Először a Whisky Show-n

Eső, köd, szürkeség. Ezt hozta november eleje. Valamint a tizenegyedik, egyben az én első whisky show-mat. A két napos rendezvény második napjára, vasárnapra váltottam jegyet. Hamarabb értem oda, még csak a VIP jegyet megfizetők mehettek be. Addig a körútnak vágtam elgondolkodva. Fiatalkorom gondtalansága egy pillanatra kéznyújtásnyi közelségben, haladtam a boltok mellett és nem kellett sietnem, csak téblábolnom. Nahát, Ruttkai Éva színművésznő emléktáblája, a harmincas években ott élt kisgyerekként a Madách színház mellett (ami csak 1961-ben költözött mai helyére). Szerettem a tragikus sorsú, borongós Latinovits és a közte fűződő finom, kései szerelmet, minden hibájával, esendőségével. Szerettem a közös előadásaikat, ahol csipkedték egymást, élcelődtek, játszadoztak a másikkal a színpadon. Az idő eltelt, ideje volt visszatérni eredeti tervemhez, bár egy pillanatra elkapott a vágy, hogy csak úgy céltalanul elkezdjek tömegközlekedéssel és gyalog áramlani a városon át, a gondolataimmal, amerre a sors vet. Talán unalmas választás, de mégis a Corinthia Hotelhez ballagtam, kissé savanyú hangulatban. Ismerősökbe botlottam, beszélgetni kezdtem, bejutottunk, ruhatáraztam, túródásba fogtam, whisky standhoz léptem. Flancos hotel. Kicsit tahónak érzem magam az ilyen helyeken. Azt hiszem részben mindig az maradok, de nem is baj, ha nem felejti el az ember a gyökereit. A tahó gyökereit. Azok is gyökerek.

Az Ardnamurchnan és Adelphi standhoz sodródtam, vonzottak a jól ismert címkék, nyugtatólag hatottak rám. Egy kerek fejű, pult mögötti sráccal beszélgetésbe elegyedtem, sajnos nem tudom ki volt, de a cég valakije, miközben a legújabb Ardna Cask Strength Madeirából kértem egy löketet. Említettem neki, hogy milyen kiválóak az Adelphi palackok, hízelegtem és megemlítettem a nagy szerelmemet is, a 28 éves Glen Grant-ot, amiből egyet eltüntettem (pár lelkes sorstársammal karöltve), aztán az utolsó darab csak megvetette még magát velem. Tudta miről beszélek, miért ne tudta volna? És ha már így, akkor egy sztori is akadt a szertárban erről a kiadásról. Egy szép napon kaptak egy számlát a Pernod Ricard-tól, ami 11 font warehousingról (hordó tárolás) szólt. Mifene – mondta a tag. Telefon fel, mi ez? A Longmorn-nál (szintén Pernod Ricard érdekeltség) találtak egy hordót, ami az Adelphi-é és amit elfelejtettek, majd erre kapták a cehhet. Ebből a madárlátta ex-bourbon hordóból lett a csodálatos 28 éves Glen Grant kiadás, miután hazakerült. Nice and cool. 

Hirtelen nem jött túl sok a Madeirás Ardnából, de aztán a rottyant boroshordó-buké csak kezdett derengeni, vastag, erőteljes test, jó volt, szép volt, elsőre kegyetlenül masszív, de nem talált igazán nagy formámban. 

Nem voltam túlzottan smúzolós hangulatban sem, pedig biztos lehetett volna még sztorizgatni, így hamar eltávolodtam a kerekfejűtől (jó arc volt, nem bántásból kerekfejűzöm, én is kerekfejű vagyok), jártam a pultokat, pacsiztam, nézelődtem. Az ismerősök rendesek voltak, mégis idegenül mozogtam. Elnyeltem egy bőséges Daftmill 2008 Winter batch-et. Ez nagyon szép és letisztult volt.

Egy órám volt minderre, majd kezdődött a Master Class sorozat. Nagyon bátran, egymás utáni három darabra váltottam jegyet, ezzel sajnos elég feszes tempóba kényszerítve magam.

