Sirályok hátán

Régóta vár rám az Oban, de valahogy eddig mindig elmentem mellette. Mostanában keresem mindazt, ami nem a klasszikus sherry érlelt ízeket hozza, kedvemre tesznek az ex-bourbon érlelt kiadások vagy a talisker-i perverzitás, a szárított halas-sós-olajos-édes hangulat (a tíz éves Talisker szerintem egy földi halandó által is kifizethető bajnok a kategóriájában). Vajon milyen whiskyt ad a városka közepébe ékelt, sötét, fekete-szürke köves lepárló épülete? A külalak mindenesetre nagyon tetszik, a palack rendhagyó, hosszúkás alakja különcséget sugall, az ilyesmire mindig felkapom a fejem. Ódon hangulatot áraszt magából a címke: század eleji regények és útleírások tus metszeteit idéző rajzok, sirályok hangoskodnak a tengerparti kősziklákon. Romantikus, kalandos, poros. Verne mellém ül. Eddig megvett. Az illata egészen egyedi és izgalmas. Nagyon jól esik felette merengeni. Ah, pont az a valami, amit mostanában keresek, ex bourbon telibe. Finom só az illatában és ízében is, úgy fest csak beette magát valami a hordókba a tengerparti levegőből. Meg pirinyó bors és fűszeresség. Emellett virágos, gyümölcsös és karamellásan édes egy vékonyka füsttel. Egészen egyedi illatok és ízek kavalkádja, némely pillanatban kicsit harsány, de az kell is, hogy ne unja el magát az ember. Az alkoholfok lehetne magasabb, a többedik korty már hígabbnak hat, főleg az édeskés karamell marad, miután megdolgozta a érzékelést, de 46 fokon tökéletes lenne azt hiszem. A Taliskernél ügyesen eltalálták azt a 45.8 fokot. Sokat jövök velük, de amolyan hivatkozási pont lett számomra.

Előkotortam még egy Distiller’s Edition-t csökkenni nem akaró mintakészletemből, ami kapott még egy kis montilla fino sherry utókezelést. Éppen észrevehetően sötétebb, finom, édes és gördülékeny párlat. Az Oban alap tagadhatatlan itt is, egzotikumnak rákerült a tetejére egy édes sherry textúra mind illatában, mind ízében, ami így kicsit olajosabbnak, teltebbnek hat az alapnál. A sima 14 éves annyira tetszett az őszinte egyediségével, hogy nekem most nem ad hozzá igazán a sherry érlelés, de ezt betudom annak is, hogy azt pillanatnyilag kevésbé üldözöm. Gondolkodom, gondolkodom, de csak felsejlik egy magas Oban palack helye a polcomon. Megtetszett na, kicsit perverz ez is, mint a talisker. Mindkettejüket kedvelem. Nézzük az árakat. Hmm. Öhöm. Aha. Itt nem elérhető, ott meg jó drága. A gatyámat letépik az árak. De olcsóbb nem lesz. Ó hányszor hallottam mostanában ezt a mondatot, amibe bele is tudom hergelni magam, csak csapkodom a rendelés gombot és gyűjtögetek. Egész jó szolgája vagyok a bolygóevő társadalomnak. Kívülről nevetek magamon, azt hiszem már  több itthon a whiskym egy ideje, mint amit orvosilag ajánlott lenne elfogyasztanom. Persze, a gyűjtésről is szól, meg a palackok nézegetéséről és rendezgetéséről, meg a gyereknek, unokának is kell valami egyszer. Szóval meg tudom magyarázni. Minden rendelést meg tudok magyarázni. Hogy mondjuk egy onoka milyen világban ül majd le mellé, azt nem tudom, de az ötletelést erről most meg is hagyom az ilyesmin szívesen elmélázó olvasóknak.

Pár hét elteltével úgy döntöttem, tartok még egy Oban taggyűlést, ha már időközben rátettem a kezemet a Diageo special release sorozatában megjelent 12 éves hordóerős kiadás aprócska mintájára. Nyugalom, nem egyedül kellett fellépnie, visszatapsoltam mellé a már jól bevált 14 évest és természetesen nem a néma csendben kellett a porondra penderüljenek. Az meglepetésemre ma is létező Soft Machine együttes The Peel Sessions című lemeze adta a (pohár)talpalávalót. A John Peel rádiójában 1969 és 1971 között, élőben rögzített felvétel rendhagyó, a stúdiólemezekkel és koncertekkel ellentétben, ahol zömében egy szaxofonossal játszottak, ezen az előadáson több számban is egy egész sor fúvóshangszer szerepelt, elképesztő és megismételhetetlenül vastag hangzást adva az egyébként is erőteljes zenekarnak. John Peel az évek alatt fogalommá nőtte ki magát, a nála 1967-től 2004-es haláláig megforduló zenészek listájának se vége se hossza, igazi hatalmasságokkal fűszerezve.

