Az 55-ös főúton magam mögött hagyva a Tolna megye táblát, megszállott zarándokként mentem Pörböly irányába. Elsuhant mellettem a Gemenci Tanösvény, a Vadászház, a Turisztikai Központ, de ezek sem tudtak letéríteni az utamról, rendíthetetlen céllal érkeztem. Bajai utca huszonhét, itt is vagyok. Körbejártam az épületet, keresem a „vendégfogadó” centert. Hamarosan megjelenik Szőke Úr, aki olyan örömmel fogadott, mint amilyennel nagymama szokott, ha néha tébolygásomból haza tévedek. Röviden felmérjük az igényt, hogy mit szeretnénk, de igazából mindent: lepárlótúrát, kóstolni, vásárolni. Jó, kezdjük is a legelején, elvezet minket az első helyiségbe, ahol látjuk, hogy gabona tekintetében széles a repertoár. Cirok, zab, köles, kukorica, tőzegelt árpa és még sorolhatnám. Nem is értem a gabonawhiskyt sújtó átkot, miért kell ennyire idegenkedni tőle, mikor kísérletezés, új ízek megismerése terén még több ajtót kinyit számunkra. De hát nincs mit tenni, a single malt az Úr. A terem másik sarkában fémmonstrum tartályok sorakoznak és katonarendben végzik a dolgukat, a cefrézést, az erjesztést. Sétálunk tovább, egy másik, kisebb teremben zajlik a desztillálás, most éppen rozs párlat csörgedezik. Kóstoljuk csak meg. Hú, hát ez így erős kezdet, az érzékszerveimet még be kell kalibrálni, no, nem mintha hozzá lennének szokva a délelőtt tizenegykor történő kóstolgatásokhoz.

A lepárló mögött néhány érdekes hordó vonzza magára a tekintetem, miért is szalajtanánk el a finiselésekből adódó lehetőségeket. Ismerős nevek a söripartól a csúcsborászatokig: Horizon, Bodri, Szende… Itt valami emlékfoszlány felsejlik, hogy is volt tavaly nyáron? Teli torokból üvölt a július, szerpentinen tekergünk, ha nem is a toszkán nap alatt, de a magyar Toszkánában. A kabócáktól úgy zengett a táj, hogy szinte majd felrobbant, el is csomagoltam ezt a zúgást a fejemben és a következő napi macskajaj ezt egészen Orfűig cipelte. Ülünk a Szende pince teraszán (ez a Kopár Cabernet Franc még mindig isteni!), beszélgetünk, nézelődök, megpillantom a krétával felkanyarított hívószót: whisky. A pavlovi reflex aktiválódik, bemegyek, kikérem, töltik is a kockapalackból. Ismerős forma, ismerős színhasználat, akkor még nem kötöttem össze, most végre összeállt a kép, a merénylet itt készült. Két és fél év tölgy, újabb fél év saját vörösboros hordóban. A maltbankból próbálom előhúzni az emléket: bourbonre hajazó hatás, a vanília megvan, de sajnos az aceton kilóg, de kár érte. Maradjunk a bornál kérem.  

Visszatérek ismét a jelenbe, itt aztán tényleg van kereslet. Letérdelek a hordók elé, illatolom őket, vannak izgalmas tételek. A kódolás felfirkantva mindegyikre. Könyvelő énem előtör, szeretem a rendszereket, érdekel a koncepció, könnyen megértem. Minden gabonának megvan a maga helyi értéke és a számok az arányokat képviselik. A dolog bonyolódik, megjelenik egy-egy betű is, hűha, olyan lesz ez, mint az egyetemi matematika, hogy ha a végén megjelenik egy darab szám akkor azt már örömömben megkönnyezem? Kérdem én, vajon a közönség mekkora hányada tartja ezzel a lépést? „Hát az már nem az én bajom.” Jót nevetek ezen a pimasz makacsságon.

