Régi maltok, régi sztorik
Az alábbi random válogatás egy idei Dramtagozat kóstoló projekt egyik fejezetének eleme volt. A Bevezetés az oldschool fogalmába név alatt futó panel során hat single malt whisky lett kóstolva, amikkel igyekeztünk először is keretet adni magának a fogalomnak, hogy mi is az az “oldschool”. A posztban erre most nem térünk ki csupán a maltokkal foglalkozunk.
A jegyzeteket és az alájuk kapcsolt jegyzet-hangulatként funkcionáló írásokat eddig csak a zárt Dramtagozat tagjai olvashatták. Mivel ezek a hangulat-jegyzetek a Dramazin stílusához remekül passzolnak ezért lettek az írások átemelve ide is.
Linkwood 12 Year Old Pure Malt 40 % abv 70-es évek desztillálása, 1980 első felében palackozva.
Karakterében, megjelenésében, korszakában megfelel az oldschool vagy old-style jelzőnek. A lepárló stílusát megmutató aromák és az idő adta OBE-t idéző karakterek vegyesen bukkantak fel ebben a single maltban.
Illatában virágos, mézes, florális jegyek. Lágy narancsos aromák, malátás, régi idők illata. Puhán nyit egy réz “illat”, lágy füst, maradék tőzeg, vágott virág. Sokkal kellemesebb és több van benne, mint amire egy gyors illatolás predesztinálja.
Ízében édes narancslekvár, utat tort az alkohol, testesebb itt is az a bizonyos régi 40 %…Olyan amilyen a Linkwood mindig is volt, ebben az esetben is az élmény egy könnyű karakterű, lágy malt whisky, amiben hasonló visszafogottsággal, de jól felismerhetően cicáznak a OBE-ből levezethető aromák (aminek itt egyértelműen a korszak és az az azóta eltelt palackidő adja az alapját, semmint olyan hatások, amiket technológiához – pl a fémzár – köthető). Barack, lédús narancs, idővel kerekedő füst, regionális jellegű tőzegesség alapfoka, alma és rengeteg vaníliás jegy. Lecsengésében herbális kesernyésség, füstös, édes, hosszan kitart, de csak a fokolásához és a housestylehoz képest. Egyszerű, mégis játékos, a 70-es évek hétköznapjait bemutató desztillálás. Sokkal szebb, mint amire számítani lehetett. Magasabb fokolással kiváló jelzője a korszaknak.
—
Csendben ülni egy napos délelőtt, a hátad mögött virágmező, előtted a Linkwood környezete a maga flórájával és faunájával. Egy nemzeti parkban kibontott piknik kosár, lekváros kenyérrel, könnyed traminivel, teli szájjal mosolyogva. Bármelyik kor bármelyik Linkwoodja, most épp a 70-es évekből. De ha ilyen lenne a jelen OB Flora and Fauna palackja, sokkal izgalmasabb lenne az egész lepárló. Így most vagy koros Linkwoodot veszel vagy régit. A főzde mögött a farm felől füstöt hoz a szél, gallyakat égetnek az asszonyok. Ha befejeztük, megyünk tovább. Menjünk tovább? Nem jó itt? Nem jobb ilyen italt inni, mint a sokadik mainstream kiszámíthatóságot bárhonnan? Mindig valami kimagasló, valami erős, valami szokatlan kell? Miért nem akkor megyünk tovább, ha megértettük mi is a Linkwood housestyle és mik ennek a Linkwoodnak az old style jegyei? Nem lehet sietni egy ilyen itallal. Nem kell sietni egy ilyen itallal.
—
Remek példája mind a lepárlónak, mind annak a könnyedségnek, amire később egy egész régió-marketinget lehetett építeni. A lágy, könnyed, virágos Speyside régen is létezett, talán koszosabban kicsit és nem hívták ugyan Speyside régiónak, de még úgy is, hogy befurakodott mindenhova akkoriban a tőzeg, van ennek igenis egy kedves könnyedsége. Mert ne feledjük, szép egy fehér hattyú a tavon, de a nemesnek tűnő vizimadár is keményen csíp, ha kapkodva igyekszel megsimogatni.Méltatlanul mellőzött palackozás a sok sherried GM palack mellett, az egész este legszebb meglepetése volt ez a Pure Malt Linkwood.
Bladnoch Pure Malt 40 % abv, a 70-es évek desztillálása, 1980-as évek legelején palackozva.
