Régóta terveztem, hogy valamilyen formába öntöm írott változatban is azt, amivel a whisky világában kezdődött a karrierem. Azt, hogy mi is a barman’s choice. Az a mód, azok a meglátások amik a mára lassan rámragadt jelzőnek -egyesek szerint “brandnek”- a születését adták. Ami valójában nem volt más soha, mint magam és a világról való gondolataim. Csak annyival lett másabb Skóciában, hogy megtaláltam hozzá a whiskyt, amivel ki lehetett fejezni azt az egymásra épülő, kapcsolódó gondolatfüzért, ami akkor is jókedvvel tölt el, hogy bírom a képességeit, ha nem lenne mellé whisky.

A karrierem elején a Highland egyik neves pontján vezettem egy önmagában nem túl érdekes, de történelmileg jelentős hotel bárját. A legrégebbi hotel volt egyes adatok szerint a Felföldön, a kandalló feletti Rabbie Burns saját kezüleg felskiccelt verse, üveg mögött, nemzeti örökség, meg ilyenek. A betérő vendégek, döntően amerikaiak napi programja volt a “szkáccs”..A whisky. Bejöttek, rendeltek valamit, én adtam, aztán hallgattam egy darabig az okoskodásaikat amit hol nekem, hol a társaságuknak adtak elő a whiskyről. Egy darabig nem törődtem velük, maximum felfigyeltem arra, mennyire tévúton járnak, mennyire mást látnak ők a whiskyben mint én. De főleg arra, hogy az akkoriban százas tételben megismert, tudatos kóstolásaim adta információ, a fejemben épülő maltbank, a karakterek és a lepárlók közti eligazodás mennyire más szintre helyez. A vendégnek mindig igaza van, right? Lófaszt. Többnyire nincs igazuk, csak ezzel az álszentséggel igyekszik az iparág megmagyarázni az alkalmazotti világ felé, miért kell elviselnie megalázó dolgokat. Na, hát ezt velem viszonylag rövid ideig tudták eljátszani, mert egyszerűen a szakmaiság, nevezhetjük szakmai hiúságnak is, nem engedte, hogy ne tegyek szóvá hibákat egy-egy ilyen turista által előadott whisky-monológban. Többnyire pozitív kicsengése lett, ritkán fordult elő, hogy valaki úgy értelmezte, kioktatom. Olyan meg szinte emlékként sem maradt meg, hogy valaki arra utalt volna, hogy honnan is tudhatnám én, a magyar, hogy mi is az a skót whisky. Pláne jobban, mint a skótok. Mondjuk ez volt a legegyszerűbb, mert a skótok szart se tudtak a skót single malt whiskyről. Igen, klasszikus okok miatt. Drága volt nekik, valami úri huncutságnak tartották, hogy olyan összegeket kellene fizetniük egy-egy dramért, amiért kapnak egy üveg Famous Grouse-t a helyi boltban. Már eleve a bárt is azért kaptam meg, mert senki nem volt aki egy érdeklődő japán csoportnak kóstolót tudott volna tartani. Szaladgáltak ott le-föl, hogy most mi lesz. Én meg épp csak angolul el tudtam makogni akkor, hogy én szívesen megtartom. Azt tudták, hogy érdekel a whisky, két hónapja voltam ott, annyi időre érkeztem, hogy egy három hónapos ciklust valamivel kitöltsek az életemben. Gondoltam Skóciában még soha nem jártam, jól néz ki, szép volt a fotón a hotel, rájuk írtam, vártak szeretettel, mosogatni. Hát leszarom, gondoltam, három hónap belefér, megnézem a környéket, lesz hol lakni, adnak pénzt, iszok pár jó whiskyt aztán szevasztok. Meg amúgy is. Valahogy nem nagyon élveztem a demokráciát otthon. 2006 után voltunk. Demokratikusan szétlőttek ‘56 ötvenedik évfordulóján. A futball stadionok világából érkezve sok illúziója a magamfajtának nem lehetett. Mielőtt csengettek volna, jobb volt venni egy repjegyet. Akkor már inkább nézzük milyen Skócia. Emlékszem, még a Budapest-London járaton olvastam először arról, hogy nem a Johnnie Walker a király, hanem van itt ez a single malt kategória vagy mi…Esténként a szemétbe szánt whisky dobozokról tanultam angolul, tanultam a whiskyről. Szóval, bemondtam, hogy én megtartom ha akarják, néztek ott a hülye fejükkel, aztán az igazgatónő, egy negyvenes szőke csöcsös milf, aki mindig bírt a vagányság miatt, a hápogó vezetőségtől körülvéve “akkor ez megoldva, csináld!” felkiáltással zöld utat adott első hivatalos kóstolómnak. A sorra a mai napig emlékszem, Aberfeldy-Bruichladdich-Edradour-Bowmore-Ardbeg. Ez volt az öt whisky amit ismertem..

