Hívogatás

(Hívogatás: A szertartás kezdete elõtt megszólaló harangozás, amely a híveket hívja a templomba.)

A Harang csendben, megszeppenve várta, hogy a fölébe hajoló gumikesztyűs alak a szürke öltönyében végezzen. Időnként a Haranghoz ütödött a férfi nyakában lógó műanyag tok, benne a férfi arcképével ellátott igazolvány. A Harang igyekezett ösztöneitől szabadulni, koncentrált, nehogy megszólaljon a kemény tok provokatív ütődéseitől. Figyelmét az igazolvány nagy részét elfoglaló három betűre fókuszálta. FBI, hirdette a három betű.

Nincs rajta szignifikáns sérülés – mondta a férfi. A Harang értette az angolt, egészen jól megtanulta a nyelvet az elmúlt években. A férfi egy durva ronggyal letörölte azt a kis folyadékot amit korábban rácseppentett, és amit a Harang meg sem érzett volna normális körülmények közt, de a körülmények mindennek mondhatóak voltak csak normálisnak nem. Így a Harang csöndesen elsírta magát, és arra gondolt, biztos az a pár csepp sav volt erősebb, amivel a ráalvadt rozsdát, guanót tisztogatták. Pedig csak azért sírt mert annyira akarta hallani azt a mondatot, amit végül a férfi kimondott. Rendben, vihetik. Mehet haza. – az öltönyös lehúzta a gumikesztyűt a kezéről és barátilag megveregette. A Harangtól semmi több nem tellett megilletődöttségében mint egy mély, halk kongásra.

A férfiak rázárták a fadoboz utolsó elemét is. Még látta az üzlet ajtajában az idős alakot, aki az elmúlt hosszú években az otthonát biztosította, mint az antik üzlet tulajdonosa. Elrebegett egy tenkjú-t de nem volt benne biztos, hogy bárki hallotta. Készen állt, hogy két évtized után hazatérjen.

1937-et írtunk. A Harang büszkén nézett körül a jászteleki Havas Boldogasszony templom tornyából ahova épp percekkel korábban felhúzták. Fiatal volt, remek alkatú, mélyhangú. Rajta gyönyörű tetoválásként domborodott, hogy “Szűz Mária Magyarország Védasszonya Könyörögj Érettünk”. Valamiért úgy érezte, ő különleges. Mindennap széttekintett Jásztelek fölött. Arra gondolt, elsőre jó lesz. Épp csak elhelyezkedett, megmozdult amikor jelet adtak és hangosan, telten kongott, úszott a hangja a Jászságban. Izgatottan nézett a jövőbe. Azt hallotta, valami van a levegőben. A háború viszonylag elkerülte a községet, épp csak egy párszor kellett félreverni őt. Sokkal jobban járt mint két faluval arrébb a református harang, amire célba lőttek szovjet katonák.

Teltek az évek. A Harang lassan kezdte megszokni a Boldogasszony templom tornyát. Sokkal kevesebb dolga volt mint amire számított. Az emberek is egyre kevesebben jöttek. Volt amikor el is felejtették megkongatni. A minden vasárnap őt meglátogató pap imáit is hallotta, ami szerint a megmaradás is már maga az élet. Hát nekem az nem elég! – kondult a Harang. Egyre inkább vonzotta a kötetlenség, a nagyvilág. Eleinte dómokról álmodott, katedrálisokban ünnepelt főharangként látta magát, elképzelte ahogyan bevonul Rómába. Az öreg harangok szerint, akik éjszaka kommunikáltak, úgy vette ki, az igazi harangok Rómába mennek..Nevetett amikor az öreg kongók arról beszéltek, harangként a csend a legnemesebb a római útban. Hát ő aztán nem fog csendben maradni, se csütörtökön, se pénteken. Ha egyszer Rómába jut azt megemlegeti a világ! Azt soha nem akarta elfogadni, hogy egy ilyen nemes harang mint ő, csak a jászteleki község határán túl, a szántóföldek melletti kápolnadombon kell leharangozza az életét.

Eleinte izgatottan várta, hogy azok a furcsa alakok meglátogassák. Méregették, kopogtatták, szavaik a Harang számára valami nagy dolog eljövetelét ígérték. Alig merte elhinni, hogy arról beszéltek, segítik, hogy elinduljon a nagyvilágba. Hogy elviszik. Egyedül akkor kezdett izgulni amikor egy éjszaka nagy nehezen levették a toronyból, kocsira tették, egy ócska pokróccal letakarták, majd napokig magára hagyták egy sáros udvar sarkában. Időnként emberek jöttek, és a Harangot semmibe véve tapogatták, kopogtatták az oldalát. Volt aki többször is abúzálta. Belevágott kalapáccsal, fűrésszel kínozta és egyszer meg is égették. A Harang koszos volt, megalázott, megerőszakolt. Menekülnie kellene, gondolta. De mozdulni sem tudott. Végül egy német ember érkezett aki megvette és egy alig kevésbé tisztább pokróccal takarva, mint ami azon a 2001-es jászteleki éjszakán rákerült, hosszú autóút után egy bajor kisvárosba pincéjébe vitte. Bár hatvannégy év nem kis idő, egy harang életében épp csak középkorú, így a Harang azt gondolta, ereje teljében, mikor ha nem mos vágjon bele élete kalandjába? Amúgy sem volt agyonkongatva, ötven éves kora előtt nem igazán kedvezett a kor neki. A kis kálvária dombot is felverte a gaz, az emberek is egyre kevesebben látogatták, hát ha már kinyílt a nagyvilág, a Harang is érzett magában annyit, hogy megnézze magának, milyen is az a szabad világ.

Az új helyen rengeteg mindenféle harang közé került. Kicsik, nagyok, európai mélyhangú falusi harangok és ázsiai pici csengettyűk közt kezdte elveszíteni önbizalmát. Időnként mindenféle emberek jöttek, tapogatták a szűzmáriás tetoválását, és egyszer majdnem meg is vették. Pár év múlva gyűjtött annyi bátorságot, hogy egy januári hajnalom két cseh haranggal és egy tibeti csengőhangú aranyos kis csillinggel kiszökjön a nagy raktárszerű pajtából, és messze rohanjon a bajor faluból.

A Harang ezek után kallódott évekig. Bejárta egy vándorszínházzal a német vidéket, eleinte vígan fickándozva hívta fel a figyelmet a társulatra, időnként kisebb szerepeket is kapott, de a színes világ sem volt kedvére való. A pillanatnyi fény és hírnév még mindig nem az volt amit keresett. Aztán a Harangot elkártyázták. Szó szerint. A vándorszínház kellékese egy pókerpartiban elveszítette a Harangot, aki így egy időre egy amszterdami kuplerájba került dekorációnak. Mindenféle obszcén dolgot műveltek vele, és időnként rajta is. Megfordult rajta orosz, román, bolgár, vietnami, nigériai, fehér, fekete, mindenféle lány. Emlékezett mennyire örült amikor saját nyelvén hallotta, hogy ”figyej má Bea, ezen magyar szöveg van”, és pár hétig élvezte, hogy egyfajta bizalommal fordult hozzá két szabolcsi cigánylány. Elsugdosták neki titkaikat, a Harang hagyta, hogy időnként könnyeik végig gördüljenek rajta, hogy aztán elviselje ahogy elfeledik egzik éjszakáról a másikra.

A Harang innen is sikeresen tovább állt. Álmaiban már nem Róma szerepelt, az évek alatt ateista lett, igyekezett megszabadulni harangszerűségétől is. Rotterdamban elszegődött egy hajóra, amivel bejárta a világot mint hajóharang. Pár év alatt kezdte érezni, hogy a nagyvilág semmit nem segített azon az érzésen ami már egy ideje a lelkében egyre csak nőtt. Valami, amit akkor még nem tudott magyarázni. Az óceánok szeles ideje, a sós levegő, a sok, mindenféle kikötő kezdte rajta hagyni a nyomát nehéz köpenyén. Aztán egyszer valahol a texasi öbölben, valami olajkikötőben lelépett. Amerika! Hát ez Amerika! Új erővel lendült bele saját életébe.

De Amerika sem azt adta amit várt. Nem találta a helyét, nem tudott mihez, kihez igazodni. Mindenhonnan azt hallotta, hogy legyen egyéniség, élje az életét, és a Harang esküdözött, hogy ő aztán azt teszi, hogy neki senki sem parancsol, és egy időben nem is harangként mutatkozott be hanem egy újgenerációs precíziós hangforrásként aposztrofálta magát. Mindenki mosolygott körülötte, és a Harang elfogadta a figyelmet. Meg mindent amit Amerikában kapott. Bejárta Louisianat, Alabamat, Floridát, mindenhol csak a fülledtséget, a forróságot érezte, és fájdalmában, magányában egyre többször fogadta el, ha hívták, hogy ne legyen már olyan merev, legyen igazán szabad.

A Harang végül egy san fransico-i drogtanyán kötött ki, ahol eleinte haveri közegben érezte magát, szart a világra, repült, utazott minden nap úgy, hogy közben nem mozdult sehova. Már nem is az élményért csinálta, már maga sem tudta miért. Pár hónap múlva tehetetlenül hagyta, hogy felfordítsák, és tüzet rakjanak benne. A Harang haldoklott. A fekete korom, a sok benne égett szemét felismerhetetlenné tette. Már nem is sírt. Tűrte ha belevizeltek, tűrte ha rugdosták, kezdett sajátosan integrálódni a véghez. Aztán egy nap elcserélték a Harangot. Pár dollárért. Kiszabadulását követően először egy fura helyre került ahol kicsit megtisztogatták, épp csak annyira, hogy kitehessék egyéb kacatokkal egy nyilvános helyre. Úgy érezte magát mint egy rabszolgapiacon. Vittek ott mindent, minden indokkal. Vittek középkori aranyozott kereszteket Los Angeles villáiba fali dísznek, kopott római érméket műanyag tokokba zárt modellnek, látta ahogyan színes kódexeket passzoltak sötét kezekbe, megfigyelte mennyire perverz módon kapkodták mellőle a baseball játékosok arcát viselő kopott papírkártyákat idős emberek. Félt amikor mindenféle polgárháborús fegyvert csoportosan adtak el nagytestű és koszos ruhájú szakállas farmereknek, és sok sikert kívánt a festményeknek, akik időnként szabadságlevelet kaptak és vissza kapták életüket hol egy bostoni, hol egy düsseldorfi, hol egy prágai múzeumban. Ezeket a híreket onnan tudta, hogy időnként hangokat, híreket hozott a szél. Amit addig erejével, hűvösségével, forróságával a szabadság szimbólumának hitt, az idővel egyre inkább egy kapcsolattartási forma lett. Hallgatta a szelet. Akire addig a saját hangját bízta és elringatta magát a tudatban, hogy a szél csakis őt szolgálja, hogy a jászteleki templomtoronyból a világ minden sarkába elvigye a Harang hangját, hirdetve micsoda nagyszerű harang is ő, nos, arra a szélre a Harang végül olyan hittel és vágyakozással tekintett, mint nagyszülő a földúton közeledő autó verte porfelhőre, amivel az unokák érkeztek.

A Harangnak is volt nagyapja. Ezt is a széltől tudta meg, amikor az egyszer régi öreg harangok büszke hangjait hozta a távoli Magyarországból. Összegyűjtötte a kongó hangfoszlányokat amik arról beszéltek, hogy nagy dicsőség érte a magyar harangokat mert már konferenciát is rendeznek tiszteletükre. Az egri harangkonferenciáról szóltak a hangok, meséltek a Harang nagyapjáról aki száz évig szolgált a Jászságban, és meséltek egyéb ősökről is, akik nándorfehérvári diadalt zengtek, akik fegyverbe hívtak Eger alá, vagy a falvakat figyelmeztették a tomboló tüzekre. Hallott nagytemplomi, fogadalmi, hősi harangokról, hallott harangjátékokban egyesült szimfóniákról, hallott kényszesorozott harangokról akikből ágyú lett. A Harang lelkében csak nőtt a fájdalom az amerikai kisváros antik üzletében. Körülötte a biztonságban pici kerámiaharangok csilingeltek vidáman, ezredszerre hallgatta meg egy spanyol harang dicső történetét arról, hogy ő bizony még a dicsőséges Armada vezérhajóján szolgált, és a francia és német falusi harangok bús szavára aludt el esténként, akik magukra mint elhurcolt gályarabokra gondoltak miután új időkben csak úgy leszerelték őket. A Harang kezdte megérteni, hogy ő más. Megértette, hogy nem ő indult vándorútra, hanem őt ellopták, nyelvét kitépték és csak a vakszerencse mentette meg attól, hogy fémkereskedők pénzzé tegyék. Már nem vándorként és kalandorként tekintett magára, hanem elveszett, eltűnt, elfeledett, kiszakított harangra. A rozsdás kicsi temetői harangok, valahonnan szintén ellopva, helyeslően jajongtak gondolatai mellé.

Aztán egy nap emberek érkeztek.. Vizsgálgatták és veregették a vállát. A Harang pedig hálával nézett arra a férfira aki hetekig bejárt az üzletbe, fotózgatta, kérdezgette honnan való, vigasztalta és ígérte a hazatalálást.

Az ünnepség szép volt. A torony is ismerős volt, semmit sem változott. Még a templom előtt emelt Krisztus kereszt is új meszelést kapott a Harang tiszteletére. Amikor huszonegy év után megkongatták, a Harang eleinte kicsit megilletődötten kongott, majd egyre hálásabban, ércesebben zengett a Jászság fölött. És a Harang már nem akart a világot. Ezt a kis templomtornyot akarta csak. Csak az akart lenni, amire született. A jászteleki Havas Boldogasszony templom harangja.