Öregiskola avagy A valóság megközelítése
A domb tetején felbukkant az autó eleje és egy pillanatra lelassult az egész érzékelés.
Álltam ott az utca közepén, egyedül. Nagy és széles út volt, két oldalán házak, raktárak, boltok, fene tudja mi még. Nagyváros. Nagy utca. Az autó épp elemelkedett az aszfaltról, mögötte-fölötte aranylóan sugárzott a nap, és a forróság meg a fény elmosódó sávokban jelenítette meg a horizontot. A horizontot, amin feltűnt ez a batár amerikai kocsi.
A fata morgana pillanata visszarepített a gyerekkoromba. Azok a 70-es évek… mondhatnám, de az az igazság, hogy nem sok mindenre emlékszem belőle. Pillanatok ugranak be. Ahogy az óvoda folyosóján ülve várom anyám, hogy begyűjtsön és közben a magyar válogatott összeállítását monologizálom. Fazekas, Törőcsik, Nyilasi… Fogalmam sincs honnan emlékszem rá, gondolom a tévében mehetett a meccs és onnan jegyeztem meg. Azt is gondolom, hogy én néztem a meccset mert anyám biztos nem. Aztán beugrik az első pillanat, amikor az új lakás ajtaja kinyílik, hogy akkor mostantól itt lakunk. Három évesen biztos volt egyéb más nagy élményem is, de valamiért ez az egyetlen ami beugrik, lehet azért mert maradtunk is vagy harminc évet ugyanott. Mindig a végéig maradok. Van, amikor már a meccset is lefújják, én meg várom, hogy hátha mégis valami csoda folytán azt mondja egy hang, hogy tévedés, elnézést, mégis mi győztünk. De megvan az is amikor apám büszkén hazaállít, hogy vett egy Ladát és akkor most megyünk egy kört, anyám meg közli vele az első száz méter után, hogy te, ennek lyukas az alja. Dehogy lyukas! Dehogynem Karcsi bazmeg, hát rohad az egész… Mi vissza a harmadikra, apám meg vissza a Merkúr telepre. És megvan a zene is, szintén a tévéből. Fura zene. Vakavakkavaka… tüdüdüdűdű.. San Francisco utcái…
Na, szóval álltam ott San Francisco utcáján és száguldott felém a két nyomozó azzal a kocsival. A kormány mögött az a pali aki később, vagy húsz évre rá, levarrta Sharon Stonet valami fülledt filmben. Mi is a neve…? Michael Douglas, azaz. Csak akkor, amikor én láttam a volán mögött még nagy haja volt. Mellette meg egy krumpliarcú idős fickó, kalapban, barna felöltőben. Jöttek felém azzal a fene tudja milyen amerikai kocsival. Szedán, azt hiszem. Meg azt hiszem a kevesek egyike vagyok akinek a szedán szó hallatán nem egy autó típus ugrik be hanem Sedan, 1870, porosz-francia, hazai.
Valahogy mindig jobban érdekelt a múlt, mint a jelen. A modern idők ellenében a régi idők. Régi idők focija. Régi nők, akiknek Puskin idézet volt a harisnyakötőjére hímezve, ahogy Krúdy írta. A régi iskola.
A kocsi száguldott lefelé a szentferenci dombról, én meg felkészültem rá, hogy milyen lesz amikor elüt. Vártam a lassult élményből szuperszonikussá dimenzionáló pillanatot. Csattanás biztos nem lesz, péppé fog zúzni, elrepülök valahova az út szélére, vér, szétfolyó test, eltűnök hirtelen, mint József Attila erdejében a vadnyom. Vajon érzem majd a fémet, ami szakít? A vér édes-fémes ízét? Vagy mi ez a fémes íz..?
Van ez a fémesség. A régi whiskykben. Az a kedvenc jelzős szerkezetem rá, hogy “nagyapád szerszámosládája”. Olajos, fémes, koszos alumínium doboz, ami fénykorában kekszes doboz lehetett vagy tea volt benne a sok apró szeg előtt. Vagy az a régi kétforintos érme, a rézszínével vagy a bronzosodó sötétségével, amiért buszjegyet kaptál, és időnként a szádba vetted. Annak volt ilyen “old coin” íze. Milyen lett volna egy régi érme íze, ha nem old coin, nem? Na, ezt szoktam sokszor érezni a maltokban amik akkor születtek, amikor Michael Douglas rótta Frisco utcáit és akkor bontódtak, amikor már letudtam ülni és megfogalmazni mit is érzek egy whiskyben.