Rotáció alapján 8-10 éves, NAS, pure malt.
Mind karakterében, mind megjelenésében, mind korszakában megfelel az oldschool vagy old-style jelzőnek. Konzervált housestyle, a régió tradicionalista profiljanak megfelelő karakterekkel. Illatban és ízében is kompakt, aromái három rétegre bonthatók, ezek florális, herbális, citrusos.
A palack státuszának megfelelő aromákkal nyit. Enyhén földes, enyhén fémes jegyek. Frissen gyúrt marcipánmassza, zöldellő füvek, grapefruit. Idővel erősödik a dohos, fémes vonal, míg később vízzel a citrusok dominálnak. Tőzeg majd belőle füst.
Ízében citrom és fű. Evidens, ja..citromfű. Mandula (ezzel le is írtuk a kesernyés karakter magyarázatát), marcipán (innen meg jön részben a fémes érzet analógia), teafű, citromhéj, lédús sárga alma. Gyümölcsviasz és rengeteg citrus. Telt, olajos test, citromkrém, régi érme fémes ízének érzete a nyelved alatt, grapefruit. Lecsengése kitart, egyenes vonalú karakterisztika. Rengeteg olaj és gyümölcsviasz.
—
Az erdő szélén a nyirkos földbe félig beragadva találsz egy bádog ereszcsatorna darabot. Már korrodált, belsejébe föld ragadt, nyirkos levelek, külsején rátapadt nedves fűszálak. Kezeden érzed a régi bádog fémes kesernyés szagát, ahogy kíváncsian felemeled. A csatornadarabból kipiszkálod a földet és rád mosolyog egy liliputi szájerjózsef, aki citromot hámoz. A csatornában manók kertje, ott laknak. Almát szednek, marcipánt gyúrnak és a citrom minden részét feldolgozzák. A levet kifacsarják, a gyümölcsnek egy részét kandírozzák, a héját szintén. Szakálluk fényes a kert végében elégetett avar füstjétől, a rájuk fröccsenő citrom levétől, az idők során fényessé viaszolodott ez az arcszőrzetükre tapadt réteg.
Aztán a kert végében leég az avar, a liliputi manók hazamennek, a legöregebb törpe a csatornadarab szélén titkos üzletet köt egy kézzel aki lédigben veszi meg a citromviaszt, bádog dobozokba kimérve. Kulináris élvezetek boltjában kapható kandirozott citromzseléről pedig senki nem is sejti, hogy százéves elveszett világ manói készítik egy ereszcsőben.
Tedd vissza azt az ereszdarabot az erdőszélre! A természet védelme és a köztisztaság időnként nem igényli, hogy mozditsunk valamit, amin megtelepedett az élet…Meg amúgy is, ott van apró pici betűkkel belekarcolva, hogy Bladnoch.
—
Összefoglalva? Igazi régi Lowland karakter. Azért nem a Bladnoch a Lowland királya, mert a Rosebank neve szebb. A Bladnoch a Szent Magdolna vőlegénye, a Daftmill és a Kingsbarns dédapjanak a testvére.
Tamnavulin 1967 22Year Old 43% OB Moon Import
Megjelenésében, korszakában megfelel az oldschool vagy old-style jelzőnek, karaktereiben a régies jegyek fellelhetőek, a párlat stílusa és lágysága nehezíti a beazonosítást.
A Tamnavulin Distillery 1966-ban kezdte munkáját, ez a palackozás az első teljes év desztillálási idejéből való, hivatalos palackozás a Moon Import számára. A Tamnavulin a palackozás idején az Inverhouse tulajdonában állt, akik az észak-itáliai független palackozó, a Moon Import munkásságán keresztül jelenítették meg adott piacon a márkát. A Moon Import az egyik legjelentősebb, korai itáliai független palackozó, 1980-as alapítású. Az első import márkája a Bruichladdich volt, majd pár év elteltével az Inverhouse felkérte a céget a Tamnavulin és a Tullibardine maltjainak promotálására, így a Bruichladdich pedig a Rinaldi nevű import cég alá került.