Nem bíztam a Mossburn-ben, de a jó előadó és az első dramok finomsága feloldották feszültségemet, kezdtem végre jól érezni magam. Jót tett, hogy vezetve lettem a standok közti bolyongás helyett. A  mindenhonnan távoli, zord időjárású Skye-szigetén újonnan épült Torabhaig lepárló (minduntalan meg kell nézzem, hogy írják), ami 2017-ben kezdett üzemelni, pazar történetű. Megvettek egy régi farmot, kövekből készült, romos épületekkel és csodát tettek vele, a tetőn emelték be a lepárlóüstöt és egyebeket, hogy a fal megmaradjon eredeti formájában, ésatöbbi, ésatöbbi. Néhány év alatt eljutottak oda, hogy először felfűtsenek és elkezdjék a desztillálást. Az interneten nem találom, de be lett mutatva pár kép a területről a fellelt állapotban. Hosszú útra léptek akkor. A saját főzetük mellett két blended malt márkát is elindítottak, a Mossburn-t és a Caisteal Chamuis-t.

A Mossburn két kiadásával, a speyside-dal és az igencsak füstös islands verzióval kezdtünk. Mindkettő elegáns, mindennapi italok. Mint minden alapkiadásuk, ezek is nem hűtve szűrtek 46 fokra beállítva. A dobozaik elég bőséges információt és sok részletet tartalmaznak, például a speyside verzió sherry hordóinak két fedele virgin oak-ra van cserélve. Kellemes, könnyen fogyasztható kis italok, pedig semmibe sem néztem a LIDL polcain veszteglő speyside változatot. A Torabhaig az épp futó Allt Gleann kiadásával került a kezdőcsapatba. Füstös, de nem medicinális. Nagyon kellemes kis malt, szerintem nagy jövő előtt áll, aminek egy lehetséges változata fel is került a bemutató idővonalára, mik voltak eddig, mik várhatóak. Sherry, madeira, különböző keverések következnek, de semmi sincs kőbe vésve. Izgalmasan hangzott. Figyelni fogok rájuk. Körbement egy sherry adag és bele kellett cseppentsünk párat az alappárlatba, így demonstrálva, hogy egy kis hangolás is mennyit változtat, mekkora is a tér a kísérletezésre. Valóban kissé ellágyult a karakteres alap. A hordóerős single cask változatot sajnos csak egy kép erejéig láttuk. Felcsillant a vágy, majd lelohadt, amikor utólag ránéztem a neten: másodpiaci árán nem lesz időm megvenni.

A lepárló honlapja egyébként mindenféle klubtagsággal és exkluzív palackozással kecsegtet, de nem mélyedtem el benne. Két erősen tőzeges Caisteal Chamuis-szel zártunk. Remek darab volt mindkettő, jófajta tőzeg.

Rohanós, de tíz pontos a masterclass, pláne ha az árát nézem. Háromezerötszáz. Azért picsán sem rúgnak manapság. Azt, hogy mi a rohanás, az ezután következő masterclassokon tudtam meg igazán, de még mielőtt beültem volna, kihasználtam a szünetet egy kétbetűs kitérőre és egy 25 éves Wemyss Glen Keith-re, a Sweet Disposion fantázianevű palackozásra. Többen panaszkodtak a drágulásra, de én nem akadtam annyira fent rajta, talán mert nem választottam rázósabb tételt vagy mert egy vagyont kell mostanában fizetni egy körömnyi trappistáért is, nem tudom. Vagy csak az első whisky show-zás naivsága még biztonsággal körbeölelt. A kért kuponszám nem volt kevés a Glen Keith-ért, mondjuk a rendezvény költség oldalát nem látom, márpedig azok jelentősen emelkedtek, úgyhogy nem könnyű összehasonlítani a korábbi számokkal. Ennek farvizén sok vállalkozás még az indokoltnál is többet emel, de e felett nagyon nehéz ítéletet mondani a részletek nélkül és nem is feladatom. Ami viszont kevés volt, az a következő masterclass előtti idő. Így esett, hogy ez a dram hűséges társammá szegődött két előadás erejéig. 

A Douglas Laing versenyivászat egészen pazar volt, a fiatal brand ambassador hangereje és határozottsága a jelentősebb operaházak színpadán is helyt állt volna. Családi vállalkozás, először pezsgőszállítmányozás az USA-ba, aha. Oké. Egy fekete-fehér fotó. Igen, az kell.

