Újjászületés
A 15 éves Glendronach Revival három különböző évből származó kiadása jutott ma estére, az első még 2014-ből (a cikkben az évszámok a palackozás idejét jelentik). A whisky világában jártas olvasóknak aligha kell bemutatni ezt a még sima oloroso sherry hordós érlelést. Amolyan érzelmi kirohanásként ezt ölelgette meg Ralfy az egyik videójában, teljes joggal. Give me a hug! Ez a kiadás 2015-ig volt elérhető, majd nagyjából három év szünet után, 2018-ban hozták vissza megváltozott recepttel. Közben a master blender Billy Walker ment, Rachel Barrie jött. A következő kóstoló darabom már ebből az újabb szériából való, 2019-es, pedro ximénez (PX) és oloroso sherry hordó kombinációja. A dobozon még rajta mindkét mágikus, vágyott-keresett felirat: natural colour, non chill filtered. A harmadik pedig 2021 végén került palackba, szintén px és oloroso. Itt már hiába keressük, mert eltűnt a non chill filtered sor, nagy zúgolódást kiváltva a whisky rajongó közösségekben világszerte. Számít ez? Ki tudja… a lepárló és többek szerint ettől még nem változott a recept. Az alkalom mindenesetre itt van, személyesen lögybölhetem végig őket kopott asztalomnál.
A legrégebbivel kezdem. Masszív tejkaramella, szirupos, vaskos test. Nehéz édesség. A Bunnahabhain-nek volt egy Wilson & Morgan kiadása, egy 25 éves PX érlelt darab, az a rothadt, émelyítően túlzó édesség ugrott be itt is, hiába px ott, oloroso itt. Mély csoki, pörkölt kávé, öreg, piszkos és hagyományos. Előttem a tárolóház és a por lepte hordók. Talán merész párhuzam, de az első springbankem, egy 15-ös hozta ezt a lehengerlő meglepetést és mélységet. Ez az édes rottyant buké kicsit onnan is ismerős. Olyan hosszan cseng le, mintha soha nem akarna véget érni, csak úszik és úszik, mintha űrbéli vákuumban haladna földöntúli objektumként. Ah, imádom. Elképesztő kiadás. Azért jegyezzük, meg: a címkén szereplő 15 év a lepárló 1996-tól 2002-ig tartó mélyaltatása (moothballed) miatt valójában leglalább 19 körül lehet. Bombasztikus ital. Teljességgel megértem az őt körbevevő rajongást és a még fellelhető példányok magas árát. Időközben beszereztem egy 2015-ös kiadást, a sors iróniája, hogy két napra rá a 2019-es kiadást magáévá tette valamelyik házfelújításunkon dolgozó segéderő, nekem pedig maradt az üres papírhenger és a fényképek. Még jó, hogy nem értett hozzá és a puszta véletlennek köszönhetően nem a régebbit vitte. Egymás mellett álltak.
Jöjjön a következő, a 2019-es. Jóval világosabb az előzőnél, ez tényleg 15 éves. Kicsit méltatlan és hálátlan szerep a legendás oloroso kiadás után érkezni a sorban. Az előzenekar már ellopta a show-t. Tudom. A nézők hazafelé készülődnek. Beleszippantok. Nem is érzek sokat az előző töltet után. Várok. Vékonyabb és másabb karakter. Nincs is sok értelme az előzőhöz hasonlítani. Kétségtelen, hogy hol az előny, nézzük ezt most önmagában inkább. Virágos maláta, citrusos, egy kicsit szúrósabb alkohol illattal, kevesebb sötét és mély íz. Csokipapír könnyed, friss illata egy kis hordós szárazsággal. Tartós, egész tisztességes lecsengésével egyáltalán nem rossz. Szép sherry érlelt whisky, csak egyszerűen átlagosabb az előzőnél, nem akarom, de mégiscsak ahhoz mérem.
És akkor nézzük a sokat emlegetett, 2021-es, non chill filtered feliratától megfosztott egyedet. Ha az előző hely igazságtalan volt, akkor ez a dram most halmozottan hátrányos helyzetbe keveredett mai harmadikként. Végképp halványnak érzem, de türelmes vagyok, egyedül ülök a konyhaasztalnál, nem sürget semmi. Olcsó wc illatosító? Ugyan már, az agyam szórakozni szeretne velem, pont most lett ilyen duhaj jókedve, hogy ugrasson. Egyébként nem kellemetlen. Nincs bajom a wc illatosítóval, de hamar elmúlik ez a játék. Még több éles citrusosság, mint a 2019-esben, friss, könnyű csoki itt is. Idővel ismét távolabbról szaglászva kellemesen malátás illatok, puha kenyér. Azért ez jól esik. Lágy és édes, mostanra a 46 fokot egyáltalán nem érzem. Könnyed és barátságos. Túl barátságos. Közepesebb lecsengésével nem hagy túl mély nyomot, eddigre meg is fáradt az érzékelés, bár a 2014-esre visszaugorva az még mindig mélyen karakteres.
Vissza-visszatérve, egymás után próbálgatva is masszívabbnak hat a 2019-es. A nem hűtve szűréssel én most nem foglalkoznék, az igazán lényeges szakadék a sima oloroso-s és a másik kettő között tátong. Nekem úgy tűnik sokkal nagyobb az eljárás marketing súlya, mint az italra gyakorolt hatása (legalábbis az én érzékelési felbontásommal vizsgálva), bár az üveg alján lebegő trutyi az imádnivaló emberi tökéletlenség mementója. Ezt félretéve is a 2021-es a leggyengébb. Harmadiknak kóstoltam, talán nem vagyok igazságos, talán már előre eldöntöttem a sorrendet, de ez ilyen, emberek vagyunk. A 2019-es egy kicsit meggyőzőbb ezen az estén, itt és most ebben a konyhában ülve.
Szóval a legrégebbi a legjobb, a legújabb a legkevésbé. Alapjában véve nem szeretem ezt a gondolatot. Elkopó emberek fanyalgása? Régen minden jobb volt?
A dolgok változtnak, elmúlnak. A kavicsokat koptatja a víz. Öregszünk. A változások egyre szembeötlőbbek az évek múltával, egyre messzebb az a kép, amilyennek a világot először megismertük. Régi barátok szeme körül ráncok születnek, elbontott épületek helyén szokatlan újak bukkannak fel.
Jó tíz éve jártam a kollégákkal rendszeresen egy külvárosi étterrembe, a Kertvárosi kisvendéglőbe. Két öreg házaspár vezette heti váltásban, lassan, de lelkesen szolgálták ki a házias menüt (addig volt idő egy jó hideg sörre). Az egyik páros nagyon finoman főzött, a másik túl zsírosan, mindig néztük a beosztást, hogy a “jó pároshoz” menjünk. A hely tartozékai voltak a kockás terítők, a pultot támasztó, fröccsöt iszogató bácsik a nagy történeteikkel és a régi vágású feketekávés poharak. Olyan, de olyan kaját adtak, hogy amikor kihozták, az addig beszélgető, hangos társaságunknak egyszerre már csak a néma, tányér fölött lógó fejű kanalazásra futotta. Madárcsicsergés, egy-egy szék recsegése, elégedett szuszogás, tányér-kanál koccanás és pár üvegcsörrenés. Finoman koppan az asztalra visszarakott söröskorsó a végtelen déli lassúságban.
Nemrég elsuhantam arra autóban ülve. Eltűnt az étterem táblája. Még egy suhanás, felújítás. Újabb suhanás, egy új üzlet a helyén. Az emlékeim és a google még őrzi egykori képeit. Egy ideig biztosan, a google talán örökké.
Sóvárgunk vagy haragszunk, mert oda már nem mehetünk vissza, megannyi lehetőségünk fokozatosan szűkebbé válik. Az idő körénk zárul. Nehezen viseljük, ha elveszik tőlünk, ami egykor jó volt és csak a nosztalgia marad egyre porosabban.
Haragudtam valamikor gyerekkoromban, hogy Peter Gabriel távozása után Phil Collins – átvéve az énekesi mikrofont – elkönnyítette a Genesist. A nehéz, sokatmondó darabok, a bonyolult zene évről évre kevesebb lett, jöttek a rövidebb, emészthetőbb, nagyobb közönséget megragadó dalok, a több ének. Ma már inkább úgy látom, hogy csak más lett, tovább lépett, haladt a korral és megszerettem, mert legalább nem ugyanolyan. Unalmas lett volna azt hiszem.
Elvették az egykori Revivalt, ami az újjászületést szimbolizálta. Tovább lépett, az újjászületett megint újjászületett. Találunk még a régi palackokból is, bár egyre kevesebbet és drágábban. Fogadjuk el, mást nem tehetünk, örüljünk, hogy így vagy úgy, de még van valami az egykoriból. Ne feledjük a múltat, de éljünk a mának és a jövőnek. Bízzunk benne, hogy minden vég valami újnak a kezdete. Mert előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk elfogadni a változást, az elmúlást, a helyünk átadását az utánunk jövőknek, még akkor is, ha mások lesznek. Legyenek is! Lehetnek rosszabbak, de a változásban legalább az a is benne van, hogy lehetnek jobbak is.
Az egykori vendéglőre visszatérve, megint elautóztam előtte. Egy szép kézműves pékség nyílt a helyén. Vasárnap lévén zárva volt, de legközelebb megállok ott és megkóstolok valamit. Biztosan finom lesz.
Tölgyesi Norbert