De most ebben a Convalmore 1977-ben ezt nem érzem. Átszáguldott rajtam az amerikai detektívek autója, de se fémet, se vér édességét nem hozta. Helyette felébredtem. Egy kamrában. Egy amolyan takaros falusi ház falát támasztó kamrában. Almák a kosárban, lassú, fáradt maláta, dióbél, barnult körte. Ezek hoztak vissza a valóságba. Talán lehet, hogy még utána fordultam a kocsinak, aminek az emlékeimmel a csomagtartójában el kellett volna gázolnia, de nem volt sehol. Convalmore van helyette. Fémes íz nélkül.
Dédapámnak is volt szerszámosládája. Kellett neki lennie, mert ahogy a 30-as évek újságjait lapozgattam a levéltárban, sokszor láttam a korabeli hirdetéseit, a kisváros elismert műszerésze volt. Nagyanyám szerint soha többet nem nyúlt a szerszámokért miután a kommunisták államosították a kis üzletét. Utána már csak csendben borozgatott Bárány bácsival, akinek meg a szállodáját rekvirálta el a szovjet és csinált belőle május elsejéről elnevezett ruhagyárat. Ott gyártották az egész keleti tömbnek azt a konfekciónak nevezett és öltönynek csúfolt valamit. A krumplifejű nyomozó kabátjáról mindig ez jutott eszembe, és nem értettem hogyan lehet egy olyan nagy és nyugatias országban is így öltözködni. Ott is volt bizonyára konfekció, csak az nyugati konfekció volt, gondolom… Amíg nálunk fütyülős barack volt a konfekció, addig náluk Convalmore. Ilyesmi.
Én nem ismertem őt, ő ismert engem. Anyám szerint sokat jött látogatni, én rugóztam bent a kiságyban, ő meg eltelt szívvel nézett. Azt hiszem akkoriban ment el, amikor én még a családról annyit tudtam, hogy anyámnak finom az illata, apám meg konstans módon baszakodik a Merkúrral. Vagy azok vele. Anyám azt mondja szerettem dédapámat, mikor meghallottam a hangját mindig ki akartam ugrani a járókából. Örömmel gondolok rá, hogy tudtam úgy szeretetet adni, hogy nem is tudtam róla. Később amikor már akartam, arról mindig kiderült, hogy nem jól csináltam. Erről egy cipősdobozban archivált levélcsomag tanúskodik pár apró emlékkacat mellett. “Ne haragudj…”, “Engedj el…”, “Nem bírlak el…”, “Biztos mást boldoggá teszel majd…” ,meg ilyenek vannak a lassan szürkülő és majd egyszer talán megsárguló lapokon. Egy privát levéltár egy jövőben megszülető dédunokának, aki biztos nem fogja tudni mennyire szerettem és nem fog emlékezni, hogy is volt mikor letettek a földbe, és aki majd ha megtalálja a kamrában azt mondja: Furán szerette a világot a dédapám, benne a nőket és a whiskyket. Én meg majd csibészbe lekacsintok rá.
Ezt a Convalmoret például szeretem. Nem ítélkezik arról, hogyan szeretem őt. Igazából annyi közös van benne meg a volt nőimben, hogy megköveteli a maga figyelmét de tisztában van azzal kicsoda. Én bolyongtam csak, mire kiderült, hogy nem elég az, hogy “jó”. Hanem az van, hogy mentolos és édes maláta, grapefruit, földes jegyek, koszos vasúti kocsi ablakán fátyolodó korom és fékpor, citrusok egy százéves fonott kosárba szedve. Ilyen sok minden a jó. Ilyen a nő, ilyen a Convalmore. Most ilyen. Vaddohány méz, száraz édesgyökér, a nyelvemen a fél Zselic nyirkos, kondák talpalta fekete földje, a kialvó kanásztüzek szaga, a karamellsodóba mártott alma és az ABC zöldséges pultjának mindene. Citromos petrezselyem tea, lengyel karamella, frissnek ható száradt tőzeg. A szeretem nem jó szó. Utazok vele. Régi időkbe.
