Igazságot a 40 százaléknak!

Amikor kijött az Ardbeg 17 éves változata, eléggé megmozgatta a rajongókat, sőt, úgy általában a whisky kedvelő közösséget. Bevállaltam egy palackkal, de úgy, hogy valamennyi mintát is kiárultam belőle, hogy ne egyedül viseljem a borsosra sikerült Committee Exclusive kiadás költségeit. Az elvárások nagyok voltak, hiszen ritka és drága a korosabb Ardbeg. Mondjuk, hogy a tizenhét év már egész tisztes. A negyven fokkal kihozott palack viszont együtt a magas árral sokakat elriasztott, főleg azokat, akik inkább a hordóerős whiskyket szeretik magukba önteni. A kor és az alkoholfokolás nem véletlen, az egykori legendás, 2004-ben beszüntetett kiadás remake-je, egyfajta tisztelgés a tárolóházak leapadása miatt kihalt megboldogult alapsori darabnak (a hányattatott kilencvenes évek nyomát soká hurcolta magán a lepárló). Nem utolsósorban pedig üzlet, ne legyünk naívak. A negyven fokra hígítás több whisky. Adatait tehát egykori felmenőjétől örökölte, ez is a marketing része: tizenhét év, negyven fok, az Ardbeg jelenlegi gyakorlatával ellentétben hűtve szűrt és peated/unpeated párlatok keveréke.

Nézzük hát a múltból előrántott, leporolt és feltámasztott Ardbeget itt a távoli Borsodban, ahová a hétre leköltöztem, hogy előássam szeretett anyósom üres házát a burjánzó növényzetből, ami az elmúlt bő évtizedben áthatolhatatlanul ellepte a fél kertet. A szúrós, girbegurba bokrok nem kevés bosszúságot és fájdalmat okoznak. Mégis egyfajta megnyugvás itt lenni egyedül, nap közben polgári foglalkozásomat űzve, késő délután kertészkedve. Az elhagyott lakásban mindenhol rég jobb létre szenderült apósom keze munkája: kapcsolók, fa lépcső, ezernyi apróság… tárgyak, amiket még ő tett le úgy és oda… szinte itt van velem, pedig csak egyszer találkoztunk, amikor egy utolsó nagy erőfeszítéssel beszélt hozzám, rám bízva egy szem lányát, benne tovább élve. Mégis itt van mellettem, nem tudok nem rá gondolni, van köztünk valami téren és időn átívelő kapocs, ami tart. Főleg itt a házban. Bárcsak még egyszer beszélhetnénk…

Az Ardbeg finom, könnyed, szinte légies illatú. Sós, citrusos, füstöltsonkás, vaníliás, zöld, füves, krémes. Tengerparti szél, hullámpermet. Gyengéd, nem könyököl belém, csak simogat. Hamu kevesebb, nagyon éteri jelenség. Halvány, üde, az Ardbeg mesteri párlatának elegáns esszenciája. Ha más nem, már ezért is megérte létrehozni. Semmi felesleges cicoma, már-már túl halk. Tiszta, gyönyörű lebegés. Az íze is hasonlóan hullámzó, fodrozódó, igazi delikát whisky. Semmi durvulás. Gyönyörű párlat, nem rontja el semmi. Szinte zavaróan nem rontja el semmi, de még ezt a negyven százalékot is megbocsájtom. Egy füstöt kapizsgáló kezdőnek igazi móka. Az illat már szépen hordja a tizenhét évet, érződik egy kis kor adta simaság és elegancia. Cseppet sem kellemetlen, még ha nem is éri meg az árát. Jó lenne magasabb alkoholfok, mégis elvagyok vele, elfogadom, hogy ezt így akarták, ezért ilyen, ott csessze meg a marketing, meg minden. Vékonyka teste van, valahogy mégsem elégtelen, valami, valami mégis feltölti. Talán én, talán az este, talán a ház. Kesernyésen távozik, jó hamus lecsengéssel, ami a nyelvemen marad soká, de kívánom a következő kortyot. El lehet vele üldögélni és merengeni valamin. Akármin. A múlton. Kinyúlok az apósomért, megtartom törékeny testét. Ide teszem a bal felső zsebembe, jöjjön velem még egy kicsit. Jól megbeszéljük, hogy kell levágni azt az ágat, hogy lenne jó előkészíteni a darálóba, meddig vágjam a csonkot, hogy jövőre ne legyen baj. Na még egy mondat, még egy szó, egy sóhaj, egy utolsó gondolat, egy érzés. Áttűnő pillanat, elmosódó vízfesték. Angyal szállt át a szobán. Még az ujjbegyembe fúródó, és oda beletörő tüskét is megbocsájtom. Az is csak valami a múltból. Ezer ilyen befúródó, beletörő tüskét is elviselnék.

