Digitális fantom

N. vagyok, negyven éves, Seclife függő. Nem egyedi a történetem. Az életem indulhatott volna jobban is, rosszabbul is. Gyerekként elvoltam, akkor még géppel, telefonnal, tablettel, okosórával és szociális hálózatokkal. Végtelen nyarakkal. Amikor nagyobb lettem, elkezdett jobban rám nehezedni anyám nézése. “Mihez kezdesz?”, “Csak ülsz ott”. Végül csak békén hagyott, én meg őt. Így egyszerűbb volt. Neki is, nekem is. Visszatelepedett a képernyőjéhez, én az enyémhez. Apám? Először csak elmaradt és barátokba akadt, barátnőkbe ragadt. Valamit mondott. Aztán már semmit. Végül elment. Vagy csak nem jött. Felnőtt lettem és én is el akartam menni, de nem volt hova, nem is volt kihez, nem is volt miből. A hol, a ki és a miből nem jöttek értem. Aztán rátaláltam a Seclife-ra: “We help to build a second life, Seclife”. Először drágán keveseké, ma olcsón mindenkié. Hallani a szlogen kellemes, generált női hangját, nincs hova bújni. Megrendeltük. Anyám eleinte nem akarta, halogatta az adapter behelyezését, pedig rutineljárás. De csak ráállt. Azóta alig van idekint. Az eszközt megváltásként üdvözölte mindenki. Elégedett, kevesebbet fogyasztó – a bolygónak is jobb – emberek, kezet rázó, mosolygó öltönyös vezetők, emelkedő grafikonokat mutogató, vicsorgó fehéringesek. Aztán jöttek a problémák. Mindenki azt mondja, hogy csak a mértékkel használja. Lófaszt! J., a szomszédom is védekezik, már gyanúsan előre, de látom az adapter helye körül elszürkült bőrt, a petyhüdt arcizmokat, a falfehér kezeit. Én is ráálltam, naná. Nehéz idekint. Pocsék. Próbáltam kikapcsolni az adaptert. De úgy nem látom az értelmét semminek. A régi hálózaton már nem lóg senki, vagy aki igen, az hippi őskövület. Találkoztam Gina106-tal, egy régi baráttal, akivel egykor éjszakákat játszottunk át. Most semmi! Elviselhetetlenül hosszú mondatok, közöttük bolygóközi terek. A kurva anyád! – így hagytam ott. Most is megyek be. Érzem az adapter hideg, fémes csatlakozását. Finoman csúszik be, mint mindig. Egy eufórikus rázkódás és bent is vagyok. “Üdvözöllek újra itt kedvesem!” – így köszönt Paulina, a barátnőm, a legújabb mesterséges intelligenciára épült virtuális entitás. Gyönyörű és ért engem. Belekarol az izmos, eres, Dwayne Johnson kezembe, felhajtok egy öreg Macallant, ami kint már csak a nagyoké és indulunk az új kalandok felé. Néha a promptjaim mentén generál, máskor hagyom véletlenszerűen. A léptem könnyed, a farkam hatalmas. És nem félek használni. Ha egyszer bent vagy, nem akarsz kilépni. Felfal a szörnyeteg. “Dream it, live it!” – így űznek a sugallatok, amik átszövik a belső teret. Csak alul az a piros villogás jelzi, ha ki kell lépni. Inni, enni, szarni. Meg betartani a megengedett időt. Mert veszélyes. A limitet aláírod a szerződésben, amit el sem olvasol, de ha nem zavar a villogás, akkor ennyi, nem dob ki. Most kiszállok kicsit. Felpattannék, de a valódi testem közel sem ugyanaz, a térdem sajog, recseg. Törtem már el egy óvatlan kilépésnél, amikor kiugrottam a székből. Akkor kezdtem még többet bent lenni, mert az adapter eltompítja a fizikai test bántalmait. Lassan átvánszorgok a szobán. Anyám épp bent. Az arcán kéjes mosoly, az ajka cserepes, folt a nadrágján és tócsa a lábainál; már villog a figyelmeztetés. Ott hagyom. “Be the light, jump the heights!” – duruzsol a wc-ben a reklám. Már nem kell. Végigázott a gatyám, cuppog a papucsom. Le kéne szokni. Tudom. De olyan nehéz idekint. Hol kezdjem? “Love the freedom, plan your kingdom!” – szól a fal. Anyádat! Megkérdem Paulinát. Ő mindent tud. Meg akkor már megdöngetem.

Tölgyesi Norbert

Az illusztráció a DaVinci AI képgenerátorral készült.