A 60-as évek lepárló építési és ezzel az előző whisky-boom korszak előfutára. A 60-as évek új technológiájának köszönhetően a hatékonyabb, adott korszakban modernnek számító lepárlók a jelen whisky-boomjának megérkezésekor már old-style kategóriába esnek, döntően az eltelt idő, a 60-as évekből származó, még utoljára fellelhető és elérhető, megfizethető formájában a skót single maltnak. A oldschool jelző mégis inkább a palackozók, a dizájn, a maltok pozícionálásának összeségében keresendő ebben az esetben. Különösen egy lágy karakterű, saját idejében modern profilnak nevezhető malt esetében. A Tamnavulin a Livet folyó déli völgyének részeire jellemző könnyű, lágy, törékeny karakterű, egyszerű malt, szubregionális kötődését igazolja a szomszédos Glenlivet, Tomintoul, Braes-Braeval főzdék karakterisztikája. A kóstolóra került ital 22 éves, 43 % abv-vel palackozott, 1986 augusztusában, két hordó (1456/1459) házasitása, 1200 palack jelent meg belőle.
—
Illatában azonnal a régi idők jegyei, az alapstílus florális, malátás aromái mellé felzárkózik egy viaszos, almás, enyhe vadnövényes hangulat. Az egész illatélmény lágy, aromás, enyhén édes-fémes. Az eltelt idő ellenére megvan a maga frissessége, könnyedsége. Nincsenek nagy és robosztus karakterek de egy kezdő lepárló kezdeti munkáját megítélve, amihez a palackban eltöltött közel negyven év járul, ez a Tamnavulin tökéletes. Ez technikailag nagyjából olyan pillanat mint amikor egy mai Arran 25 évest kóstolsz, azaz egy főzde első korszakának lepárlása, két évtized érlelés után. A palack címkéjén nevesített Naturally Light jelző kifejező.
Ízében alma, vackor, egy kis száraz gabonás jegy, együtt elnyomják az illatban még fellelhető lágy, herbális aromákat. Lecsengése megfelel az összélménynek, viszonylag gyors a domináns aromák eltűnése, ami marad egy kicsit kesernyés, fémporos íz. Vízzel viaszosabb, emelkedő édes-fűszeres-savanykás jegyek. Végig tartja a karakterét, megítélése kihívás a könnyebben érthető, teltebb karakterekhez szokott fogyasztó számára. Jó példája a 60-as évek új generációs malt whiskyjének, egy kiváló palackozó gondozásában. Megjelenése egy egyszerű, fekete bársony borítású “koporsó” doboz, selyem béléssel, a kiadás idejében is a régmúltra utaló formátum.
—
Na, fiam, így nézett ki apád mikor fiatal és életigenlő volt. Mit röhögsz? Mi az, hogy hát hogy nézek ki? Akkor ez volt a divat édes fiam. Kérdezd meg anyádat micsoda pasinak számítottam én akkor! Pisiltek utánam a csajok! Na, vigyázz a szádra gyerekem, mégis csak az apád vagyok. Nagyon jó volt, fiatalok voltunk, vidámak, gondtalanok, mit érdekelt minket akkor a politika vagy a komoly dolgok?! Mentünk dolgozni, mert mi még úgy voltunk nevelve, hogy első a munka, nem ám mint ti, hogy mindent az “én egyéniség vagyok” felkiáltással lerendeztek, ha nem tudtok, nem bírtok, nem akartok dolgozni. Akkor még volt becsülete annak, aki dolgozott. Persze, hát ki szeretett melózni? Én is inkább a strandra mentem volna lesni a csajokat, ki akart targoncázni negyven fokban, műszálas ingben? Alig vártam, hogy egy csapolt Kőbányaival lezárjam a műszakot, aztán húztunk az Ifiparkba. Anyád volt a legjobb csaj, úgy táncoltunk, hogy kitiltottak minket a csepeli művelődési házból, mert erkölcstelennek ítéltek. Mi az, hogy a hajam is milyen?! Hát akkor ez volt a menő. Hétvégén mentünk a házibulikba, volt egy haverom a Tomi, nála volt a kéró kulcs mi meg mentünk és cukrozott fésüvel lőttük be a sérót. Te vagy a szánalmas édes fiam, hát hogy beszélsz? Nem azért lettem mára befáradt, megalkuvó mert nem voltam fiatal, hát mindenki volt fiatal, hanem mert családom lett. Jöttél te meg a húgod, nem lehetett ám ugrálni, kellett a pénz, a munka, jött a lakás, a kocsi, de még így is tisztességesen felneveltelek, kétszer voltunk évente nyaralni, egyszer a SZOT üdülőben Balatonaligán, egyszer meg Galyatetőn a Mátrában. Hát akkor fiam egy almának is örültünk, te, hát milyen jó alma volt akkor, illata volt, érted, illata! Lédús, könnyű, ment exportra, mi meg rágtuk az ipari almát, de a raktárosok néha ilyen régi csavardobozba tettek nekünk targoncásoknak az export almából, te, én még most is itt érzem a számban, de jó volt. Ma már ti nem ennétek meg ezt, nektek a spanyol kell meg a Kalifornia. Nem tudtok már ti semmit se értékelni édes fiam. Nem kellenek harsány dolgok ahhoz, hogy valami jó és élvezetes legyen,közös élmények kellenek nem individualizmus ahhoz, hogy a sajátod meg a kortársaid fiatalságát, az élet élményét jelentse valami. Igen, az idő gyorsabban múlik mint hiszed. De én is voltam fiatal és vagány, na. Hát mi így voltunk fiatalok és vagányok, fiam. És most meg úgy nézed a fotóimat, hogy micsoda raj volt apád, mi? Ne röhögj! Még ma is jól nézek ki..ha valaki figyelne rám..