Sokkal élénkebb emlékeim vannak a 80-as évekről. Elsőként persze most is, akkor is a foci. Az első tiszta élményem a 84-es EB. Onnan is a franciák, a Rochteau-Platini-Giresse-Tigana középpálya, mögöttük Bossis. A spanyoloknál a kapuban Arconada. A lengyelek, Lato, Smolarek, Boniek. Oh, Boniek és Platini. Miattuk is lettem Juventus. Egy drughi. Meg Scirea, Rossi, Zoff, Bettega, Cabrini és a többiek. A 80-as évek retrója. Két évre voltunk Irapuatótól meg a 0-6-tól. Azt hittük akkor, hogy ennél nincs lejjebb. És, hogy megint a kibaszott szovjetek. És hat nullra… Pedig hol volt még akkor a 90-es, 2000-es évek, amikor egy „sztárenbéegyes” futballista akkora gólt csavart pazarul a bal felsőbe, hogy majdnem kiszakadt a háló és arról beszélt a világ. Vagyis inkább röhögött, mert ez a nyomorult tizenkét méterről a saját kapujába súlytotta a pöttyöst. Akkor azt hittük, simán csak balfasz, de huszonévvel később már tisztább a kép. Hát, fiatal volt, kellett a pénz…
Tisztább a kép és tisztább a malt is a 80-as évekből. Sokkal kommercionálisabbak a karakterek mint a 70-es évek párlatainál. Az egymillió dolláros kérdés, hogy mekkora szerepe van ebben az üvegben töltött évtizedeknek, a változó technológiának, élesztőknek, a hordóknak, a szabályok változásának. Lesz-e valaha oldschool egy 80-as évek vagy pláne 90-es évek maltja? Azt bizonyosan állíthatom, hogy a jelen palackozásai soha nem lesznek azok. Maximum valakinek a gyermekkora teszi majd azzá. Ha még egyáltalán létezik olyan, hogy gyermekkor. Azért van abban valami jó is, hogy a generációs különbségek nem csak abban nyilvánulnak meg, hogy én még tárcsáztam a telefont és nem hangfelismeréssel léptem be a saját, mikrochipbe tömörített életembe, ha meg akartam kérdezni a haver anyját, hogy “csókolom Peti le jöhet focizni? De a labdát oda tetszik azért adni?”
Kb. ekkora különbség van a Convalmore 77 meg e között a standard Old Fettercairn közt. Nyilván nem a két főzdét vagy whiskyt hasonlítom össze, csak úgy kóstolok. Az évtizedek alatt változó dolgok nélkülem is megmutatják magukat. Szép ez is a maga módján, de ez ma szép. Ha tizenöt évvel ezelőtt kérdezel, akár engem akár mást, ez nem volt igazán “szép”. Egy átlagos, narancsos, az alkoholt kevésbé strukturált módon hordozó, a naspolya beérés előtti ízeit felvonultató egyszerű dolog ez. Karamell abból a fajtából, amit pont az a minőségromlást okozó igénytelenséggel teli korszak tett a polcra, aminek a végén egy újratemetéssel nekiindultunk egy másiknak. Temetéssel kezdtünk új életet. Ennek is ma már legalább akkora szimbóluma van – akár negatív akár pozitív megközelítés áll közelebb hozzánk – minthogy az Old Fettercairn ma már csak Fettercairn.
Pedig a Fettercairn az egyik legjobb comeback malt projekt lett. A semmilyen narancsos-karamellás, retro formulát váltotta a tropikális jelen. Az, hogy kinek melyik, hogy mikor és mit ad, hogy tetszik-e vagy sem, az meg megközelítés kérdése.
A megközelítés a kulcs. Az egyetlen lényegi mondanivalója a mai naplójegyzetnek és kóstolónak.
Nem tudod megítélni a dolgokat csak a saját tapasztalatod, egyáltalán a tapasztalatnak hitt emléktorlódás alapján. Ami nekem a gyerekkor, a dunsztos üvegbe fogdosott méhek az óvoda udvarán, a gombfoci, az iskolaköpeny és a karamellás tej heti boldogsága, az valójában Irak-Irán, szovjet atomprogram, amerikai űrprogram, a sandinisták és a kontrák egymást gyilkolászó dzsungelháborúja, a hamvában holt pártkongresszusok, a szánalmassá tett életek kora.
Az, hogy hogyan lesz és miért oldschool valami, az abban rejlő, a ma adta pozitív tartalommal, az maga a megközelítés. Megítélni valamit az kihívás. Ahhoz tiszta fej kell. Nem kellenek emlékek. Nem az emlékektől lesz egy whisky oldschool.
Új megközelítéssel lehet csak régi whiskyt inni.
Aztán lehet majd csak leülni és belevinni a saját gondolatod. Azt, hogy San Francisco egy álom volt a száguldó rendőrautóval, és azt, hogy Sharon Stone-t én is megbasztam volna húsz évvel később.
Addig Convalmore van és Old Fettercairn.
(A kóstolt maltok: Convalmore 36 Year Old 1977 2013 58 % Special Release OB és Old Fettercairn 40 % OB)
Barman’s Choice