Az odesszai kombinátor

Scyfion. Bookinist. Rendhagyó whisky kóstoló. Számomra nem az elején, hanem a végén kezdődött (megnyugtat, hogy annak idején a Doorsnak volt bátorsága a koncertjeit a legendás The End-del kezdeni). Nehezen hangolódtam rá, zártan érkeztem, hiába forgattam a whiskyket és próbáltam elemezni, nem ment igazán. Annyi minden torlódott össze a múltból, a jelenből és a bizonytalan jövőből.

Itt egy ukrán whisky palackozó Anatoliy Berezovskiy és kalandos úton érkező üvegjei egy háború dúlta földről, ahol épp most íródik a történelem egy sötét fejezete. Nem tisztem ítélkezni, de van bűn, ami mindenkor, minden nyelven, minden koordináta-rendszerben bűn. 

Nehéz érzések nyomnak, milliónyi szál mozdul bennem. Magyarországon születtem, itt nőttem fel, magyar vagyok, apám magyar, anyám belarusz volt, illetve akkoriban még szovjet, aztán a Szovjetúnió felbomlásával hontalan. Nem tudtuk elintézni a papírjait. De belaruszként gondolok rá, belarusz volt,  vékony, törékeny, fekete hajú lány. Apám Minszbe került egyetemre kiváló, de pályafutása alatt elvesztegetett eszével, anyám divattervezőnek és rajztanárnak tanult. Ott ismerkedtek meg, majd a fiatal asszony jött a férje után Magyarországra a karonülő bátyámmal. Megannyi dolog történt, a viharos évek közben felnőttem, egy nagy fejezet pedig azzal zárult az érettségim előtt, hogy anyámat a konyha padlóján találtam. Tésztát főzött, ami feketére égett a lábos alján. Már elment. Ennek épp húsz éve, de ma is hiányzik. Anya volt. Nehéz hangulatember, tele szeretettel és érzelmekkel. Elmondhatatlanul sok mindent adott nekem. Jócskán viszek magammal belőle. Most közel sem írtam róla annyit, amennyit megérdemel.

Mindig szerettem volna eljutni Minszkbe és rendszerint dobban egyet a szívem, ha látom leírva vagy hallom a város nevét. Vannak ott rokonaim, anyám féltestvérei, de azt hiszem nem tudnék mit mondani nekik. Évtizedek teltek el kapcsolat nélkül, engem nem ismernek, én őket csak fényképekről, de járnám a széles utcákat, vinne a szívem, a pillanat, egyszerűen csak jó lenne. Meglehet, hogy be kell érnem azzal a látogatással, amikor a nyolcvanas években családostul kiutaztunk. Nagyon kicsi voltam, csak egy zöld sövény villanásnyi képe maradt meg emlékként és néhány fekete-fehér fénykép egy vendégségről, egy játszótérről egy hatalmas elefánttal, aminek az ormányából kialakított csúszdán lehetett lecsúszni. Belarusz ma egy történelmi konfliktus közepén, ami értelmetlen fájdalmat és halált hoz. Nem könnyű hova tennem.

Ezer helyen belém markoltak ezek az ukrán palackok. A Scyfion és Bookinist címkéi az utóérlelésre használt boroshordók eredetére utaló festményekkel és könyvekkel vannak díszítve. Mint említettem, számomra a végén kezdődött a kóstoló, amikor az üvegeket forgatva az egyiknél megálltam. A 28 éves Tormore, amin két fickó egy tükör előtt beszélnek meg valamit. A kép stílusáról azonnal beugrott a belga festő Magritte. A kalapos emberek és esernyők szürrealista alkotója. Az extravagáns Daliénál sokkal finomabb, visszafogottabb és elegánsabb stílusát jobban kedvelem, bár a spanyol zseninek is voltak csodás -főleg korai- korszakai. Mindenképp rá akartam kérdezni Anatoliy-nál a palackon szereplő kép eredetére, így a rendezvény végén odaléptem hozzá és rövid beszélgetésbe elegyedtünk angolul (mert dacára származásomnak, oroszul az anyám szovjet mivolta miatt kirobbanó családi feszültségek következtében nem tanítottak meg). A képet egy ukrán, kortárs festő festette, ennyit tudtam meg. Kiderült, hogy a kép a szovjet Ilf és Petrov szerzőpárosnak állít emléket, akik a számomra oly kedves Aranyborjú című könyvet írták. Főhőse az Odesszából származó, ügyeskedő, gyorsan meggazdagodni akaró és csavaros eszű Osztap Bender, a nagy kombinátor. Habár a történet a huszas-harmincas évek frissen született Szovjetúniójában játszódik, a benne megjelenő emberi mozgatórugók, tulajdonságok, a kicsinyesség megmosolyogtató formái örökérvényűek. Ez a Tormore pedig odesszai Chernoe bor hordójában érett, így máris érthető a fiatalon elhunyt, szintén odesszai származású Ilf és Petrov alakja a csomagoláson. 