A hagyományosnak mondható Douglas Laing Regional Malts sorban egy kerámiadekanteres Dailuaine 8 éves édesség került a kezdőpozícióba. Jó volt, édes volt, magamon éreztem egy szép karácsonyi csizmát és a kötelező szarvasos ünnepi pulcsit. A második maltra nem emlékszem, de nyomtam a gázt az biztos, talán ez volt a Scallywag? Hja. Nem ismerném fel egy szembesítésen. A harmadik egy Old Particular Mortlach 12 éves bourbon hordós érlelés volt. Pazar, gyümölcsös, egyértelműen felismerhető. A klasszikus jegyeket… következő. Áh. Campbeltown. Sherry-s Gauldrons. Fasza. Funky buké megvolt. Mit csinálok? Hol tartok? Az ambassador öblös hangja átvágta a levegőt. Már valami másról beszélt. Legalább lehetett érteni. Következő és egyben utolsó az idei karácsonyi Big Peat. Erős, füstös, bummm. Annyi kiderült, hogy 30-30-30 százalék Bowmore, Ardbeg, Caol Ila, meg pár csepp Port Ellen. Tényleg nagyon kevés Port Ellen, döngött az ambassador. És nem az a 10%. De már nincs meg, hogy mi a 10%, vagy hogy jön ki. Vagy harminchárom volt a harminc? Nem tudom már. Slutty, Big Peat le, vége, menjünk a fenébe tovább!

Két srác várt már egy-két minta átadására, de mennem is kellett a mellékhelyiségbe. Legyen először az utóbbi, különben nagyon paraszt leszek velük – futott át rajtam a nyilvánvaló gondolat. A Glen Keith jött velem. Sosem vittem még Glen Keith-et a wc-re. Megy az Glencairn-nel is.

A mintákat villámgyorsan átadtam, irány az utolsó masterclass. Calvados. Legyen valami, ami nem whisky, ez volt jegyrendeléskor a jelszó.

Az előadó… az előadó egy mesekönyvből ugrott ki. Csukás István vékonyabb verziója. Még a neve is: Hervé Pellerin. Alig értettem mit mormolt a franciás akcentusával, de aztán lassan kezdtem adaptálódni a kiejtéséhez, ám még így sem szeretnék abból levizsgázni, amit pontosan mondott. Alma. Aha. Több féle rohadási-érettségi fokban. Aztán itt is mindenféle hordókombinációk.

Hervé sztorizott, mesélt, mintha csak egy kellemesen ballagó francia sütidélután lett volna, neki nem szóltak, hogy itt haladni kell? Hé, itt időre megyünk és teljesítményre. Paff, paff, paff. A mellettem lévő srác feszültködött, számolta, hogy el fog késni a következő masterclassról, el is kezdte tolni az első Calvadost. Baszott bele. Az öreg még mondta. Mondjad csak, nekem az utolsó masterclassom, meg be is vagyok már állva kicsit. Leszarom – gondoltam. Amúgy érdekes volt, amit mesélt, nem mindent értettem, még kevesebbre emlékszem. Annyira például igen, hogy az almák lehullására a tehenek segítenek rá, így őket lehet az elsődleges minőségellenőrnek tekinteni, hiszen a legjobb termés marad a fán.

Fekete-fehér fénykép az volt. Három generációnyi férfiember. Three generations, one passion! – így szól a szlogen. A Drouinok. A legidősebb az alapító, a második az üzletember, a harmadik az innovátor. Utólag az internetről már nem tudom előmasszírozni a képeket. Közben minden szempár vadul nézegette a kóstolósor első elemét. Megváltásként ért mindenkit, amikor az öreg kiadta a vezényszót, hogy nézzük az elsőt. XO kiadás. Friss alma, alma, alma. Mi más? Hát rohadt alma. Nem lesz az én világom. Ehh. Pont beszereztem egy apple brandy finishelésű japán Yoichi whisky-t. Dirr. Durr. Toljuk. Következő. Rum cask. Mi több, Hampden cask. Mélyülnek a hordók. Valóban egy kis rum kísért. Induljanak az évszámos kiadások. 1992. Ez igen! Amúgy 1939-ből is vannak párlatok a tárolókban, de azt még nem ők párolták le, vették valahonnan, saját készlet az ötvenes évektől képződött. Az 1992-esben még mélyebb hordó. Elhangzott mi, de a múlt ködébe veszik ez is. Kövi! 1982, majd negyven éves párlat. Finoman magam elé vettem, megforgattam, becsuktam a sze… Következő! 1972. A legsötétebb. Vége. A mellettem ülő srácok elhúztak. A poharaikban még ott volt a cucc. Legalább a hetvenketteset áttöltöttem magamhoz, az alkohol fertőtlenít. 168 ezer egy palack a neten.