Másnap reggel a Milf, amíg épp az előző este nyomait takarítottam el, belépett és egy laza csuklómozdulattal átdobott egy kulcsot az asztalok felett. A mai napig a szemem előtt van, ahogy száll a kulcs keresztül a kettőnk közti térben, keresi a helyét, pörög-forog, igyekszik megtalálni a biztonságát a természetellenes helyzetében, igyekszik legyőzni a fizikát, célba találni, úszni-repülni…Mint valami kibaszott filmben egy lassított felvétel, látom minden nap. Ahogy ösztönösen kinyílik a tenyerem, hogy biztonságos leszálló zónát nyújtson annak a fura, régi nehéz kulcskarikának. Az a pár tizedmásodperc megváltoztatta az életemet, és még csak nem is tudtam róla. A kulcs csörgő hangját a zuhanáskor elnyelte a tenyerem, ráfonódtak az ujjaim. Biztonságban volt. A Milf meg szokásos stílusában odavetette: Mától tiéd a bár, direktbe nekem jelentessz. Ja, nincs váltótársad, ma reggel kirúgtam ezeket a bohócokat akik bártendernek gondolták magukat. – És elment. Így a két léhűtő skót fiatal távozott, a maguk után hagyott pár száz fontos hiánnyal. A konyhában vegyesen kaptam az elismerő és a cinikus véleményeket. A vezető séf még egyszer utoljára kitakarítatta velem az egész konyhát, olyan módon ahogyan húsz éve nem nyúltak a helyhez. Mert ilyen kicsinyesek. A tehetséget nem viseli el a nyugati ember. Nem lehetsz jobb mint ő, az nem létezik. Ha létezne, az egész nyomorult élete összeroppanna, se munkája, se talmi státusza nem lehetne mellettünk. Többsége már közép-európai viszonyok közt is a minőség utolsó harmadába tartozik. Aki nem hiszi, annak javaslom olvassa csak bátran a brüsszeli híreket és érezze azt az arroganciát ahogyan rólunk beszélnek és ahogyan kioktatnak. Ez ezért van, semmi köze se jogállamisághoz, se demokráciához. A tehetség az igazi veszély számukra. Ez van. Majd ha lehúzol tizen-pár évet bárhol nyugaton, megérted. Nem érdekelt, azalatt a hat óra alatt amíg végeztem az én fejemben már az járt milyen koncepcióval rakom össze a whisky kínálatot a bárban. Azért arra maradt időm, hogy szépen összerakjam nyelvtanilag helyesen fejben és a fullba vágott konyha feletti ámulatában amúgy is lefagyott embernek oda mondjam, hogy “ha mégegyszer meghallom, hogy szidod a kurva magyar anyámat, felteszlek a kibaszott grillsütődre, és ott foglak megsütni…” Először gondolom fel akart nyomni, hogy megfenyegettem, de legalább olyan gyorsan rájött, hogy ha azt mondom, ő meg rasszista megjegyzéseket tett rám, még ki is tüntetnek, ő meg soha nem dolgozhat többet. Így megy ez. Néha a saját lapjaik verik meg őket a játékban. Vergődnek a csapdában amit maguknak állítottak. Azt hiszed azért volt a brexit, mert “elvesszük” a munkájukat? Nincs mit elvenni rajta, másrészt meg le lehetett vezetni a kelet-európaikon azt, amit nem mernek kimondani az indiai, pakisztáni vagy muszlim és egyéb nem európaiaknak. Nem kell nekem hinni, vagy elfogadni, egyetérteni azzal amit én látok, de ha valaki kételkedne, olvassa el tavaly őszről a hírekből a Boris és a teherautósofőrök sztorit…A konyhai eset után már megvolt a tisztelet. Idővel az egész hely valahogy alám került, nálam futottak össze a szálak, a tulaj hozzám jött először amikor meglátogatott minket, velem beszélte meg aktuálisan milyen a házban a helyzet, a vegyes európai-skót staffot tanítottam a körülmények ellenére a legmagasabb színvonalú szervízre, meg ilyenek. A skót ”munkaerő” max két hónap alatt lemorzsolódott, a többiek szépen egyre feljebb léptek, több csillagos szállodákba, Michelin csillagos éttermekbe, ide-oda, Skócia legjobb helyeire. Pedig egyikük sem ezért jött. De ráéreztek a vendéglátásra, és sikeresen adaptálták a motivációmat. Ez volt mindig a kulcs. Bárhova mentem Skóciában, mindig volt asztalom, valahol mindig belefutottam valakibe aki nálam tanulta ezt a, ezt a…mentalitást. Már évek óta Edinburghban éltem és dolgoztam mikor a tulaj felhívott, hogy menjek vissza egy évre, mert nyerni szeretne valami díjat a hotelnak. Visszamentem, egy éven belül egy szakmai szervezettől megnyertük az év whisky bárja titulust a koncepcióval amit vittünk.

