Lagaktika 16

A kapitány a köves talajon hevert és a csillagokkal teletűzdelt, fekete égboltot bámulta. Lassan, nyugodtan lélegzett, a szkafanderben elég oxigén áramlott. Nem tudta pontosan mi történt. Oldalra fordult és körbenézett. A távoli űrállomás darabjai szerteszét, az egészet szétvetette a robbanás. A kijelző két órára elég levegőt mutatott. A mentés több nap lehet, de talán mindegy is, a komplexumot tápláló reaktor adhatta fel, az igen valószínű magas sugárzás úgyis végezne vele. Ez itt a vége. Csak azért élhette túl, mert épp odakint volt. 

Felkelt és lassan botorkálni kezdett az épületek maradványai felé. A messzi, vörös nap ébredőben volt a horizonton és gyenge sugarai a kopár tájba szúródtak, a fekete ég alját pedig narancskrém színűre festették. Milyen szép – gondolta a kapitány. Egy nagy völgyben üres, rideg tó ringatózott, kerekre mosott kavicsokkal a partján. Semmi sem élt benne. Az egyik hegyoldalon bevájt lyukak sokasága, egykor valami mégiscsak volt ezen a halott bolygón. Talán madarak.

Leheveredett egy roncs tövébe és egy fekete követ vett fel. Ezért a szarért halok meg végül – forgatta a kezében, majd elmorzsolta az űrbéli ércet – valahol egy teremben egy rohadt grafikon remélem az ég felé mutat, fehér ingben isznak rá egy nagyot, én meg itt végzem ezen a bolygón, elvágva mindentől. Nem kellett volna elfogadni az ajánlatot. Hátrahagytam a feleségemet, a lányomat, a beteg apámat. 

Erőt vett magán, feltápászkodott és tovább ment a merev űrruhában. Valami még vitte. Talán csak az ostoba életösztön, ami minduntalan fittyet hányt a tényekre, nem fogadta el az esélytelent. A romok között szétroncsolódott testek. Megállt az egyik felett. A fiatal, egyszerre égett és fagyott arc felismerhető maradt, tátott szájjal, csodálkozva bámult a végtelenbe merevedve. Az új gépész. Idejött a végekre, hogy jobb életet és reményt adjon maguknak az asszonyával. Szegény nő, még nem is tudja mi történt, talán még épp a közös jövőjüket tervezgeti – a kapitány letakarta a test maradványait. Bögrék, villák, tányérok, az étkező, egykor kanalak koccanása és zsivaj, most csend és halál. Tovább, tovább. Van túlélő? Nincs. Itt nem lehet. Egy megtépázott matrac. Egy félbe harapott dermedt kiflidarab és finom, szürke por.

Másfél órája maradt. Az állomás keleti oldala teljesen megsemmisült. Ment tovább a romok közt és váratlanul egy épen maradt épületblokkra bukkant. A szíve erőteljes dobogásba kezdett. 

– A kurva életbe, mi lesz, ha bejutok – hasított belé a gondolat – talán csak egy esélyem van. 

A zsilip panelje sötét volt, de a mechanikus vészhelyzeti kart elfordítva az ajtó akadozva elkezdett kinyílni. – Csak bírja ki… – várt a kapitány a lélegzetét is visszatartva. Mihelyt elég nagyra tárult a rés, mindenestül berontott, szinte beömlött-esett és bezárta az ajtót. A zsilip belső oldalán lévő szemközti ajtót is a kézi módszerrel kellett kinyitni, áram nem volt. A helyiség levegője nagy erővel áramlott a zsilipbe. Várt egy kicsit, majd lassan leszerelte magáról a ruhát. Egy szerviz folyosóra lépett be, aminek a végén szintén egy vastag ajtó. Sötét és hideg volt, de a sisak lámpája adott némi fényt. Reszketve elbotorkált odáig és kikémlelt az apró ablakon. A túloldalon romok és az űr, az ajtó vészhelyzeti módban blokkolva. Egy légzsilip és egy szervízfolyosó maradt számára a világ talán pár órányi levegővel. Leroskadt. A remény amilyen hirtelen jött, úgy vált semmivé. 

A kapitány egy öreg fémládára lett figyelmes. Szokatlan darab – gondolta keserűen és odatérdelt mellé. A hidegben elgémberedett ujjaival ügyetlenül próbálta kinyitni, de végül csak letépte valahogy a fedelét. A masszív doboz beteljesítette feladatát, megvédte a tartalmát. Egy napló, egy óra, régi eszközök, levelek és egy üveg skót whisky, egy 16 éves Lagavulin. 