Bezuttyantottam a nyolcvanketteset. Közel negyven évet várt ez a pár centiliternyi ital, nemesedett az idővel, évtizedek mentek, szerelmek szövődtek, gyermekek születtek, szülők haltak meg. Én zutty. Egy fél pillanat. Az idő relatív. Ezt a tempót még tanulnom kell. Hervé már vállára csapta a sporthátizsákját és osont kifelé. Mint amikor azt gondolod, kialakult a zenekarral valami személyes kapocs, de látod, hogy a sokadik profi előadás, amit máris elfelejtett. A fiatal hostess lányok pedig vitték a poharakat és hozták az újakat. Nekem még ott volt a 72-es kávé sötétségű Calvados. Három generáció, harminc másodperc! Így szól a szlogen. Megsajnáltam. Vittem a glencairn-t. Gyere barátom, keljünk együtt útra, mégiscsak öregebb vagy nálam. Megint mennem kellett a mellékhelyiségbe. A Glen Keith és a hetvenkettes Calvados jöttek velem. Sosem vittem még Glen Keith-et és hetvenkettes Calvados-t a wc-re. Új tulajdonságomat fedeztem fel: megy az két Glencairn-nel is. 

Már csak a téblábolás maradt hátra, ledúrtam a előadásokat, viszonylag jól benyomtam, kicsit talán feleslegesen is égettem el magam az alap masterclassokkal. Többet hagyhattam volna a standokra, de az a helyzet, hogy nagyon sok különleges tétel ott sem volt, legalábbis standard jeggyel nem. A legtöbb pult alapkiadásokkal készült. Ez egy bizonyos szinten érthető, sőt kell is, de az elmélyültebb rajongóknak akár csalódás is lehetett az egzotikusabb tételek hiánya. Persze azért nem haltam szomjan, de nem lett olyan érzésem, hogy kimaradtam valami megismételhetetlenből. A VIP jeggyel lehet, hogy több nyugodtság, bőrfotel és béke várt volna, amit meg is érdemelnek ezek az italok. A standok között cikázva nehezebb ezt megélni. Két koros társammal a kezemben álltam, néztem, jöttek-mentek az emberek. Előbb a Calvadost kortyolgattam el. Azért az a majd ötven év, az nem telt el hiába. Sűrű, erős, tartalmas. Alma, szemes kávé, feketetea. Rohadt és tömény. És édes. A Glen Keith-et még utánavágtam. Milyen volt? Igazából fogalmam sincs. Nem most fogom lepontozni a WhiskyBase-n. Mentem egy kört, kértem egy Glencadam 17-et, de minek? Jött velem, nem tudtam beleinni. Lementem az étkezőbe és gyorsan magamra borítottam egy lazacos szendvicset. Fasza folt lett a pólómon, egy haldarab a földön landolt. Ösztönösen körbenéztem: öten-hatan voltak körülöttem. Belefér, kit érdekel, senkit sem érdekel. Senkit semmi nem érdekel. Felkaptam a cafatot és visszadobtam a kenyérre, úgyis egy alkoholágyba megy le. A Glencadam 17 várt. Vacsora után megálltam a főteremben egy asztalnál és eltöltöttem ott vagy háromnegyed órát. Recovery mode. Néztem az embereket, jöttek, mentek, áramlottak. Igyekeztem elmélyült képet vágni. Néha az asztalra tettek egy-egy üres poharat: bocsi. Én csak bölcsen bólintottam. Jött a pincér. Elvihetem? Megint csak bölcsen bólintottam. Jól esett nem csinálni semmit. Egy idő után felfrissültem és bevágtam a Glencadam-et. Mindig kíváncsi voltam rá, port caskos, amit kedvelek. Mindenképp kelleni fog belőle egy minta. Az este hátralévő részében még keringtem a pultok között, legalább a kuponokat el akartam lőni. Erre jött egy ajándékdram. Kupon vissza. Ajándékdram be. Köszi! Ez tényleg kedves dolog volt, az adagokra panaszom nem lehet. Na és akkor a végére a négy éves Glenallachie, Billy Walker édesgyermeke, ezt már ő helyezte a hordóba gondoskodó, legendás, arannyá változtató (és árhajtó) kezeivel.

