Teaninich

A Szombati Szaglász hagyományos kóstoló-elemző sorozatunk heti rendszerességgel szombatonként.

Tinini. Nem, nem egy kedves, klasszikus ifjúsági kalandregény főhőse, amit alig tudsz kimondani. A highlandi Teaninich-lepárlót 1817-ben a napóleoni háború hőse, a „Vak” Kapitány, Hugh Munro alapította a 16. századig visszanyúló történetű Teaninich kastély birtokán (a család régi tulajdonán), Alness-ben, nem messze a mára sokkal luxusabbra maszkolt Dalmore-tól, amit egyébként hamarosan szintén górcső alá veszünk.

Az illegális szeszfőzdék nagy kereslete miatt az elején nehézségekbe ütközött az árpa beszerzése, de 1830-ra a lepárló harmincszor több szeszesitalt állított elő, mint alapításakor. Több tulajdonosváltás után 1933-ban a The Distillers Company-hoz került. A történet szokványos része, hogy 1939 és 1946 között, a második világháború alatti árpahiány miatt állt a termelés. 1970-ben a szeszfőzdét nagymértékben kibővítették, és egy teljesen új épületet helyeztek üzembe hat új lepárlóüsttel, de a négy régebbi továbbra is működésben maradt. 1984-ben, a nagy whisky lepárló bezárások idején a szeszfőzde régi részét ideiglenesen hibernálták (moothballing), majd a következő évben az új részt is, teljesen leállítva ezzel a termelést. A Guinness 1986-ban vásárolta meg a The Distillers Company-t, majd 1997-ben egyesült a Grand Metropolitannel, így megalakult a Diageo nevű szörnyeteg. Az új részben 1991-ben újraindult a termelés, a régit viszont 1999-ben lebontották. Talán emiatt is, az épület kinézete elég unalmas, ipari jellegű, mellőzi a régi skót főzdék ódon báját. De legalább a közelben álló kastély pofásan néz ki, ha nincs is drakulaian borzongató hangulata. Talán egy zivataros, villámló, szeles éjjelen újragondolnám…

Már a lepárlóépület kinézetéből is arra lehet következtetni, hogy egy igazi ipari tömeggyártó, ami nagy részben a blendekbe termel. Többek közt a legutolsó boltocskában is ott feszítő Johnnie Walker Red Label-be… Egy a Diageo kopasz kockaemberei közül, a zongoracipelő, aki megcsinálja a piszkos munkát… Mr. Wolf. Csak nem olyan karakteres.

Teaninich 10 éves, Flora and Fauna, 43%

A héten épp Barman’s Choice is „megcsinálta” (többek közt) a Teaninichet a legutóbbi, északi vidéket körbejáró sorozata első részében, akkor most én is nekifutok. Úgyis folyamatosan lebetegszünk valami tematizálási kórtól. Gyakorlatilag az egyetlen folytonos hivatalos kiadással a Diageo egyes single maltjait körbejáró Flora & Fauna sorozatban találkozhatunk. Ezen kívül maradnak a független palackozók. Szerzőtársam szándékosan nem ezt az alapdarabot választotta, ami nem is baj, jöjjön akkor itt.

Finom füvek, gyors vizek, szalmás, almás, virágos, friss, könnyed fehér gyümölcsös, lágy, igazi blender malt, odasimul akárkihez, akármihez. Pénzért mindent. Krémes, vajas, malátás. Általában semmi különösre nem számítasz tőle, olykor mégis okoz meglepetést. Halvány, vékony jelenség, mégis van az egyszerűségében valami szerethető. Keveset ígér, de azt hozza. Van egy kis ragacsos karamellás, indusztriális íze. Valahol eszembe jut egy refill bourbon Ben Nevis, illetve annak a könnyed másolata (tudom, most mindent ahhoz hasonlítok). Hmm. Érdekes. Izgalmas. Lágy, mégis kissé piszkos karakter. Egy titkos kis kedvencem. Eddig a favoritom a Flora & Fauna sorozatból, kissé méltatlanul alulértékelt lepárló, igaz legalább nem löknek félre, amikor nyúlsz érte a polcon. A legfontosabb, ami eszembe jut róla: őszinteség. Tudtam! Szeretni fogom. Már amikor először megláttam a nevét. Nem kellenek állandóan a nagy, nehéz, fűszeres szörnyek. Helyet a könnyedségnek!

Teaninich 11 éves, Cárn Mór, STR cask, 2010-2021, 47.5%

Ha van egy Teaninich féle lágy, iparszerű kéjelgésre hajlamos párlatod, akkor késztetést érezhetsz, hogy odaverj neki. Valaki a Morrisons Whisky Distillersnél hasonló érzelmi hullámzáson mehetett át, amikor bevágta a desztillátumot STR (Shaved-Toasted-Recharred) hordókba (vagy már így vették). Tulajdonképp használt hordók lehámozásáról és újraégetéséről van szó, a takarékosság és újrafelhasználás jegyében. A sherry hordók egyre drágábbak, és most már a kifogyhatatlannak hitt bourbon hordók is kezdenek hiányosak lenni (igazi whisky lepárló boom korszakban vagyunk-voltunk), arról nem is beszélve, hogy jön az amerikai single malt, ahol engedélyezik a hordók újrahasználását, így a a csak friss hordóban érlelhető bourbon whiskyk levetett lepattanóin eddig jól eléldegélő skót whisky ipar megoldásokat keres. Például az óvatosan használandó, erőszakos boros hordókkal (aminek mostanában épp nem vagyok ellenére). Vagy épp újraélesztett, újraégetett használt hordókkal, felszabadítva a fa aktív részeit. Ez utóbbinak megfelelően színes, szagos, fűszeres lett az eredmény. Egyáltalán nem kellemetlen. Karamellizált cukor, frissen született vanília. Bors, fűszerek, édesség. Wow. Masszív, beül a szádba. Szaggat. Van egy kis camamberes, diós, kelt tésztás perverzitása, ami kicsit meglep, mert inkább a PX sherryben szoktam ilyesmit találni. Na de ezt bírom. Nem rossz. Fűszeres, tömény, akaratos, jön, üt, rúg, de egész jól működő alternatíva, igaz – azt mondják – nem túl népszerű a single malt fogyasztók körében, inkább a blend ipar végtelennek tűnő emésztőkádjában tűnnek el a hasonló megoldások. 47.5 alkoholfoka dacára bőven elbírja a vizet, vagy csak ilyen vizezős napom van. Hordóhansúly a köbön. Ez a Teaninich maga… már nincs sehol. Talán az se, aki eltemette.

Ismerek olyat, aki szereti a Teaninichet. Létezik. Még ha a fiatal kiadások nem is túl átütő karakterűek, azt mondják, hogy a korosabb darabok tudnak meglepetéseket okozni. A szokásos mantrám helye: egy jó, nem túl erőszakos bourbon hordóban hagyd ott mondjuk két és fél évtizedre, bármid is van, inkább fog jobban elsülni, mint rosszul. Vettem egyébként egy negyvenhat éves Teaninich mintát a majdani negyvenhatodik születésnapomra, igaz eddig egyetlen ilyen évjáratos, vagy évszámos kóstolómat sem sikerült még csak a jeles nap közelében sem megülni. Így vár otthon egy-két 39, 40 és 41 éves minta is. Elszáguldottam mellettük. Azok meg csak várnak. De ahhoz úgyis ért a whisky. A másik szükséges összetevőnek pedig én magam vagyok a mestere. A halogatásnak.

Tölgyesi Norbert