—
A kóstoló legnagyobb kihívása volt, hogy kellően átmegy-e az extrém lágy, alapból könnyű karakterű, a modern whisky mellett semmilyennek ható Tamnavulin. Az idő kinyújtja a maltot, az oldschool whiskybe való bevezetés pedig nem csak abban kér más megközelítést, hogy milyen irányból karakterizálod, milyen szókészlettel bontod ki az aromákat, mennyire ismered fel és találod meg a korszak karaktereit, hanem abban is, hogy mennyire türelmesen állsz az italhoz.
Dallas Dhu 1975 21 Years Old 61.9% Rare Malts Selection OB
Megjelenésében és desztillálás ideje alapján megfelel az oldschool vagy old-style jelzőknek, karaktereiben és a párlat stílusában közelebb a kortárs jegyekhez. A lepárló és a palackozási sorozat státuszát tekintve továbbra is az old and rare vonalhoz sorolható, palackozási ideje – 1997 április – már kortárs időszakra esik.
A Dallas Dhu Distillery 21 éves változata az UD Rare Malts Selection nevű sorozatában kapott hivatalos kiadást, anno. Ez a sorozat nagyon magas alkoholfokolással, adott lepárló párlatát abban a formában mutatta meg, ahogyan az a blenderekhez került. A törekvés az volt, hogy a Rare Malts széria neve alatt amennyire lehet naturális formában mutassák meg a portfólióba tartozó maltokat. A whisky piac robbanására várva egyfajta felkészülés, a single malt whisky egy új, nem ismert formátumú megjelenítése, a hivatalos sorozat kiadások egyik előfutára is volt. A Rare Malts azóta is at egyik legjobb témája a gyűjtésnek. A vele egyidőben született (kicsivel előtte, kicsivel utána) sorozatok közül ennek a korszaknak a terméke az Ascott, majd abból a Classic Malts széria, a Flora and Fauna, majd a Rare Malts egyfajta továbbélése tíz évvel később a Manager’s Choice széria is. Ahogy ennek kortárs változata a naturalitás helyett a fantáziadúsabb érlelésekre fókuszáló Special Release sorozat is.
A Dallas Dhu a 83-as nagy bezárások idején egy mothball státusszal megússza a teljes leszerelést, igaz azóta a skót örökségvédelem kezében sem nyitott újra. Tervek szerint egy múzeum és bemutató lepárlóként ébredhet majd fel hamarosan, már meg is van melyik független palackozó kap lehetőséget erre. A Dallas Dhu a RMS sorozatban öt alkalommal szerepelt, a kóstolásra tett minta a legfiatalabb, de egyben legmagasabb abv-vel palackozott, ötödik eleme volt ennek.
—
Illatában a sorozatra jellemző kettős brutalitás, egy magas alkohol és egy párlatvezérelt whisky élménye. Kréta (chalk), kőporos, enyhe citrus alatt medicinális keserűség és szénpor terül el. Nem túl összetett, nem túl bonyolult ital.