Tüske helyett a következő egy régebbi palackozású Laphroaig tíz. Negyven fokon ez is, mégis egy örök klasszikus, ami csak úgy van. Eleve elrendeltetett. Alapvetés. Még a végtelen űrben az ősrobbanás előtt is, ott sodródott a Lafi tíz valahol az időtlen térben. Az Ardbeg kozmikus lebegése után itt a rothadó hínár, a poshadó füst jóddal keverve. Gyógyszeres földbeállás. Édes, bedurrant, gyönyörű. Igazi Laphroaig. Máshová hangolt, darabosabb, testesebb, tehetetlenebb, parasztosabb párlat, lent a földön, a valóságban. Igazi cuppanós sárból kiásott kincs. Mocskos, erjedő, kötszeres. A negyven fok hol zavar, hol nem. Most nem. Biztos az apósom intett nyugalomra. Lassan járj! – és feltartja a mutatóujját. Tőle elfogadom. Mint mindig, most is pedánsan borotvált arc, nagy, műanyag keretes szemüveg, fésült maradékhaj. Ing, zakó. Géza papa eredeti, legjobb formájában. Jó kis bourbon hordóban érlelt Laphroaig. Kötelező. Igen, magasabb alkoholfokon jobban muzsikál, elismerem. Most itt az estében mégis tökéletes társam ez a rothadó gyönyör. Mert végül minden elmálik és visszatér teremtőjéhez. Port a porhoz, hamut a hamuhoz. Édes, gyönyörteli rohadás. Jó, hogy itt vagy velem.

S’akkor a sor harmadikjaként jöjjék egy hordóerős bomba, hagyjuk magunk mögött a nyugdíjas negyven százalékot! A Ledaig-et alapból kedvelem. A tíz és tizenyolc évesük is megvett kilóra, előbbi az egyik legjobb ár/érték arányú füstös alapsori kiadás, utóbbi pedig az egyik legberottyantabb, állott, mély sherry hordós szörnyeteg, amibe nem lehet nem beleszeretni. Amikor megláttam, hogy itt a hordóerős Hebridean Moon tíz évesen, másodtöltésű bourbon hordókból, azonnal megszólítva éreztem magam, és már nyomtam is a rendelés gombot. Ez a párlat már a mull-szigeti főzde új üstjéből került ki. Egy tiszta, ragyogó formában lévő spirit, tökéletes pillanatban, ereje teljében elkapva. Az előző kettőhöz képest egy másfajta tőzegimplementáció. Igazi tanyasi tehántrágya, mentolos frisseség, citrusos kavalkád, sajtos, sós, savanykás, tengerparti krémesség, fehér gyümölcsökkel. Lebeg, vibrál, felkap, visz magával. Édes, harmónikus, bombasztikus. A magas alkoholfok szállítja, dézsával önti az aromákat, a karaktert, hosszú lecsengéssel velem maradva. Az üvegbe szaglászva pörkölt mandula kényeztet. Wow. Nem tudom megunni. Sós kesudió, pirított földimogyoró, pörkölt cigarettadohány… ó az a kék Drum régről. Rohadt szalma tél végén, édessé poshadt növények. Vízzel lágyul, de lényegét nem veszti. Farmos, istállós hangulat. Ettől elkerekedne a szemed Géza papa! Amikor elmentél és felsorakoztál a halottainkhoz, az utána lévő napokban mi, akik még itt maradtunk, mind itt aludtunk a házban egy nagy kupacban, összebújva. A faluban akkor kezdték játszani este Celeste Rosso és Gulielmo Breza Il Silenzio, esti takarodó zenéjét trombitán. Ha itt vagyok, minden este meghallgatom azóta is. Visszahozza azokat a napokat. Kitéphetetlen lettél belőlem, mindig eszembe jutsz… öreg. Ég veled!

Tölgyesi Norbert