Hajnalban, miután bezártam a bárt, még egy utolsó dram, még egy gondolat a Loch partján..

Az igazgató milf csajt egy fél év múlva a rendőrség vitte el, valami hatalmas pénzt sikkasztott. Pedig a hotel tulaja állítólag Kadhafi családjának és minisztereinek a pénzét mosta, szóval nem volt veszélytelen akció részéről belenyúlni a nagyok játékába. Elegánsak voltak vele, hagyták futni, lehet nem akarták, hogy a rendőrség mélyebbre ásson. A csaj így eltűnt a képből, de előtte még üzent, rám bízta a lányát. 17 éves volt, igen pimasz, de törékeny lélekkel. Nem volt hova mennie. Az anyja ki tudja merre menekül épp, ez meg csóri itt ragadt, mindenki gyűlöletének céltáblájaként. Maradtam így én is. Én tanítgattam az életre, ő meg javítgatta az angolom. Egyre jobban érdekelt a whisky, egyre többet és többet tudtam róla. A hely meg olyan intézmény-szerű volt, hogy időnként beestek a whisky világ akkori nagy emberei és felfigyeltek a magyar bárosra, aki a kávéjuk felett remek beszélgetőtárs volt a világról, kultúráról, fura kérdései voltak a maltokról, érdekes meglátásai karakterisztikáról. Így ismertem meg legendákat, márkanagyköveteket, láttam csitri túravezetőből influenszer bloggerré vált whisky guru kezdő lépéseit, részegedtem le később az egyik legnagyobb marketingakciót levezénylő -akkor még – kezdő márkanagykövettel, ittam épp elvonókúrán lévő világhíres zenésszel és itattam külföldi államok minisztereit, kiszolgáltam a helyi alkeszt és a fogalmatlan amerikai turistát, és közben folyamatosan figyeltem a reakcióikat, visszajelzéseiket a whiskyről amit töltöttem nekik. Millió sztori, millió whisky, emberek a világ minden tájáról. Megtanultam dekódolni összefüggéseket, rendszerbe szedni emberi dolgokat azzal a ténnyel, hogy az ízlés egyedi. Meg kellett tanulnom jól választani whiskyt. Éjjel-nappal dolgoztam. Hajnalban meg hol pszichológia tankönyveket olvastam, hogy megértsem az emberi viselkedés mögötti okokat, és azt valahogy a magam hasznára fordítsam, segítve ezzel azt, hogy whiskyt tudjak választani konkrét egyéniséghez, hol pedig írtam a blogom. Először arra használtam, hogy rendszerezzem a saját gondolataimat a whiskyről, aztán elég hamar kaptam kérdéseket a hat embertől aki olvasott, így új blogot kezdtem amiben inkább az iparág híreit és az azok mögötti dolgokat akartam megosztani. Egyfajta hírmagyarázó whisky blog lett. A mai napig olvasható. Olvastam, írtam, ittam. 

