Egy portói gigakóstoló története

Vizitkártya rovatunkban rendezvényekről és utazásainkról írunk.

Megvolt a portói kóstoló, majd elszáguldott két nap, mint a rongy. Nem tudtam leülni írni sehogysem, pedig szeretem úgy frissen kiadni az élményeket. Kénytelen voltam a memóriámban őrizgetni az este emlékeit, cipeltem ide meg oda a kerek fejemben. Rengeteg könyvet és anyagot kellett rövid idő alatt átnéznem egy képzésre, úgyhogy el is kezdtem felfújódni tőlük, akár egy csodálkozó gömbhal, majd a korábbi információk elkezdtek kipotyogni a lyukakon, amikor már nem volt hova dagadni, pedig kétségbeesve próbáltam megtartani a részleteket. Például a kóstoló részleteit. De most végre itt vagyok. Nézzük mi maradt.

Nézegetem a fotókat és felütöttem egy Glendronach Port Wood kiadást, hogy hangulatba kerüljek. Bombasztikusan jól esik, szépen megformált whisky és könnyen értelmezhető. Nagyon szerethetően ráülnek a gyümölcsös, bogyós, oxidált portói jegyek a Glendronach malty alapkarakterére, így szépen cseng-bong a talapzat is. Könnyű sláger igényes hangszereléssel. Ezt lehet nyelni rendesen. Kár, hogy csak egy minta.

Az est szellemi atyja és a kóstolás vezetője, Jónás Attila (Budapest Whisky Társaság) nagyon lelkesen készült, minél többet szeretett volna megmutati a húsz listára került borral, így az esemény hatalmas lendülettel rajtolt. Nem győztük kapkodni a poharakat, egyfajta „itt a piros, hol a piros” jellegű játék vette kezdetét, olyan ütemben érkeztek az újabb és újabb borok. Idővel szerencsére lenyugodtak a kedélyek és kényelmesebben lehetett tartani az előadás ritmusát.

Olyan mennyiségű különböző tétel került a poharakba, hogy képtelenség volt megjegyezni minden zamatot és minden hallott információt, amit meg sem próbálok hiánytalanul reprodukálni (jól is van ez így). Voltak pillanatok, amikor egészen nagy káosz kezdett kialakulni a fejemben. Ahogyan egy zenésznek hatalmas zenei memóriája van, vagy egy sakkozó rendkívül sok, bonyolult sémát tud megjegyezni, úgy én is valami ilyesfajtára vágytam, csak az alkoholis… fogyasztó verzióban. Az emberi gondolati sémákról Mérő László Észjárások (vagy a kicsit átdolgozott Új észjárások) című könyvében olvashatunk. Nagyon érdekes iromány, sokat jelentett, máig az egyik legemlékezetesebb számomra.

Egy kevert, medium sherryvel kezdtünk, egy Amontillado, Pedro Ximénezzel tovább édesítve. Egyfajta átkötésként a fantasztikusan sikerült sherry kóstolóról. Szép, édes, szerethető ital, jó volt pofakémia beállításra és egy könnyed emlékeztetőre. A zamatok pontos mikéntjét persze már elhagytam valahol a hármas metrón.

A portói stílusú desszertbor készítése eltér a sherryétől. A még erjedésben lévő 6-9%-os musthoz a harmadik-negyedik nap környékén 96 fokos borpárlatot adnak, amivel az alkoholfok megemelkedik 15-22% közé, az erjedés abbamarad. A mustban lévő cukor nem megy sehova (csak le a gigánkon), ettől lesz rendkívül édes a bor. Egy vércukormérő valószínűleg kómába esett volna, ha végigméri a résztvevők értékeit a nap végére. Vagy akár egy ötpontos cukorterheléses vizsgálatot is beidőzíthettünk volna erre az alkalomra.

A portói kizárólag a Douro folyó mentén meghatározott régióban készül, a sherryvel ellentétben a fogyasztásában nem történt visszaesés.

Egy Kopke White porttal indítjuk az igen hosszú portói listát. Egy gyümölcsös, könnyed és jó édes karakter (ebből is van száraz, félszáraz attől függően, hogy az előbb emlegetett felerősítés mikor történik, mennyi a visszamaradó cukor). Elég változatos a készítési mód, hogy mennyit hagyják oxidálódni a bort vagy könnyedebb marad-e. Ez a jellegű alulszabályozottság megfigyelhető a portói borok készítésének egyes lépéseinél. Egy több száz éves borrégió rengeteg különböző, jobban vagy kevésbé eltérő hagyománnyal, szokással.