– A halott kollégák nem vitték el… ah, rohadt fekete humor volt – szégyellte el magát és sóhajtott egyet miközben kivette a palackot. A hátrahagyott világ folyékony mementója sok-sok évvel ezelőttről. Már nem készítenek ilyet. A napló alapján az elsőtiszté. Volt ízlése annak a bárdolatlan, mocskos fantáziájú alaknak. Sosem voltak jóban, utálta a vicceit, a ragadós, kötekedő és vizsgáztató stílusát, de a kapitány most mégis elmorzsolt érte egy könnycseppet. Kényszeredetten elmosolyodott és letépte a dugót borító műanyagot, majd óvatosan kimozgatta a parafát. Füst és szalonnás gyógyszerillat, egy utolsó ital mennyei szippantása. Kóstolta a feleségével egy régi estén egy vagyonért. Az asszony csak az illatát szerette, nem lehet elfeledni az elmélyült, gyönyörű arcát. Drága feleségem, az én drága feleségem! – a kapitány szeme könnybe lábadt a világvégi csöndben és meghúzta az üveget. Az édeskés alkohol lassan áramlott a torkán, le a gyomrába, végig az ereken, végig a szöveteken egészen a végtagokig. Az utolsó sejt is megérdemelte és boldogan úszott a mámorban. Talán a valaha volt Földtől legmesszebb jutott lagavulin… a Föld. Otthagyta a lányát is, szegény gyermeket! De legalább túlél messze innen és majd megy tovább. Megannyi gyerekrajz képe úszott át, színes ákombákomok, papírgurigákból ragasztott valamik, amik elárasztották a kacatokkal tömött szobát. Őszi délutánok, amikor érte ment és a lánya boldogan rohant felé a nyakába ugorva. Átlagos pillanatok. Most kivételesek. Az a békés angyali arc, az a mosoly, az a finom, gyenge haj. A nevetés. Itt és most mind már csak emlék maradt. Még pár óráig.

– Nem látom felnőni… annyi mindent akartam még neki tanítani. De én már nem fogom. És apám. A beteg apám – emlékezett a kapitány – egyszer még beszéltem vele. Aztán legközelebbre már fogyott belőle. Alig tudott megszólalni, erőlködve is alig tudott szavakat vagy mondatokat összehangolni, az egykor kedves betűk haszontalan, átugorhatatlan akadályokká lettek. Aztán még tovább fogyott és már csak én beszéltem. A teste még ott volt, de a tekintete már elköltözött valahová. Megy vele, amit nem kérdeztem meg, amit halogattam. És most költözöm én is. Azt hittem lesz időm mindent rendbe tenni, tudok mindenkivel beszélni, hittem, hogy dolgom végeztével békés öregségben elszenderedek majd. Annyi mindent akartam megtudni, mondani, leírni, olvasni, de így ocsmányul félbe marad minden ezen az átkozott helyen. Igazságtalanul. Befejezetlenül, mint Örkény Babik című regénye, elvágva a sors által.

A gyorsan eső hőmérséklet, a láthatatlan sugárzás és a fogyó levegő a kapitány körül ólálkodtak, mint a türelmes ragadozók, várva az alkalmat, hogy valamelyikük lecsaphasson végre. Az egy pontba sűrűsödött pillanat még egy kortyot kívánt. A sötét ital egy lépéssel közelebb emelte a végtelen égbolt felé, lassan bódult, ahogy az üveg tartalma átvándorolt a testébe. A helyzetét egyre kevésbé találta tragikusnak, sőt egy ponton egészen viccesnek hatott: most hogy ennyi régi skót whiskynek ad otthont a teste, az értéke megsokszorozódott. Valamelyik döntéshozónak talán még érdekében is állhat mentőexpedíciót indítani. Ezen egy darabig fájdalmasan elvihogott. Majd odaképzelte a régi Lagavulin reklámból Nick Offermant, a humoristát, ahogy a szervizfolyosó végén ül a kanapéjában, csak kóstolgatja az italát és egykedvűen nézi őt, ahogy meghal. Ezen is csak mulatni tudott. Így ért véget a kapitány. Pontosabban a Lagavulin 16, amennyiben a legértékesebb összetevője alapján azonosítjuk az objektumot, ami egykor a kapitány volt.

Tölgyesi Norbert