Ja, igen, hogy miért barman’s choice? Szóval jöttek ott az amcsik, hogy mit ajánlok, én meg hamar beleuntam az átlagos, jól ismert klisékbe és maltokba. Én raktam össze a bár portfóliót, így mindig volt olyan amiről sosem hallottak, de a legfontosabb elem mégis az lett, amikor azt amit addig magamnak fejben csináltam, kitettem nyilvánosság elé. Azt, hogy az agyam valamiért mindenhez whiskyt kapcsolt. Ha olvastam egy újságot minden hírhez társítottam egy maltot. Ha elmentem egy kiállításra, azt lefordítottam magamnak vizualitásból illatokká és ízekké, vagy épp igyekeztem megágyazni egy levezethető gondolatmenetnek, aminek a vége egy whisky. Egy alkalommal egy amerikai férfi minden nap amíg nálunk volt bejött a bárba, rendelt valamit, iszogatott, kérdezett, válaszoltam. Már úgy ment, ahogy szerettem volna. Például olvastam egy hírt aznap, megemlítettem, megbeszéltük és levezettem belőle neki egy whiskyt. Ez volt az első ital. A második egy az előző sztorival összekapcsolható valamiről lett levezetve, ami akár csak egy szó volt néha, vagy valami átfedés, vagy ellentét, vagy bármi kreatív. A harmadik ital már a személyiségének szólt, mert addigra volt időm kielemezni a reakcióit, hogyan és mi megy át neki a whiskyből, hol kell korrigálni a következő választáshoz. Illatban, ízben, lecsengésben? A harmadik nap már úgy jött be, hogy: Barman’s Choice. Adjak amit akarok, nem kér, nem olvassa a menüt, nem kiváncsi újdonságokra. Jöjjön az aznapi hír, élmény, gondolat, meg melléjük a passzoló whisky. Néha kértem, hogy nyissa ki az újságot, tegye az ujját bármelyik cikkre, legyen az politika, sport vagy bármi, átfutottam a pulton és jött a sztori és a whisky. Egy hír, egy dram. Egy gondolat, egy dram. A whisky filozófiája. Napi friss dolgokra reagálva. Ez volt az igazi Norbi update…És ezért is született a Dramazin tizenöt évvel később. Ennyi idő kellett hozzá. Mert lehet máshogyan is inni. Máshogyan is írni a whiskyről. Ideje letenni a whisky filozófiájának hátterét adó hangulatot hazai viszonyokra húzva, hazai whisky rajongókkal, magyar stílusban. Tehetséggel. Mert a cél mindig az volt, hogy egyszer eljussak odáig, hogy magyarul tudok a whiskyről beszélgetni és nem egy emberrel. Nem monologizálni, hanem megosztani gondolatokat. Legyen aki fogadja, legyen akit érdekel, legyen szenvedély…Tíz whisky show után, növekvő és látható közeggel, épp a téma befáradásának pillanatában, most vagy soha. Most itt vagy. A Dramazin működik, működni fog. Olyan dolgokat tesz ki a stáb, amit nem tenne ki máshol, máshogyan. A whiskyre meg ráfér, hogy ne csak egy ital, ne csak egy összeg, ne csak egy unalmas jegyzet legyen. Legyen kultúrája. És igen, majd elfilozofálgatunk róla később. De ehhez olvasni kell, a Dramazint is. 