Ízében intenzíven kerekednek az addig aromák formájában megismert illatjegyek. Szinte viaszossá teszi a magas alkohol, citromviasz, gyógyszer, aszpirin tabletta keserűsége. Léalma vagy ha úgy tetszik, ipari alma, lágy savakkal.A víz kiemeli a fémes-földes jegyeket, a kormos-szenes élmény korszakjelzőként is felismerhető jel. Édesebbé teszi az eddig kesernyés-savaskás jegyeket a víz, ezzel picit korrigál az italon. Hangsúlyosabb a gabona, az összeség egyszerre mutatja meg a korszakra jellemző egyszerű, munkás maltok jellegzetességeit. Lecsengése hosszas, kitartó alkohol, földes és enyhén viaszos jegyekkel.
—
A miskolci 516-os számú építőipari vállalat brigádjának negyede az állványra könyökölve nézett a távolba. A negyed Ferit jelentette és Jóskát, de utóbbi jobban kedvelte a Joe megszólítást. Dzsó. Az már olyan..nem itteni. Az már nyugat. Lazán lógatta kezében a limonádét amit egy kőbányai vilagos sör üvegébe töltött, azt két ujjal a nyakánál fogva időnként a szájához emelte. Feri keze görcsösen fogta a hasonló üveget. Nem örült volna neki, ha kiesik a kezéből és a mélybe hull a palack, felesleges kockázat, plane ha valaki fejére hullana. Nem örült annak sem, amikor Joe a munkabiztonsági utasításokkal ellentétesen messzire pöckölte az égő Sopiane csikket. Tíz emelet magasságból lehullva egy kialvó csikk bizonyára nem okozott volna nagy veszélyt, de Feri szerint ez elvi kérdés. Jössz a Presszóba műszak végén?-kérdezte Jóska, aki Joe. Nem, sietek haza -mondta Feri. Mi van, Dallast nézel? – Joe röffenve röhögött fel. Nem, nem nézem-felelte Feri. Az a rohadt Jockey pedig tuti megfingatja őket-folytatta Joe tudomást sem véve arról, hogy Feri nemleges választ adott. Azt a kis szőke töltött galambot tolnám, mint állat -fejtette ki Joe tovább a Dallas sorozatról alkotott kritikáját. Nem tudom, nem nézem -próbálkozott újra Feri. Pedig nézte, tudta ki a szőke töltött galamb. Az épülő irodaház állványáról a távolba tekintve az Avas ormai, az erdőkkel fedett táj disszonánsan hatott a beton monstrumról nézve. Mit keresek itt? – kérdezte magától Feri. Hallgatom ezt a barmot a Dallasról, meg a hülye sztorijait a presszóból, meg arról, hogy mit mivel, kivel, hogyan tenne. Csendben megfordult és lenyúlt a szegecselőgépért és elindult vissza a dolgára. Már tíz csavarral későbbre járt, amikor Joe még mindig a távolba meredve cigarettázott a limonádés sörösüveget lóbálva az állványra támaszkodva. Szerencsétlen hülye el van ott a dallasszal, konstatálta Feri. Joe meg eközben tényleg Dallasban járt. Nagy amerikai kocsiból száll ki épp, szőke nők bámulják, ő meg besétált a bárba, és kér egy viszkit… Valahol eközben Skóciában Frank és Joe (egy igazi Joe) beguritotta a helyére a saját műszakiak utolsó megtöltött hordóját, egy valóban Dallas nevű helyen. Na jó, Dallas Dhu. Amíg Jóska-Joe az elnyomott csikkel a szürke betonra firkálta, hogy Edda, addig ők felkrétázták egy hordóra, hogy Dallas Dhu 1977. Majd huszonév múlva beszélünk róla, gondolták. Hol leszek én már huszonév múlva? – gondolta eközben a miskolci építő vállalat brigádjának negyede, egyikük a távolba meredve, másikuk a munkájába görnyedve.
—
Az egész sor egyik ötletadója volt. Véleményem szerint az általam a magyar whisky szcéna felületein látott értékelései ennek az italnak nem a malt karakterének szóltak, hanem a státusznak. A jegyzetekben leírt jegyek túlzóak, tévútra vezetik mind a kóstoló személyt, mind a belőle kiindulókat. A Dallas Dhu nem egy kimagasló karakter, egy egyszerű, ipari jellegű malt, amit esetünkben a negyven év bottle ageing és a korszak, többség előtt eddig ismeretlen karakterének “mássága” tehetett érdekessé. A legedukatívabb eleme az oldschool sornak nem mindig az, amiben fel lehet ismerni valamit, hanem az, amiben felismered, hogy nincs benne mit belelátni. Egy ipartörténeti érdekesség, semmint minőség ez a DD. De nem akarok vele igazságtalan lenni és elvenni tőle azt a részt, amiben igazán egy régi korszakot mutat meg. A vízzel azért fel tud kapaszkodni arra a szintre, amiből megtudjuk állapítani, hogy manapság még párlat szinten sincsenek már ilyesmi karakterek, másrészt a vízzel kerekedő jegyek szépen bele helyezik a szubregionális közeg alap karakterisztikájába. Ennek a Dallas Dhu karaktereknek a tökéletes kimaxolása lehet egy 67-es Tomatin, egy régi Dalwhinnie vagy egy triple distilled Benromach.