Belépünk a raktárba, olajozottan megy minden, fejben könyvelek ismét: 2 hordótípus, 3 féle égetés, 10 gabonafajta, 27 féle párlat, hozzátevőlegesen 350 hordó. Meglepődtem, hogy nem csak tölgy, hanem akácfa hordót is használnak. Elkezdődik az igazi kóstolás, de ahogy a homokóra szemei peregnek és a poharak váltogatják egymást már kezdem elveszteni a fonalat. Ez a 60% kukorica, 40% árpa vagy köles? Ez a tokaji hordó? Nem ez még a másik, húha. Amikor a cukorka boltba betévedt kislányt összezavarja a bőség zavara. A főkönyvi egyezőség valahol az 1/3-ad rozs, 1/3-ad árpa, 1/3-ad kukorica és a 100% cirok között elveszett, az egyensúly a lábaimban sem az igazi, de valahogy fellépek a hordó piramis legmagasabb fokára és meghódítom a gabona hegyet. (Miért is kerültem én ide?)

Úgy érzem itt most magam, mint kislányként, mikor az aratás idején elmentem apával dolgozni és a munkahelyén sem hagyhattam semmit sem meghódítatlanul. A legtöbb családban a július-augusztus a nyaralásról szólt, de én alig láttam ilyenkor az apámat. A mezőgazdaság, az aratás már csak ilyen. De ezek a napok csak rólunk szóltak. Korán reggel kidobott az ágy, még a nap is álmosan pislogott. A zöld Lada Nívába bepattantunk, hajtottunk ki a mezőre. A fapados kifejezés itt érte el igazi jelentését, minden utolsó barázdát a földúton megérzett az ember. A tépett váltószoknya és a szögletes műszerfal megannyi tábla porát őrizte, a vékony kormánykereket (az akkor még) kis kezem is átérte. Amolyan rock sztárnak érezhettem magam, amikor apa ölében „vezethettem”. A kombájnok kint már harcra készen álltak, csak úgy, mint én. Egy kantáros munkaruhás fickót választottam ki új cimborámul és róttuk a köröket. Néha csak a búzatábla végtelenségéből kiugró őzek vagy éppen felreppenő fácánok zavarták meg ámulatomat. De sok izgalmas gomb vett engem körül a gépben. Mikor unalmassá vált a tikkasztó pusztaság, akkor új kaland elé néztem és egy kék IFA sofőrét kezdtem el szórakoztatni. Kérészéletű barátságunk a határtól a kázsmárki Liliom tanyáig tartott.

Hányszor hallottam az „Apa szabad ezt…? Jó, de anyádnak otthon el ne mondd” választ. Hogy ráértem-e ezeken a napokon rendesen enni, inni már nem emlékszem, de most biztos, ami biztos Szőke Úr jó házigazdaként gondoskodik rólam. Egy pohár whiskyt egy nagy pohár víz követ. Kellemesen elnyújtózok az emlékek hosszú hullámain, egy kis időre mindnyájan elfektettük a homokórát, olyannyira, hogy a szomszéd szaladt át és szólt, hogy úszik az egész udvar vízzel. Hosszas beszélgetésünk közepette egy tartály megtelt, sőt így nem csak az. Ezen is könnyen túllendülünk, ezzel a hatalmas löket szenvedéllyel minden annyira gyerekjátéknak tűnik. Enyhe szalonspiccel befordultunk a „kóstoló terembe”, amit a régi irodák kellemes hangulata jár át. Nem is értem a mai irodaházak rohanását, elvégre nem vagyunk mi transzplantációs osztály. Elbeszélgetünk az iparág hazai problémáiról, a pandémiai hatásairól, a háborúról, az anyaghiányról és a logisztikai nehézségekről… Három órába sok minden belefér és ha jól érzi magát az ember akkor repül az idő.

A vaddisznó közben kitekint rám az ákombákom fák sűrűje közül. Addig jó, amíg csak az üvegről néz vissza ránk, sokan mondták, hogy az 55-ös főúton esténként szívesen tanyáznak az út mentén. Az valóban kellemetlenebb, ha a motorháztetőn pislog a malac. Tetszik ez a kis duci üveg, jó a design, csak maradjunk ezen a vonalon, ne váltogassuk a kocka-gömbölyded palackokat, tartsunk ki egy mellett.