A helyi adottságok (Terroir) egy igen mostoha környezetet jelentenek Portugáliában: meredek partoldal, talajerozió, lemosódás, csak a szőlő tud megélni a padosra kialakított, hideg telekkel, forró, száraz nyarakkal ellátott vidéken.

A szőlő fajtája nincs szabályozva, még egy soron is többféle lehet, általában megy úgy, ahogy van a borba. Ez 83 különbözőt is jelenthett, így a portói mindig cuvéé (többféle szőlő háziasítása).

Egy Rubyval folytatjuk, ami azért érdekes, mert a whisky ipar előszeretettel alkalmazza ex-hordóit az érlelésénél, főleg, hogy ez a legnagyobb mennyiségben kiadott portói, azaz valószínűleg a legkönnyebben, legolcsóbban beszerezhető hordó is. Könnyed, gyümölcsös, lágy, piros bogyós és természetesen édes. Ez a légiesség a whiskykre is át szokott ragadni. A színe is visszaadja ezt a szép vibráló finomságot, éteriséget. Kellemes élmény. Kezdenek is beszállni az italok. Az egyik legelső whisky, ami elindított ezen a rögös úton, a Glenmorangie Quinta Ruban-ja volt, ami a Ruby portói ex-hordójában lett utóérlelve.

A Ruby Reserve annyiban különlegesebb, hogy minden év legjobb válogatásaiból készül és minimum 3 évet tölt fakádban (az alap fapados Ruby 2 év fém vagy fakád). Érződik is, hogy egy fokkal mélyebb, bár ilyenkor az információ birtokában könnyebb tényleg mélyebbnek érezni valamit, az agy furcsa játékai is lehetnek ezek.

De van még ennél tovább is, a kóstoló sodró lendülete visz magával, az alkohol lassan húz befelé, a kedvem javul.

A Ruby L.B.V. (Late Bottled Vintage) 2016 már évjáratos kiadás, 4-6 évet tölt fakádakban vagy hordókban. Egészen elkomolyodott a helyzet, mélyülünk. Itt már azért érkezik megint egy húha-lépcső. Édes, tömény, mégsem a profilom a műfaj, de nem lehet nem süveget emelni.

Van itt még feljebb. A Vintage a fő portói bor, gondosan választott. 2-3 év fatartályos érlelés után tovább fejlődik palackban, akár 20-60 évig is megőrzi a minőségét. A teljes termelés mindössze két százaléka végzi itt. Drága, ritka. A Síbió Vintage 2019-nél járunk valhol pár pohárvillanás közepette.

Jöjjön hát a másik whisky szempontból kiemelt portói, a Tawny. Ez az oxidatív érlelésű bor 3 évet tölt hordóban (amit nem töltenek tele, hogy maradjon bőven oxigén) és akár fehér szőlő is kerülhet bele. Úgy tűnik, ezzel nem vacakolnak sokat. De egy 300 éves borrégiónak ugyan ne mondja meg senki nem igaz? A Tawny Reserve pedig 7 évet kap fahordóban. Komplexebb, mélyebb jelenség. Megjelennek az érett aszalt gyümölcsök, a diós, mogyorós jegyek. Nagyon szép mély, oxidált italok.

A következő elem a Marsala, amit nagyon vártam, mert néhány ilyen hordóban érett whisky igencsak kedvemre volt: a diószimfónia, a Wilson & Morgan tizennyolc éves Glenrothese valami káprázatos desszertwhisky, imádok belőle töltögetni. Nagyon kedveltem a Glendronach limitált 18 éves Marsalását is, kár, hogy az ára valahol a felhők szélén csücsül, de a Glenmorangie Tale Of Winter-jének sem kell szégyenkeznie, talált egy pici helyet a szívemben, ahová becuccolhatott.

Egy félszáraz kiadás került a sorba, így azt hiszem nem azt a hatást kaptam, amit vártam a fenti kiváló whiskyk alapján, így az első szaggató Marsalás bor élményem így tovább várat magára. Azért nem volt ez rossz, lecsúszott.

Muscat de Rivesaltes, melyet 1956-tól készítenek dél Franciaország legdélibb részén, ahol a természeti körülmények kedvezőbbek (itt jó vízelvezető mészkő alaptalajra rárakódott barna földréteg van), mint a portugál régióban. Alexandriai muskotály és Petit Grains szőlőkből készült, arany színű, fiatalon lett palackozva. Valahogy jött és ment. A Tomatinnek van ilyen kiadása, ennyi maradt meg, a többi tapasztalat elhullott az őszi falevelekkel.