Glen Mhor 10 Year Old 43% OB Moccia Import
(Mackinley’s bottling/jura-style bottle)
Mind karakterében, megjelenésében, korszakában megfelel az oldschool vagy old-style jelzőnek. Az Inverness lepárlóknak nevezett főzdék legismertebbje. A párlat 1960-61 környékén lett desztillálva, 1971-72 körül palackozva, egy a Jura maltjainak pár évtizeddel ezelőtti palackformájaként ismert üvegbe. Ritka megjelenés. Szoktuk hívni Mackinley palackozásnak is a Glen Mhor Distillery egykori tulajdonosa, a Charles Mackinley and Co. Ltd után. A Mackinley név ismerős lehet onnan a modern időkből, hogy amikor a Shackleton expedíció whisky palackjait megtalálták, Richard Paterson az első emlékkiadásban még használt az újra kreált blendben régi Glen Mhor készleteket is, lévén erős a valószínűsége, hogy anno az a Mackinley’s blend, amit a sarkköri útra vittek Shackletonék, erre a maltra volt építve. A DCL 1983-ban bezárja, majd eladja a területet, a lepárlót lerombolják, illetve egykori részén új épületek állnak. Ezzel és a másik két Inverness lepárló bezárásával (Glen Albyn, Millburn) a város megszűnt létezni a whisky történelmében. A DCL 1972-től a névhasználati és palackozási jogot engedélyezte a Gordon and MacPhail számára, a legtöbb Glen Mhor ezért tőlük ismert, de jutott belőle egyéb kisebb független kiadókhoz is. A 90-es évek elején az akkor már UD néven futó tulajdonos a Rare Malts Selection sorozatban hivatalos kiadást is megjelentetett a készletekből.
A Moccia egy észak-olasz családi alkoholipari kereskedőcég volt, majd később saját lepárlója is lett, ahol különböző párlatokat készített.
—
Illatában fémes-földes. Tőzeg és gabona aromák, kiváló mértékben mutatja meg a kezdőlépéseket az oldschool palackozásokra jellemző illatokkal. A szubrégió és a korszak lenyomata, füves, virágos, enyhén tőzegelt maláta whisky. Szénpor. Ízében édes, narancsos, a korábbi dramoknál megismert herbális jegyek kevéssé dominálnak. Lecsengésében fémes, kevésbé strukturált, korszakos tőzeg jegyekkel. Vízzel igazán életre kel, egyáltalán nem tűnik fáradt italnak, mégha nem is a legkomplexebb. Felbukkan egy kevés gyümölcsviasz, korom és élénk fűszeresség. Közepes hosszúsággal lecseng. Elmúlik mint Inverness környékéről a whisky készítés.
—
A MÁV műbőr ülésein azon elmélkedsz, hogy mennyire jó, hogy a tavasz kései napjain kell zötykölődni valahova. A téli vonatozás élménye ugyanebben a kocsiban a hideg, hajnali munkások leheletével teli. A hagymaszag, a kormos-koszos utastér, az a merevvé fagyott zöldes műbőrülés, a cigi, a sötét kint és a hideg fény bent. Vagy a nyári élmény ugyanitt, ahol a hajnali téli hagymaszagot a túl erős büfé-fasírt fokhagyma bűze váltja, a forró, ragacsos és mocskos, bőrődhöz tapadó ülésekkel és a hátad mögött szisszenő olcsó dobozos sör nyitásának hangjával. Szóval ezek nincsenek. Sőt, tulajdonképpen teljesen rendben van ez a vonatozás. Meglep a viszonylagos tisztaság. Valahol a Velencei-tó körül már felengedsz annyira, hogy el is hidd, hogy kellően normálisak a viszonyok, nincs tele a kupé és kint szépen süt, de még nem meleg a nap, de már hívogatja a mezők színeit, ígérve az megérkezés kényelmét. Belefér egy ablakon való kihajolás is. A menetszél arcul csap, a koromfüstös és kátrányos szagok mellé az ipari méretű növénytáblák felől érkező illatokat próbálod nevesíteni. Mi lehet ez? Repce? Vagy valami kender? Vagy csak gaz? A harmat már messze de maga után hagyta a nedves füvek illatát, a vasúti talpfa száradt szagát, a kezeden megülő fémes, gyomorba mászó élményét annak ami a vasúti kocsi kilincséről maradt veled. Végülis egy szavunk sem lehet. Autentikus utazás ez így. Megérkeztünk, lazán, könnyedén, az utazáshoz pont kellő koszt magunkra szedve, a városból a vidékre tartva, belevegyülve a közegbe az illatokon, szagokon át. Készen állunk a napra. A Glen Mhor a kupéban gondoskodott róla.
