A legizgalmasabb két perc

Aranyásók, rosszarcú banditák, teljhatalmú seriffek – ez a vadnyugati romantika eszménye. Megannyi európai telepes indult a szabadság földjére a jobb élet reményében a 18. század hajnalán. Többségében egyszerű emberek voltak: földművesek, iparosok, de akadt köztük kalandvágyó, nyughatatlan hódító is. A nyugati expanzió az 1848-as aranyláz kitörésével exponenciálisan növekedett. A kietlen préri egészen más képet kezdett magára ölteni. Néhányan nem mentek tovább a hirtelen meggazdagodás hitében. Hm, milyen realista. Ezek a farmerek meglátták a természet által aranytálcán kínált lehetőséget közelebb is: művelésre alkalmas földek, kedvező klimatikus adottságok, leghosszabban hajózható vizek – ezt nyújtotta Kentucky. A mezőgazdaság és a lótartás meghatározóvá vált a környéken, így vált később az állam az édes élvezetek melegágyává: derby, rodeo, dohány, bourbon. Egyre vonzóbb ez az életstílus.

A Kentucky Derby a tengerentúl egyik legrangosabb eseménye lett az évek során. A neve összefonódott státuszszimbólumok hadával. Elérhetetlen primadonnák nagyobbnál nagyobb kalapjai, black tie, whisky. Louisville-ig nem, de a Kincsem Parkig én is elutaztam, hogy belekóstoljak a verseny hangulatában. Nem is kell az óceánt átszelnünk, lovas nemzet vagyunk, a Kárpát-medencébe is lóháton érkeztünk, a magyar könnyűlovasságtól rettegett egész Európa. Bár a lovak közlekedésben és a csatatéren betöltött szerepe fokozatosan csökkent az évek során (sajnos nem a háborúk számának mérséklődése miatt…), de a sportban elfoglalt helyük, a teljesítőképességük határainak feszegetése még inkább előtérbe került. A világ versenypályáin is megalázó távolsággal maga mögött hagyva a mezőnyt vágtatott a dicsőség felé a magyar „legyőzhetetlen csodakanca”, Kincsem. Emlékét a galopp-pálya bejáratánál magasodó bronzszobor őrzi.

Food Truck Show-val egybekötött versenynap volt a látogatásom idején, így a közönség nem volt teljesen vegytiszta, de hipotézisemet alátámasztotta az idős bácsik köre, akik vígan adták körbe egymás között a literes vodkát. Nem is ennek a látványa volt az, amire Koltai kérte volna, hogy dobják ki a másik szemét is kukoricagombóccal, hanem a divatbemutató. Pompás telivérek sorakoztak fel és meg kell, hogy mondjam a nagyobb nem mindig jobb. Legalábbis, ha a cipő sarkáról van szó. Valahogy a presztízs a botorkálásuk közben elveszett. A vadnyugati romantika ábrándja pedig már a Kerepesi úton szertefoszlott. Hagyjuk is a körítést. Fel kellett vennem a verseny ütemét, két perc izgalom, hajrá, majd fél óra nyugalom. Egy sör, egy pulled pork pont belefér. A fogadószelvény eddig ismeretlen rubrikái felett pedig futamról futamra egyre bátrabban kalandozott a kezem. S hogy mi volt a taktikám? 2, 9, 11. Az első néhány fiaskó után még legyint az ember, hisz Gyuszi bácsi is megmondta: „Hol van az még kisapám? Még lehet eső, lehet hó.” Nyugalom, a Doxa azért a kezemen maradt.

Pulled pork és mellé egy kis tiltott gyümölcs, hiszen az mindig édes, nem?

Ha a meggazdagodás utáni szomj nem is, de van, ami csillapítható. Csillapítani is kellett, mert nem szégyenlősködött a nyár. A Kentucky Derby hivatalos frissítőjévé is a Mint Julep vált. Állcsúcson pattintva a whisky sznobizmusomat kipróbáltam a koktélt, na nem a galopp-pálya mellett, a sok bugyuta szokás mellett ezt még sajnos nem adaptáltuk az amcsiktól, pedig nagy szükségem lett volna a menta hűsítő erejére. Tetszett. Nem vagyok nagy koktélos, az italkategória valahol, valamikor Tom Cruise-zal együtt landolt a süllyesztőben, mégis szívemre teszem a kezem és bevallom, még ha boszorkányüldözésnek is teszem ki magam ezzel, hogy az efféle lónyál jobban csúszik délután a harminc fokban mint egy hordóerős szörnyeteg tisztán.