Azanyját de füstös! Lepárlókarakter átjön? – kérdezi valaki. Nos. Nem tudom. Valami jön. Annyi tényleg átjött, hogy fiatal létére egészen izgalmas, vibráló párlat, de leültem volna ezt sokkal nullkilométeresebben is megnézni, viszont legalább a hatvan fok nem zaklatott fel. Lement ez is. Ittam ilyet, ennyit elmondhatok, de többet nemigen. Jó ízűt beszélgettünk még egy-két kollégával, majd zárásként két fekete inges barátságos fiú odalépett és finoman megrángatta az asztalunkat, hogy akkor vége. A pöcsödet rángasd! – gondoltam, de helyette egy mosolyt engedtem el, hisz csak a munkáját végezte. Ruhatár. Kabát, beszélgetés. Kijáratnál búcsú. Kifelé a bejáraton. Hé! Még csak most jöttem! Négyeshatos villamos és neonfények. Esti Budapest. Nem túl intenzív vasárnapi város. Lassan összegzek. A Mossburn kóstoló volt a csúcs, azt nagyon élveztem, onnan csak lefelé mentem. Talán mert a semminél is kevesebbet vártam tőle, onnan talált meg jókor és ez mutatja, hogy a whiskyzés sokszor mennyire relatív, mennyire nem csak magáról az italról szól. Másként csinálnék valamit? Talán. Már mindegy. Nem. Jó volt így, bár jobb napomat is kifoghattam volna, nem volt jó kedvem. Csak rohantam én is, mint a Tizenkét székben, amikor Osztap Bender egy körbe-körbe futó társaság egy tagjától akart kérdezni valamit, így ő is beállt a futók közé, akik valójában már nem is tudták miért rohannak. Így kérdezgetett a nagy kombinátor. A helyközi busz megállójában még elcsíptem egy nyitott pékséget, virslis táska, lekváros piskóta és egy cherry coke. Hmmm. Édes fejedelmi finish. 

Másnap egy ugyanolyan szürke hétfő fogadott. És fogorvos. És rutinvizsgálat. Utána irány vissza a munkahelyre, de előbb valami reggeli-tízórai-ebéd kellett egyben. Éhségtől gúvadt szemmel a Mester utca felé vettem az irányt, régebben ott jóízűeket ettem, ismertem egy pár remek helyet. Gyuri bácsi kifőzdéje. A kurva életbe. Kiadó tábla fogadott. Pedig majd 10 évig be-betértem ide, sőt még írtam is róla egyszer röviden és hoztam is egy könyvet az öregnek. Szegény. Az élete volt a bolt.

Sebaj, ez van, mit tehetünk, ott a hentes, a Zsolnay csempés, híres hentesbolt, ahol rohadt jó pöriket és sültkolbászokat lehet a talponállóknál betúrni és senkinek nem tűnök fel, ha egészségtelenül sokat zabálok. 

Már távolról láttam, hogy felállványozva az épület. Ajjaj. Redőny félig lent. Bolt kibelezve. Csak remélni lehet, hogy a műkincs értékű csempéket és belső részt meghagyják. Nem derült ki.

Tovább. Tovább. Rohanás előre! Szomorúan, leszegett fejjel egy kínaiban ebédeltem. Az még kitart. Rizstészta és csiperkegombás csirketudjami. Csípős fejedelmi finish. Na, szaladjunk innen is tova. Jövőre majd mindenből kicsit kevesebbet. Úgy valószínűleg az egész több lesz.

Tölgyesi Norbert

Utóirat, Caisteal Chamuis 12 (46%)

A show-n nagyon tetszett a Mossburn masterclass, jókor jött, egy kis keretet adott a sztorival együtt, amit nagyon élveztem. Pár napra rá azért előkotortam egy mintát a 12 éves füstös, sherry-vel felütött blended maltjukból, ami nemrég beköltözött hozzám. Jó ötletnek tűnt egy újralátogatás nyugodt, otthoni körülmények közt, ha már ilyen lelkesen nyilatkoztam, mert megosztóak ezek a kiadások. Nem csalódtam, bár kétségtelenül nem kell légkalapáccsal felfeszegetni a sűrű rétegeket a párlatból, akad benne üres tér és egy kis karakán csípősség, de az áráért egy kellemes „iszogatós”, ami nem igényli az összes figyelmedet a megfejtéshez. A oloroso sherry finish és a markáns tőzeg egész kellemesen eljátszadoznak egymással. Mit is mondott az ember ezekre a blendedekre az előadáson? Saturday night movie whisky. Teljesen igaza volt.

A legvégére még egy utolsó megjegyzés, lapzárta után: felvilágosítottak, hogy a kerekfejű Connal Mackenzie, az Adelphi sales director.