A Soft Machine Peels Sessions-ét már ismertem az internetről letöltve, de lemezen egyetemista koromban vettem meg az egykori Petőfi Csarnokban rendezett számtalan lemezbörze egyikén. Mekkorát dobbant a szívem, amikor több száz album átlapozgatása után felbukkant a jól ismert borító, alig akartam elhinni. Ilyenkor lököd félre, aki előtted áll és többé nem adod ki a kezedből a megkaparintott kincset. Rengeteget fizettem érte az akkori pénztárcámból, de minden forint megérte. Szép emlékek. Hányszor mentem ki még egyszer és még egyszer a bankautomatához, hogy akkor még ezért visszaszaladok. Meg azért. Amíg bírta a számla. Volt olyan trükk is, hogy nem vittem bankkártyát. Akkor meg beleszakadt a szívem, ha ott kellett hagyni valamit. Mindig volt ez-az, de nem lehet minden lemezt elhozni, ahogy nem lehet minden whisky-t sem megvenni. A börzék látogatóit mi sem írja le jobban, mint az az eset, amikor valami híresség érkezett dedikálni, de nem nagyon mentek oda az emberek, felnéztek, majd folytatták a turkálást. Nem emlékszem ki volt, de a mainstream hírneve ellenére a lemeztúró közegben nem volt nagyra tartva, szóval nem volt meglepő a csodabogarak reakciója, mégis vicces jelenet volt. A szervezők a mikrofonba is bemondták kissé neheztelve, hogy azért jöjjön valaki, ha már itt a lehetőség. Szép volt. Rég volt… és a már elbontott Petőfi Csarnok is csak volt.

Lassan elmerültem az éjszakában a gyönyörű lemez és a két megbízható Oban társaságában. A 12 éves hordóerős kedvemre való (a külalakot hagyjuk, általában nem jön be a sorozat csomagolása). Letisztult, spirit-driven, füves-fűszeres, a refill bourbon hordók nem erőszakoskodnak, csak az 56.2% ad egy-egy pofont a korttyal érkezve. Tengerparti sós harapás. A 14-es mindenképpen harmónikusabban komponált, parfümösebb whisky. Befogadhatóbb, nyilvánvalóbb és sötétebb is, de a színezék miatt ennek nincs jelentősége. Volt idő kidolgozni, a 12 éveset meg előrántották álmából, oszt’ toljad neki. Kicsit csupasz, védtelen, meztelen, nem volt ideje felöltözni, vitték is. Valamelyest durvább, műveletlenebb, de mégis izgalmas. Éjszakai kirándulás a párlat megismerésére.

A dob fontos alappillére a korai Soft Machine játékának (a zenekar a Canterbury szcéna jeles képviselője). Zabolátlan, csapzott de valahogy mégis összesimul a zenével és komplex ritmusaival teljes értékű hangszerként tartja hátán a zenekart Hugh Hopper földöntúli basszusjátékával kiegészülve. Micsoda támaszték. Ritkán hallani ilyen szép dallamvezetésű gerincet. És ha már gerinc. Robert Wyatt dobos-énekes pályafutásának dobra vonatkozó része egy sajnálatos baleset miatt szakadt félbe: kizuhant a negyedik emeletről, eltörte a gerincét és tolókocsiba kényszerült. Halmozom a szerencsétlen hasonlatokat, de azt, hogy milyen fából faragtak, leginkább az mutatja meg, hogyan állsz fel a padlóról. A balesete után Robert Wyatt sikeres, évtizedeket átölelő énekesi pályát futott be (és többek közt trombitált is), pedig az 1974-es tévéfellépésén, ahol az I’m a believer-t (The Monkees) adta elő, nekem még megtört embernek tűnt. Összerakta magát. A Shleep című 1997-es lemeze elképesztően mély nyomot hagyott bennem. Letisztult, bölcs, nyugodt. Nem meglepő, hogy fent van a legendás „1001 album, amit hallandod kell, mielőtt meghalsz” listáján (mint ahogy a fenti Peel Sessions lemez alapját képező Soft Machine: Third stúdiólemez is ott van). Általában is érdemes onnan szemezgetni, mert ami rákerült, nem véletlenül került rá.

Most soká elgondolkodva a 12 éves Oban felett, nagyon enyhe sós füst és sonka a végén egy kis égetett tehénlepénybe fordulva, szárított heringgel felütve, sózva-borsozva. Anyám, ez a tengerparti buké iszonyat módon ül. A 14 évesben is ott lappang, de ez a hordóerős egyértelműbben odateszi. Jó ez a letisztultság. Jól esik, hogy valami az, ami. „Aki szép, az reggel is szép.” Az Oban szép.

Oban 14 years, 43%

Oban Distillers Edition, Montilla Fino Cask Finish, 43%

Oban 12 years, Diageo Special Release 2021, 56.2%

Tölgyesi Norbert