És akkor Banyuls. Nagyon szépen megoxidálódott ez is, mély, szirupos karakter, és egyfajta rottyantság is végigível az egész soron, a tömény édesség alatt. Talán itt a Banyulsnál teljesedik ki. Ennél a változatnál a szőlőt hagyják a tőkén aszalódni, a hordós, palackos és ballonos érlelések keveréke miatt nagyon sok különböző változata van. Izgalmas játék ez a portói bor készítés.

Moscatel. Többen megállapítjuk, hogy árad belőle egy édeskés Earl Grey illat. Kellemes. Az émelyítően édes, mély íze kísértetiesen hasonló a mi Tokaji Aszúnkhoz. Olykor kicsit nehezemre esik hazafinak lenni egyes emberek miatt, akikkel egy rántotthús alakúan megrajzolt határvonallal egy földrajzi területre zárt minket a sors, mégis inkább a saját termékünket választanám, ha már kiemelkedő színvonalon készítjük. Jó, hogy van nekünk is.

Befittyen még egy Commandaria, fehér (Xinestry) és sötét héjú, világos húsú (Marvo) szőlők keverékéből készülő ital. Erősítés helyett a napon szárítják. Nem különösebben marad emlékezetes az édes portói borkóstoló hosszú sorában, ahol annyira hasonló karakterű italok vonulnak végig, hogy még a nassolnivalónál is nagyjából mindegy mit és hogyan eszünk hozzájuk, ellentétben a sherryvel, ahol szigorúbb rendben tálalták az adott tételhez illő falatkákat.

Következzék hát a Madeira, a whisky világban szintén jól ismert boros érlelés. Merthogy a sziget nemcsak Cristiano Ronaldo-t és az őrületes, repülőjáratok életét megkeserítő szelet adja. Nagyon érdekes, hogy ez a bor is egészen változatos módon születik. Egyfelől hatalmas fémtartályokban is érlelhetik fűtőcsövekkel (Cuba de calor), de padlástérben tölgyfahordókban is oxidatívan (Canteiro). Utóbbinál a Solera rendszerhez hasonlóan fentről lefelé költöznek a hordók (a soleránál a hordó marad, csak az ital költözik). Mindkét esetben szinte az idők végezetéig eltartható bort kapunk a hőkezelés és az oxidatív érlelés miatt. Ideális ajándék akár majd távoli leszármazottainknak is.

A következő tétel a Carcavelos, ami a személyes kedvencem volt az estén, nem csak az imádnivaló könnyed diós-mogyorós, mégis igazán mély karaktere miatt, de a történelme is egyedi és érdekes. Ez a bor egy önálló, mára majdnem eltűnt, 12 hektárra zsugorodó területen készül, ahol egy nagy szereplő és néhány családi vállalkozás maradt. Némely tőkék háromszáz évesek. Egészen elképesztő, hogy ilyen növényektől kerül a halandó ember poharába némi innivaló. Szerencsésnek érzem magam.

Az est záróakkordjai a korjelölt Tawny kiadások. Tíz, húsz és harminc éves. A korjelölés egyébként mindig átlagéletkort jelent, azaz kis szerencsével egy harminc éves kiadás kóstolásakor mondjuk negyven éves molekula is juthat a testünkbe (vagy húsz éves is), hogy velünk utazzon egy darabig. Egészen mély, sűrű párlatok ezek, bár akkora ugrás mondjuk a húsz és harminc éves között nem érződik (persze vegyük figyelembe, hogy e sorok írója hányadik kóstolt elemnél járt ennek megállapításakor). Egészen elképesztő italok ezek, maga a ropogós történelem.

Attila nem sajnálta őket és még többször körbejárt, így akár a harminc évesből is ihattunk még. Nem hagytuk ki. Az asztaltársasággal igencsak jókat mulattunk, nyerítettünk. Remélem nem zavartunk senkit. Ennyi nassolnivalót, pogácsát, csipszet, aszalványt rég faltam fel. Még a szomszéd aszalokról is elkezdett hozzánk áramlani a maradék, akár egy politikai pénzszivattyúba vagy fekete lyukba (a tudósok még nem jutottak végeredményre, hogy melyik az erősebb). Well done. Ki is maradt a szokásos Árpád hídi retróhamburger mészárlásom a Teri büfében, egyszerűen csak feltuszkoltam megfáradt testemet a sárga volánbuszra, és hagytam zötyögtetni magam hazafelé a kiváló minőségű óbudai utakon és a közösségi járat legalább annyira példás futóműalkatrészein.

Szép este és igazán tartalmas kóstoló volt! Ezúton is köszönet Jónás Attilának, hogy ilyen magas színvonalon megismerhettük a whisky készítésben is fontos szerepet játszó bort (a cikk szakmai lektorálásáért is köszönet neki).

Tölgyesi Norbert