—
Bár az eddigiekhez képest kevesebbet mutat, mégis talán a legkönnyebben itt érhető tetten az az idő adta karakterisztika, ami a régi maltokra jellemző. A gabonás, füves jegyekkel operáló maláta whisky, az idő hozta fakulással. Ahol az sem biztos, hogy honnan fakult és mivé. Ahogy az sem, hogy nem-e ragyogás ez, így, valami fakóból kiragyogva magát. A Glen Mhor izgalma a megfoghatatlansága. Lágy és könnyed, a múlt ráncaival.
Glen Elgin 12 Year Old 43% OB
Megjelenésében retro, palackozva a 80-as évek közepén, desztilláció 70-es évek eleje-közepe. Egy tipikus példája annak a billegő maltnak ami részben oldschool – még akár a címke stílus alapján is – , részben retro. A desztillálás egyértelmű 70-es évek, de sajnos a palackozott forma már a blendek uralta 80-as évekre esik, annak is a “whisky loch” néven ismert túltermelési és lepárló bezárási hullámára.
A Glen Elgin a White Horse blend szíve, annak spirituális otthona. A címkén jól látható a fehér ló embléma.
Korábbi kóstolásaim során jobbnak értékeltem ezt a palackozást de most ez az üveg ennyit mutat: illatában korai 80-as évek malátás jegyei, kicsit fémes, száradt mazsola, föld leheletnyi tőzeggel. Gesztenyepüré és oldschool sherried jegyek. Valójában eddig a pontig tökéletesen teljesíti, amire képes, hozza a korszakos jegyeket csak halványabban, mint várná az ember.
Ízében fáradtság, mégis, aki ismeri a korszak maltjait, annak abszolút sztereotípia ez a Glen Elgin. Száraz, karamell és biltong fűszer, a szokásos gyógynövényes kellem, megfüstölődött naspolya. Tulajdonképpen a maga kategóriájában ez bizony oldschool a javából, egyszerűen csak a státuszát kell megérteni.
—
A családi fotóalbum százas nagyságrendű, a pillanatokat a jövőnek őrző képei közt felbukkan egy fekete-fehér emlék. Bárhol készülhetett volna, bármikor. Pontosabban akkor, amikor a család még mert mosolyogni. Nem volt a hétköznapokat terhelő hírfolyam, de legalábbis senkit sem érdekelt. Nem voltak szekértáborok, akik szerint ha itt nyaralsz ide tartozol, ha ott, akkor meg a másik csoport ellenében fogalmaznak meg téged. Ez csak az, ami. A család áll valahol, valamiért mosolyog. Nagyjából a kép maga az, ami egy Glen Elgin lehet a 80-as évekből. Valahol, valamiért, amire már senki nem emlékszik, talán csak a “jéé,itt is jártunk?”-kérdés, esetleg a “jaaa, ez x-en készült, neeem, ez y helyen..” semmtimondó beszélgetés okán..
—
Nekem annyiban volt csalódás, hogy minden korábbi palack ebből a kiadásból sokkal karakteresebb, egyenesebb, masszívabb formában mutatta meg magát. A jegyek ugyanezek voltak, de jobban lehetett belőle értelmezni a Glen Elgint. Ezúttal csak a korszakra tudott rávilágítani a cucc.
A konklúzió a sor végén? A régi maltok régi sztorikat idéznek. Ide most elég ennyi.
Barman’s Choice