A 007-es ügynök helyett most a 0006-4-essel randizok. A kukorica tritikálé aránya 60:40, egyszerűen, tölgyfahordóban érlelődött három évig. Édes, florális jegyek köszöntenek. Kitárul előttem a fehér pillangóvirágokkal tűzdelt nyári rét néhány pipacsfolttal megtűzdelve. A szorgos méhek gyűjtik a nektárt, alig várom, hogy ebbe a mézbe belenyaljak. A közeli erdősáv fanyarságát közvetíti felém a szellő. A hordóerősség jókora löketet ad a szélnek (no meg később nekem is), hadd szóljon! Almába harapok. Nem ropog. Lágy, omlik a számban… Ez bizony kompót. A nagymama stelázsijáról.

Megnézem milyen a hordó vörös álarca mögé rejtve. Red. A szeptemberi nyugodt esték hangulatát idézi, a tücskök még mindig vidáman nyomják esti koncertjüket. Nem kell ide trendi sherry, jó ez a magyar virtus. Érett piros bogyókat majszolok, de a selymes bársonyfüggöny nem tárul ki eléggé, nem engedi, hogy a párlat karaktere a színpadon rivaldafénybe kerüljön. Most valahogy nem bánom, így is élvezem az előadást.

Utolsó felvonás: rozs, árpa, kukorica. Komolyabb. Nem tréfál, semmi könnyedség. Valahogy a dolgok mélyére kell ásni, tetszik a kihívás. Testes lesz, felkészülök a birkózásra, remélem sikerül fogást találnom rajta. Egy nagyon kesernyés vonal úszik be bivalyerősen, amire a rozs fűszeressége még inkább ráerősít. Földhöz vág, bedobom a törölközőm. Ez nem az én játékterem. Vízzel tompul, sokkal befogadhatóbb, de nem kötöttünk barátságot. A lecsengésben érezhetek halat? Fura, de mondjuk nincs messze a Duna.

Kíváncsian várom a következő kísérleteket, ötletből nincs hiány. Tanulságos hétvége áll mögöttem: megtanultam, mint ahogy a ciroknak vagy a kölesnek van keresnivalója a whiskeyben, úgy a gyufatésztának is van helye a halászlében. Az előző esti vacsorából bevillant, hogy milyen jól esett a Sobri-féle lé után inni egy jó Bajai Kadarkát, így felmerült bennem a millió dolláros kérdés, hogy ha már villányi, tokaji, szekszárdi hordók is pihennek a raktárban akkor a szomszédból miért nincs? Mi a baj a Bajaival? Aláírom, a vidék borászati arculatának kialakítása még hagy némi kívánnivalót maga után, de itt is vannak már nagy nevek, amelyek hallatára nem kell felütni a Google-t, gondoljunk csak a Koch vagy a Sziegl Pincékre. A mérleg nyelve viszont a környéken már inkább a fehérek irányába billen, továbbá a reduktív borok folyamatosan nagyobb szeletet követelnek a tortából, így a hordóvadászat kezd egyre nehezebb feladattá válni. Pedig a Kadarkából is lehet aszút készíteni. Igazi ínyencség lenne a magyar whiskey vörös aszús hordóban. A közönség mostanában úgyis rágerjedt a tokaji finishre…

Kisüzemi méretekben jól működik ez a koncepció (vagy nevezzük szenvedélyes kicsapongásnak?), nagyobb volumenben már aligha kivitelezhető. Mint ahogy nem lettünk a vas és acél országa úgy nem leszünk whiskey nagyhatalom sem, de szerintem ez nem is volt cél. Szőke Úr jól érzi magát, én is jól éreztem magam, menj el és Te is jól fogod itt érezni magad. Aki itt nem találja meg a szájízének megfelelő csemegét, annak ideje a sznobizmusát levetnie és azt a szennyesbe hajítania.

Kellemes emlékekkel és négy palack whiskyvel távozok. Hogy ezt hogyan fogom felcipelni Pestre jó kérdés, de hát egy női táska sok mindent elnyel, ez nem probléma. De a magyar whisky ipar sorsa mi lesz, ki veszi majd át egyszer a stafétabotot? Ez már inkább egy áthidalandó akadály.

Tipsy Lady

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük