A világ legjobb lemeze

A világ legjobb lemeze! – vetette oda apám és a kezembe adott egy kazettát, majd ment a dolgára. Alig volt odahaza. Eleinte nagyon hiányzott, minden morzsányi percnek örültem, amit együtt töltöttünk, ha úgy volt ott, hogy beszélgettünk, ha figyelt rám. Többnyire akkor volt elérhető, ha sörözött és magnót hallgatott a pici konyhában. Olyankor ott ültem, ő itta a sörét, én ittam a szavait és élveztük a zenét. Máskor zárkózott volt, nem beszélt, elment vagy haza se jött. A sörözésen kívül akkor tudtam még elérni, ha éjszaka mentem vele fuvarba pakolni. Akkoriban még ifával. Jókat dumáltunk. Egyszer a nagybani piacon ragadtunk éjszakára a rettenet hidegben, mert nem érkezett meg az áru, a főnök pedig utasított, hogy várjunk reggelig. Megspóroltuk neki egy oda-vissza út árát. Hozzáragadt az érme a kezemhez a telefonfülkében, amikor anyámat felhívtam, hogy nem megyünk haza. Az teherautót beindítva fűtöttünk. Apám felhajtotta az utastérben lévő motorháztetőt és odakuporodtunk a ritmusosan klattyogó, hangos dízelmotorhoz az olajszagba. A főnök fizette a vacsoránkat, így bementünk egy éjjeli étterembe és urak voltunk egy órára. Marhapörköltet ettem tarhonyával, közben ment az adás a magasan falra akasztott kistévén. Egy öltönyös, ősz öregember énekelt, mögötte csontvázvékony, kifestett nők mozogtak unottan a zenére . Mi a fene? Nem értettem. Évekkel később jöttem csak rá, hogy Uhrin Benedeket láttam. A Rebekát adta elő még a nagy befutás előtt. Szörnyű este volt, szép este volt. 

Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem, javában benne voltam már a párszáz darabos kazettagyűjtemény felfedezésében. Az egész a könyvekkel megrakott, fehér polcon foglalt helyet, amit apám készített. A nagyapám is összedobott fusiban egy polcot és az apám is. Családi hagyomány. Előbbi még megvan, utóbbi elveszett az évek zűrzavarában. Néha eszembe jut és sajnálom. Nekem is kellene készítenem egyet. A kazettákon Doors, Led Zeppelin, Uriah Heep és a többiek. De mire mondta apám, hogy a világ legjobbja? Az érzelmei által vezérelt apám, a pillanatnak élő apám. Csak úgy lebegett utána a család a viharban. Talán csak aznap apám, talán csak pillanatnyi hévből apám, a világ legjobb lemeze apám. King Crimson: Red 1974-ből. Lengyel kazettán a piacról. Sok hasonlónk volt. Rajtuk felirat: Zaiks Biem.

Ma már nincsenek meg, ezek is elmaradtak valahol, valamikor, két lakás között. Fekete borító, amiről három kontrasztos arc néz vissza: John Wetton, Bill Bruford és Robert Fripp, felettük vörösen a felirat: Red. A hét éves szünet előtt kiadott utolsó stúdiólemez. Kíváncsian forgattam és bárcsak mondhatnám, hogy kozmikus egymásra találás volt ez! De nem. Nem emlékszem annak a napnak a folytatására, talán annyira igen, hogy sok volt az még akkor. De évekkel később már imádtam. Ritkán tettem fel, mert óvva intett apám, hogy el ne csépeljem a varázsát. És tényleg micsoda zene, nem fogtak rajta az évtizedek. Az alkotókon igen, szegény Wetton már a múlté, porrá lett. De ez a zene majd fél évszázad elteltével is zene és még ötven év múlva is az lesz.

Ma már lemezen hallgatom. Itt serceg előttem, kopik, forog, fogy minden lejátszással. Nagyon nehéz, többrétegű gitár, fájdalmasan, frippesen torzítva, a tetején csontkemény fúvósok. Csontzene ez. Beválasztották minden idők 50 legkeményebb és legnehezebb albuma közé: 50 Heaviest Albums of All Time. Intelligens és nehéz. 

A kezemben pohár, benne a Glenfarclas Culinaris, ami kétségtelenül egy vaskos, tömött whisky. Talán nem olyan sokrétű, viszont így nem veszi el a figyelmet a muzsikától. Egyetlen elsőtöltésű sherry hordó 330 palackba osztva, a Culinaris üzletlánc 10 éves budapesti évfordulójára kiadva. 10 éves, 2003-ban desztillálva. 2003. Az egyik legfontosabb volt az életemben. Mindig nagy szeretettel nézek a címkére és minden alkalommal elérzékenyülök, ha megpillantom ezt az évszámot. Az ital színe mélybarna és sötétvörös, nem engedi át a tekintetet. A korty üt. Nehéz, sűrű, mint valami óriási súly, lendül egy nagyot és visz magával. Beleállok a pohárba fejjel. Masszív, igazi tahó glenfarclas, szó szerint mellkasba rúg. Egyszerű, őszinte, egyenesen a hordóból. Mogyoró, étcsokoládé, pörkölt kávé és fekete tea. Idővel édes-savanykás, sötét erdei gyümölcsök. A hordóerősség iszonyat jó. Először vizezem, aztán elhagyom, ide nekem az egészet telibe, teljes hangerőn.

Az ízek táncot járnak a zenével, összefonódnak és körbevesznek, felemelnek. Az utolsó szám a Starless, a csillagtalan, szépen, de fojtottan indul, egy hatalmas, emelkedő ív az egész. Tizenkét perc, a végére csúcsra járat, megfeszít, eldob és visszahoz, megőrjít. A fúvósok sikítanak, a gitár sír, a basszus és a dob talán az utolsót járják. Tizenhárom-nyolcad. Őrület. Majd egy kattanás és a lemez megáll. Csend. Most hallom a saját feszült lélegzetem. A poharam üres, én maradtam. Kell még pár perc, felkelek megszédülve. Ez után nincs következő, ezt nincs hova fokozni. Lassulok, töltök valami szelídebbet és elkortyolgatom az éjjeli csöndben. A zene még sokáig velem marad. Apám is velem marad.

Tölgyesi Norbert