Ahol a fehér is feketévé változik

Vasárnap van, kicsit borús az ég és a hangulatom is egy filmezés után. Nem amiatt, hogy holnap ismét belépek a mókuskerék őrült száguldásába. Majd ahogy az egyik nap követi a másikat, úgy követem majd én is az ukázt. Megszoktam. Átélve Lester Burnham mindennapjait a képmutatás magasiskolájában jelesre vizsgázom az üvegpalotában. A boldogság hajszolásában hosszabb-rövidebb ideig én is elvesztem a fókuszt. Hogy Lester bevezető monológját szajkózzam: „Nem voltam mindig ilyen…kába.”. Megvan már? Igen, ez az Amerikai szépség. Annyira nyersen tolja a képünkbe mindenféle palást nélkül a hihetetlen mélységeket és magasságokat, amelyeket… egy hétköznapi ember megél. Már-már kényelmetlenül veszem tudomásul a lukratív színjáték mögötti valóságot. Felemel, majd rám nehezedik, kételyekbe taszít. Nyers. Akár csak a film színhasználata: vörös, ami ott van minden egyes pillanatban amikor a karakterek ismét élnek…Éreznek és nem csak léteznek. A fekete humor mindeközben ködként ereszkedik ránk, könyörtelenül behatolva mindenhová. Visszatérő, elnyűhetetlen szimbólumok ezek, miden művészettörténeti korszakban felbukkannak.

Mick Jagger és Keith Richards is ráborította volna a depresszió fekete fátylát a világra. „I see a red door and I want it painted black, No colors anymore I want them to turn black”. Ismerősen cseng a dallam? Régen hallgattam már őket, örülök, hogy eszembe jutottak unortodox asszociációm során. A Rolling Stones a Rock and Roll Madonnája – évtizedekig állni a csúcson, nyelvet nyújtva a világra. Vagy Madonna a pop Rolling Stones-a? Mondhatnám, hogy örökzöld, amit alkottak, de ezzel a kifejezéssel csak kizökkenteném magam a kis játékomból. De milyen játékból? A zöld posztóval borított asztal villan be, ahol a kiterített pókerkártyák anarchikus rendjének minden szegletében ott van megbújva a vörös és fekete. Vagy a bűnös keréken, ami annyi életet megtört. Szinte hallom a ruletten száguldó golyó fájdalmas koppanásait és a szívem heves dobogását az ősi játékösztön izgalmában. Az egész élet egy szerencsejáték.

Amatőrként, gyermekként botladozva játszom a színekkel, ennek az igazi mestere Stendhal volt! Bevillannak a régi középiskolai irodalom órák emlékei a francia realizmus koráról. Vaskos művét fáradhatatlanul forgattam: Vörös és fekete. Érettebb fejjel is neki kellene vetemednem, a sorok között is olvasnék már, felfedve újabb és újabb jelentést. Rejtélyét próbálom megfejteni, de nincs meg a kulcs, csak találgatni tudok, vajon minek milyen szerepet szánt. A vörös, ami a szerelem, a vágy megtestesítője vagy lehet a vér motívuma. Ugye, mindjárt borúsabban fest. A fekete szimbolizálhatja a karriert, amelyet Julien Sorel a papi hivatáson át fut be vagy az árulást, a halált. Végig kísértem Julien sikereit és bukásait. Vajon nekem milyen szerepet szánt a sors?

Ma gyónni jöttem, de ismét vétkezek. Bűnös egy hobbi ez, amit űzök, ezen a helyen a fehér is feketévé változik. A vörös most bor formájában tekint vissza rám. Nem misebor ez Julien, ez új-zélandi Pinot noir. Micsoda nyarat élhetett meg ez a szőlő! És mégis, kerékbe törték, az utolsó csepp vérét is kipréselték. Pedig hogy kapaszkodott a szempillantás alatt elillanó életébe, kócos kis kacsával beleszövődött a támrendszerbe. Eggyé váltak. De most itt van, főnixként hamvaiból feltámadva most még szebben tündököl és beragyogja az én fáradt napom is. Mosolyra kényszerít. Tétován babrálom az ujjbegyemmel a pohár peremét, közben a piros körmömet bámulom.

Fekete bárány vagyok. De ezúttal nem egyedül. Ketten görnyedünk a felénk tornyosuló teher tornya alatt, én és a Blaaack. Egészen szokatlan számomra ez a boros öltözet, ilyenben nem látom túl gyakran. Lomha, kövér bárányok gurulnak a pohár falán. Ez a nyáj nem akar tovább állni, lassan indul útjára. A szellő finom hamu illatot keringet körülöttünk az alkonyatban. Veszek egy mély levegőt, hogy elmélyítsem a pillanatot, de késő, mocskos gyógyszeresség vág orrba. Tipikus. Nem baj, élvezem, ez az én orvosságom, megbolondítva egy kis citruslével. A hamu hamar tovarebben, átadva helyét egy kis boros dugó illatnak. Belekortyolok. Konyakmeggy! Ahogy olvad a számban a kacérkodó jódos füstösség hordós fűszerekkel átitatva tör elő. A nyelvemen hátul sokáig ott marad. Érdekes. Mostanság valahogy az egyszerű bourbon hordós érlelés jobban tetszik, amikor nincs semmi plusz ráhatás, semmi giccs. De ez tetszett, ezt a nyájat szívesen terelgetném. Nem is kívánhattam volna kellemesebb társaságot szellemi fuldoklásom közepette. Játékom közben a pohár kiürült, én pedig megteltem: élettel. És tudod mit? Már „nem is vagyok ilyen…kába”.

A Blaaack után számomra valahogy minden Ardbeg kiadás dekadencia. Lehet csak én vagyok rossz pásztor. Erre a kijelentésemre Shortie punk frizurával bukkan elő az akol környékéről morcosan. Sűrűn pislogok, talán megártott a misebor. De nem! Bármilyen meglepő… szegecses nyakörve mögül vakkant egyet rám.

Tipsy Lady