S hogy mennyire kapott el a gépszíj? A 100. Magyar Derby július 3-án lesz és én ismét itt leszek. Ha már a kerek számokról beszélünk, akkor arról se feledkezzünk meg, hogy a legelső futamot Kentuckyban pedig 148 évvel ezelőtt rendezték meg, így biztos vagyok benne, hogy 2024-ben, a 150. futam alkalmából rengeteg lepárló fog előrukkolni külön kiadással. Kettőre legalábbis a nyakamat tenném – mondom én, hogy belejöttem a fogadásba. A lepárlók száma az USA-ban ma már 70 fölött jár, az ezredfordulón sokan kaptak kedvet a lepárlás művészetének elsajátításához. Közülük viszont nagyon kevesen tudnak filmes kliséket megszégyenítve történetet mesélni működésükről. Túlélni a világháborúkat, gyógyszerként whiskeyt árulni a szesztilalom alatt, a válságot és megannyi mindent átvészelni: ezt tette a Buffalo Trace Distillery. Albert Blanton 55 éven keresztül tűzön-vízen vitte át a lepárlót. Szószerint. Az 1937-es árvíz az Ohio folyón őket sem kímélte. Egy életen át szolgálta a helyet, így tiszteletére róla nevezték el a világ első single barrel bourbonjét. Nekem is van egy Kincsem, de nem kincselek, felbontom és várom, hogy felfedje előttem értékeit.

Kezembe veszem az üveget, ’Original Single Barrel’. Egyedi és formabontó: egy szalonban elsőként szúrnám ki a polcon. Körbe forgatom és csak bámulom a díszes betűtípust, itt-ott megtűzdelve kézírással, mint valami végső simítás. Egy apró emberi mozdulat a gépsor fáradhatatlan zakatolása mellett. A tekintetem a dugóra a vándorol. Amíg valami felsőbb rangú kifinomultságot sugároz, addig komoly súlyt is cipel magával: a Kentucky lótartás hagyományait hirdeti. Többféle figura van, nyolc. A vágta dinamikáját tárja elénk, kiragadott pillanatokat megtestesítve. Érzem, ahogy az ősi belénk kódolt ösztön életre kel és azt sugallja, hogy gyűjts! Emlékszem gyerekként is mennyi mindent gyűjtöttem. A késztetés ugyanaz, csak a szereplők változtak. Ez a felnőttek játszótere már, nagyobb számokkal a számla alján. Micsoda marketing csapda ez, mintha a trójai faló állna a szoba közepén. Nézzük mit rejt a belseje.

Cserzett, rozsdabarna szín hever a pohár alján. A lábak lomhán vánszorognak le, nyomott íveket hagyva maguk után. Engem is lassításra int, nem lóverseny ez. Hátra dőlök és megillatolom. Nem egy émelyítően édes illat fogad. Fűszerkavalkád – nem tudom még behatározni, fás hatás villan be. A vanília szépen körbe lengi ezeket. Sőt minél többször illatolom, annál inkább ő kerül rivaldafénybe. Belekortyolok. Testes, krémes szájérzetet kelt, de valami megbizseregteti a nyelvem hegyét. Enyhe chilis melegséget hagy hátra. Tetszik ez a kontraszt. Van még a háttérben valamilyen fűszer, ami nem engedi, hogy az édesség túlcsorduljon. Szép. Közepesen hosszan kitart. És az ára? Az száguldott ám igazán az utóbbi időben, nem a lovak! S mivel nem hordok szemellenzőt és nem engedem ki a kezemből a gyeplőt megálljt parancsolok magamnak. Van még más bourbon is az istállóban, górcső alá veszem majd őket is hamarosan, de most még a Blantons-szal üldögélek hosszadalmasan. Megbarátkozunk. Fájdalmas búcsú lesz ez egyszer, de addig is ott díszeleg a polcomon, mint egy utolsó mohikán.

Tipsy Lady