Bár a párizsi katakombák ismertebbek, de Odesszában található a világ legkiterjedtebb alagútrendszere, amit 2500 kilométer hosszúságúra becsülnek. Ebből csak 1700 kilométert térképeztek fel és több ezer bejárata ismert. Főleg bányászati tevékenység során keletkezett, az odesszai házak jelentős része a kitermelt mészkőből épült (sokáig sárga városnak is nevezték), de vannak a természet által alkotott barlangos részei is. A katakomba rendszer a történelemből is kivette a maga részét: az 1917-es orosz forradalom idején a forradalmárok búvóhelyéül szolgált, a második világháború alatt a németek ellen harcoló partizánok vették be magukat a bonyolult földalatti hálózatba, de csempészek és bűnözők is használták menedéknek vagy raktárnak a hosszú évtizedek alatt. Előfordul, hogy bűncselekmények, holttestek vagy elhagyott testrészek tarkítják az alagútrendszer hátborzongató történetét. Kalandorok, kíváncsiskodók és gyerekek is szerencsét próbálnak a mai napig a labirintusban, olykor tragikus végkifejlettel, hiszen világítás nincs, egy mentés pedig 2-3 napig is eltarthat. 

Sajnos csak néhány perc jutott, de Anatoliy-jal akár egy napot is át tudnék beszélni, pazar történetei vannak. A jellegzetes balkáni egyezkedés a boroshordókról az impulzív, teátrális örményekkel érdekes ellentétben áll a lassú, kimért skót bácsikkal való huzavonával pár országgal odébb. Izgalmas, szenvedélyes fickó, szerelemből palackoz egzotikus boroshordókban utóérlelt whisky-ket és nem mellesleg ő is odesszai.

Akarva-akaratlan, de a palackozó kiadásai ezer szállal ássák bele magukat a történelembe (Odesszában e sorok írásakor épp orosz bombák hullanak). Az első kiadásuk egy Glen Karadag névre hallgató, krími (!) madeira bor hordójában utóérlelt whisky volt 2011-ben, még az orosz elcsatolás előtt.

A kóstolósor egyébként izgalmasra sikeredett. Az első 9 éves Miltonduff román-moldáv eredetű Neagra vörösboros hordóban érlelt, harsány, harapós, erősen boros, de a malátaalapot valahogy mégis megőrző darab viszonylag rövid lecsengéssel. 

A már említett Tormore igazán finom, a 43.7-es alkoholfokával a mezőny legvisszafogottabb, 28 évével a legidősebb darabja. Lágyságot, először fűrészporos, hordós érzetet ad az agyamnak, kerek, lágy, visszafogott whisky. Ablak előtt hóesést bámuló, elmélkedő. Később visszatérve rá épp kievett csoki papírja, frissen hántott fa és éretlen zöld dió illata úszik be, kellene még vele együtt töltött idő és csend, hogy jobban egymásra találjunk, a kóstoló ezen az estén nem az én tempóm. 

A 15 éves Williamson talán a mezőny legismertebb boroshordójában, a szicíliai marsalában utóérett. Lágy, édes laphroaig, de a marsala elmaradhatatlan diós érzete csak pár pillanatra suhant át a háttérben, mire belekapaszkodhattam volna, elillant, mint apró hal a vízben kotorászó kézből. 

A Scyfion után érkező első Bookinist kiadás a számtalan film és musical adaptációt megért Világok harca című könyvet idézi meg H.G. Wells-től. Egy újabb szomorú kapocs. Egy 11 éves, szuperkategóriás Chateau Mouton Rothschild vörösboros hordóban érett Glen Garioch foglalta el a csodás címkével ellátott palackot. Elképesztően erős a boros behatás, ami vízzel visszagyengül és több teret hagy egy klasszikus, gyümölcsös whisky íznek, de valahogy nagy a rendezetlenség, ami nem feltétlenül baj, nem kell szükségszerűen minden rendben legyen.

Az utolsó palack a francia Chateau Latour-Martillac vörösbor hordójában érlelt, papíron 59.4 fokos, dögerős Ardmore, ami meglepő illatokat és ízeket hoz a lágy tőzegével, az édességet mellőző, savanykás, egyenesen sajtos, kicsit sonkás karakterével. Ízében édesebb, a magas alkoholt nem igazán érezni. Perverz egy alkotás, ami valahogy mégis magával ragadott és kívántam az újabb és újabb kortyot. Talán eddigre engedtem fel. A nehéz párlathoz tökéletesen illeszkedik Dosztojevszkij Karamazov testvérek című, az író utolsó, már betegségében írt, többrétegű, nehezen emészthető és bonyolult jellemeket felvonultató, grandiózus alkotása. 

Izgalmas kísérletek ezek, csodás címkék, megannyi kulturális csemege és szerelem. Anatoliy többször hangsúlyozta, hogy szoktak hibázni, de a hiba a tanulás, a fejlődés elengedhetetlen része. Zárszónak hadd lopjak az egyik Bookinist címkéről: Be inspired by life in every book, every dram, every breath (inspiráljon az élet minden könyvvel, minden drammal, minden lélegzettel). Nehéz bölcsebbet mondani.

Tölgyesi Norbert