Eső a múltból

Kint ült a verandán. Már hozzászokott a sárga és barna színekhez és a porhoz, a recsegéshez. Egy ideje valahogy sokkal jobban recsegett minden. Az eső először csak ritkult, késett, majd elmaradt teljesen. A kormány rendszeresen küldött vizet egy kis tartálykocsival ide a végekre. Foltos Bob, a sofőr, vidám kis fickó kantáros nadrágban, vastag keretes szemüveggel, minden alkalommal bekéredzkedett a kerti pottyantósba könnyíteni magán. Megtehette volna bárhol a kies határvidéken, mégsem tette. Talán ezzel az aprósággal is kapaszkodott a civilizáció maradékába, hogy legalább egy nyomorult ember ácsolta fabódé legyen körülötte, miközben legnemesebb szervét kilibbenti a külvilágba. Minden alkalommal egy kiterjedt folt maradt a nadrágján, amikor jött kifelé, de nem zavartatta magát, csak kissé ostobán vigyorogva előbillegett, és mormolt valamit a maradékfogaival keretezett szája alá. Idővel Bob de Foltos – így srófolták még feljebb sima gúnynevét – is elmaradt, így a víz is elmaradt. A gúnynevek és viccek is elmaradtak. A növények lassan pusztultak, az emberek pedig elhagyták a környékbeli tanyákat, az egyre zsúfoltabb és idegesebb nagyvárosokba verődtek. Ő nem. Egész életében itt élt, nem megy ő már sehova. Nem panaszkodott, másnak messze nem jutott ennyi sem. Sokan sokkal hamarabb haltak, ő valahogy nem.

Ült elcsigázva a székében, a száraz tájat kémlelte, a szája a végleteig kiszáradva. Elfogytak a nedvesség végső menedékei is, az utolsó pincében eldugott konzervek és vizeskupák. Soká húzta velük, jól rejtegette őket. Végül egy cukrozott lében úszó felezett barackot nyitott. Imádta, mert régi emlék, de keserves volt az utolsó falatokat végleg és örökre elnyelni. Hallotta ropogni az arcán az évtizedek ráncait és árkait, ha összehúzta a szemét az ereszkedő nap fényében. Szép is lehetne. Egy naplemente a verandán. Utazás a sugarakon. Kelletlenül felnevetett, de el is hallgatott, mert egy távoli levegőben billegő pontra lett figyelmes. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy egyre közelebb ér. Végül egy takaros, fényes rigó pihent meg a korláton. Maga a csoda! Rég látott bármiféle állatot. Az utolsó, már beteg malacát évekkel ezelőtt lopta el és falta fel egy közeli és hangos sokgyermekes család, majd ők is mind megbetegedtek, végleg elcsendesedtek és mentek a disznó után. Ledermedve ült a székében, a madár sem mozdult. Lassan kelt fel, mert nem akarta elijeszteni az apróságot, de szikkadt ízületei is csak vonakodva és fájdalmasan engedelmeskedtek a hajlításnak. A folyadékhiány szó szerint belészivárgott. Be a testébe.

Ahogy közelebb lépett a korláton pihenő rigóhoz, feltűnt, hogy túl egészséges, túl szabályos egy olyan világban, ahol már semmi sem szabályos, de legfőképp nem egészséges. Csak most vette észre a hátán a napelem panelt, a szeme pedig parányi kamera. A fenébe! – mordult fel. Most már nem is érti miért, de egy pillanatra elhitte a csodát, a reményt. Ez csak az egyik önfenntartó megfigyelőmodul, itt is megtalálta a világ legvégén. Talán még most is küldi tovább az adatokat valahová, lehet már csak a semmibe. Kézzel ellökte a robotrigót, az pedig ezzel lendületet véve röppent tova, ki tudja hova… Lehet, hogy már sokadjára újraprogramozta magát, értelmet keresve létének.

Ha már felkel, általában a lehető legtöbb mindenre kihasználja az aktust, mert a mozdulatok gyötrelmesek. Praktikus, sőt elengedhetetlen ilyenkor összekötni a teendőket. Vizeletet aligha tud kifacsarni magából, ahhoz inni is kellett volna, de hirtelen eszébe jutott valami, és – ha egyáltalán lehet így jellemezni – meggyorsította a lépteit, be a házba, le a pincébe. Porlepte kartondobozok közé túrt, egymás után nyitogatta őket. Fenébe, miért nem feliratoztam őket? – bosszankodott. Végül egy nagy és gyűrődötten terpeszkedő példány fölött állt meg. Reményteli! Talán ebben lesz. Sakktábla, könyvek, gombfoci. Tömény, törékeny múlt. Egy kis dobozt emelt ki, lefújta, és óvatosan kinyitotta a fedelét. Egy apró madár állt benne egy vékony rúdon. Megtekerte a kis kart, a pici rigót formázó kis figura forogni kezdett és halk dallam úszott elő: Tám, tám, támdádám… A doboz fedelében egy beragasztott, elhalványult fénykép, rajta egy szőke nő, egy kerekarcú kisgyermek… és őket összefogva a karjaival ő maga fiatalon, sötét sörénnyel, reményteli jövővel. Elérzékenyülve végigsimított a fotón. Milyen rég volt. Szegénykéim… legalább kimaradtak ebből… és ösztönösen körbenézett elhidegülő pillantással. Úgy döntött, hogy nem viszi fel magával a zenedobozt, minek tépkedni a saját szívéből a lüktető darabokat? Visszatette, az pedig üveghangon koccant egyet. Kíváncsian kitúrt a dobozból egy nehéz palackot. A lötyögő folyadék látványa azonnal megigézte. Csak a verandára érve vizsgálta meg jobban. Egy palack whisky. A megsárgult címkén egy zenedobozon lévő rigó, alatta egy kis kotta egy rövid dalról: Tám, tám, támdádám… szaladt végig a fejében. Talán ezért került abba a dobozba egykor. Eltette a jövőnek. Nem ennek a jövőnek, de végül mégis ezé lett.

A székébe visszaroskadva töltött magának egy piszkos pohárba. A korty egyszerre volt jó és rossz. Legalább folyadék, de irgalmatlanul magas alkoholfokkal… ez még fájni fog, ha fog – gondolta, de élvezte a nedvesség meleg áramlását a szájában. Előtörtek az emlékek. Mogyorós, diós… alma, körte, mézzel telt, testes, fűszeres – erről beszélgettek a barátaival egykor. Hol van az már? Hol van már a tavalyi hó? Spanyol bor hordójában érlelt whisky. Régi szőlőültetvények absztrakt átmentése ebbe az új világba. Most hirtelen itt vannak a lankák, a töppedt mazsolák, a vibráló gyümölcsök, a föld ásványai, a napfény íze, az élet. Egykori patakok vize, a növények földből kiszívott régi esői. A látóhatár alá bukó napkorong gyengülő narancs fényében behunyta a szemét és élvezte a hátralévő perceket. Utazás a sugarakon. Vajon felkészült? Volt rá egy élete.

Írta, illusztrálta: Tölgyesi Norbert

Az írásban szereplő whisky kiadás a magyar Malting Floor whisky klub 5 éves évfordulójára kiadott első privát klubpalackozása. A dizájn Moksony István munkája.