Szóval bejött az ember, bemondta, hogy Barman’s Choice, és ment a sztori. A többi amerikai vendégnek több se kellett, jöttek, mondták mint valami titkos speakeasy jelszót: Barman’s Choice, és kapták a cuccot. A Barman’s Choice egyfajta signature whisky recommendation style lett. Ez volt az egyetlen amit nem tudtam megtanítani senkinek. Mert hiába magolod be a whiskyt, egyrészt se azt az időt, se az energiát, se a pénzt nem tudod megspórolni amit a fejlődéshez szükséges saját kóstolások igényelnek, másrészt ha meg is teszi valaki, hosszú évek amíg kialakulnak önálló, helytálló meglátások, ráadásul ez csak az alap, ajánlani a fenti stílusban akkor tud, ha megvan hozzá az olvasottsága, intelligenciája, képes analitikusan gondolkodni és reagálni gyorsan, megvan a humor és megvan a fegyelem. Egyszer egy magyar fiú eljött hozzám, hogy tanulna. Adtam neki egy listát vagy ötven könyvről amit el kellett volna olvasnia. Nem értette, többet nem jött. Egy másik elképesztően művelt srác volt, érdekelte is a minőségi alkohol, tehetséges volt, de a második alkalommal amikor a bárkészletből kóstolt kibasztam. Nálam fegyelem van, faszfej. Meg büszkeség. Túl könnyű odanyúlni érte. Ha nem állod meg, velem nem dolgozol. Kerestünk amúgy is annyit, hogy bármit staff discount nélkül is ki tudtunk fizetni. 

Ez az egész csak azért jutott eszembe, mert itt a hajnali kávé fölött, a Dramazin hétvégi “ügyeletes szerkesztőjeként”, épp a Tipsy útinapló posztját teszem ki publikusra, és a Gemenc Distillery vaddisznója visszaköszön a reggeli hírekben olvasottal, miszerint a római hatóságok betiltották a piknikezést a vaddisznók miatt mert annyira elszaporodtak és bejárkálnak a városba. És azonnal jönnek a reflexek, hogy micsoda jó ajánlást lehetne ebből levezetni az épp 125. évfordulóját ünneplő Tomatinra, aminek a logója egy vaddisznófej. Na ezért indul az Impresszió rovat, hogy ilyen dolgokat le lehessen csapni. Hogy az a régi terv arról, hogy lehessen magyarul is beszélgetni a whiskyről, hogy tartalmat kapjon így is a barman’s choice. Lehetett voln Whiskympressziók is, vagy simán Barman’s Choice, de még akár A csapos közbeszól is a rovat neve. Vagy Mitisírahogyishívják, ha valaki még emlékszik…Impresszió lett mégis végül, mert első gondolatból jön a dolog mindig.

Tomatin 12 Year Old 125th Anniversary

A Tomatin meg a jeles évfordulóra szépen feldíszítette a 12 éves dobozát. Csudajó lett, felőlem maradhatna így az egész core range. A 12 éves ugyan nem a kedvencem, sőt alapvetően a Tomatin sem feltétlenül az a világ amit karakterben kedvelek, de a Legacy nevű maltjuk igazi bizonyíték arra, hogy whisky sznobizmus, legalábbis azon a szinten ahogy a többség elképzeli, nem létezik. Lévén a Tomatin Legacy az egyik legolcsóbb malt whisky a piacon, 23-24 font, ráadásul NAS, vagyis könnyű legyinteni rá. Meg még virgin oak is? Ebből semmi jó nem ígérkezik. Ellenben ez egy igazi housestyle whisky, ahogy a Tomatin mondja, a “soft side of the Highland”. Valóban. A Legacyban banános, mézes, vajas aromák, szép balansz, gyümölcsök. Tiszta, friss, lágy highlander. Semmi vaddisznóskodás…Ez a mai ajánlat. Tomatin Legacy.

Tomatin Legacy

Az egy másik hírben volt, hogy egy arab pali a bérelt Maseratijával leszáguldott a Spanyol lépcsőn, milliós kárt okozott benne. A lépcsőben. A Maserati kit érdekel? Erről meg az jut eszembe, amikor már évekkel a Highland után, már Edinburghban, RMW, egy öböl-menti állam minisztere betért a kíséretével a shopba. De ez már egy másik sztori, másik whiskykkel… Majd lehet, hogy elmesélem. Itt. Az Impressziókban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük