Ha zuhannál
Ivásom és írásom apropója, hogy nemrég felkeresett egy régi barátom, akivel a sors számtalanszor összekötötte már az utunkat. Néhány lemezt tervezett rendelni Csehországból, köztük a legendás pozsonyi (egykor csehszlovák) Collegium Musicum zenekar újranyomott anyagait.
Már megismerkedésünkben is szerepe volt a lemezeknek tizenhét évvel ezelőtt. Úgy mentem abban az évben szeptemberben Budapestre, hogy nem volt hol laknom, kijöttem az első előadásról vállamon egy táskával, álltam a Műszaki Egyetem mellett a Duna-parton és nem volt hová mennem. Egy pár telefon után egy festőnő ismerősőmnél tudtam csövezni pár hétig Újpesten. Együtt állítottunk ki pár képet egy évvel azelőtt. Merész próbálkozás volt, de végül bevállalt félig ismeretlenül egy futó találkozás után. Ottlakásomért cserébe egy képet festettem neki. Eszembe jut néha. Közben kerestem albérletet és egy apróhirdetésben találtam egy kiadó szobát Csepelen. A későbbi barátom, Gábor hirdette. A szobára csak egy pillantást vetettem, jó lesz. Leendő lakhelyem helyett a figyelmemet a nappaliban látott több polcnyi lemez ragadta meg. Azonnal, gondolkodás nélkül megköttetett az üzlet, szokásom érzelmi alapon dönteni. Egy tanévig laktam nála, rengeteget dumáltunk, ittunk és hallgattuk a korongokat. Ahogy említettem is, számos közös pont adódott az életünkben. Heti két nap szállással pár év múlva is kisegített, amikor a Békéscsaba-Szeged-Budapest háromszögben éltem az életem az otthon, az egyetem és a munkahely közt ingázva. Ő is festményt kapott akkor. Zenéltünk együtt egy-két zenekarban és megjártuk Koszovót egy tragaccsal, ami nyomasztó volt és gyönyörű, de legalábbis örökre emlékezetes utazás marad. A géppuska végével a csomagtartónkban turkáló koszovói határőr szinte nem is a kellemetlenségek, inkább a látványosságok sorát erősítette. Főleg így utólag.
Hogy közeledjek is mai mondandóm lényegi részéhez, Gáborral és egy munkatársammal hármasban elmentünk a 2013-as Gastroblues fesztiválra Paksra, főleg azért, mert fellépett Collegium Musicum zenekar. Amit akkor és ott kaptunk örökre a kitéphetetlen részünkké lett. Amikor a már beteg Marian Vargát, a zenekar lelkét és billentyűsét feltolták a tolókocsijában az ütött kopott Hammond orgonájához és belecsaptak, akkor azonnal érződött, hogy ez valami más. Olyan kvalitás volt a színpadon, amit nem lehetett a többi fellépőhöz hasonlítani. Megszűnt minden körülöttünk. Szinte alig emlékszem bármi másra arról a napról, biztos ettünk valamit, ha már gasztro fesztivál, de egyáltalán nem rémlik. Így lett Gáborból is Collegium Musicum rajongó, ami olyan tartósnak bizonyult, hogy lám, kilenc év múlva is lemezrendelésen ügyködött. És milyen jól tette. Egy 2010-es dupla koncertlemez a Speak, Memory is köztük volt, ami nagyjából a paksi koncert időszaka és anyaga. Milyen jó érzés, hogy Bartók Mikrokozmosz feldolgozásával indul, ezzel kezdték a fellépéseket. Isteni újra hallani majd egy évtized után. Több káprázatos komolyzenei feldolgozásuk is volt.
Kivételesen a zenéhez választottam a whiskyt és nem fordítva. Mivel Marian Varga egész életében úgy szívta a cigarettát és a szivart, mint a levegőt (talán a világra is eleve így jött), ezért valami füstösre gondoltam. Bár visszafogottabb, de legyen Bowmore, ha már felgyűlt egy-két koros single cask különböző független palackozóktól:
Bowmore Douglas Laing 21 years, distilled: 1997, bottled: 2019, 57.6%, refill hogshead (cask number: DL 13080), 289 bottles
Bowmore Infrequent Flyers 22 years, distilled: 1997, bottled: 2020, 48.3%, Pedro Ximenez sherry hogshead (cask number: 2688), 314 bottles
Bowmore Cárn Mór Celebration Of The Cask 23 years, distilled: 1996, bottled: 2020, 53.4%, Pedro Ximenez sherry butt (cask number: 901278), 471 bottles
A kitűnő zenész lehet, hogy kevesellné a füstöt és megsértődne, de sajnos már elhunyt pár éve szó szerint az utolsó pillanatig adagolva az oxigénpalackjából áramló levegő mellé a dohánytermékek vastag szmogját. “If you want to fall.“ Majdhogynem addig játszott, amíg le nem zuhant a színpadról. Ikonikus, hogy a konvergencie című csodálatos lemezük borítójáról is leretusálták a szájából a cigarettát a szocialista időszakban. A későbbi cd kiadáson már az eredeti kép látható.
2017-ben, a halála előtti utolsó koncerten már a nézők között foglalt helyet, kezében szivar, orrában oxigéncső. Elérzékenyülve nézte az előadást, megindító volt látni a felvételen. 2018-ban követte őt örök társa, a zenekar másik oszlopa, a basszusgitáros Fedor Freso. Nyugodjanak békében. Pörögjön hát halhatatlan életművük egy darabja, a már említett koncertlemez, felidézve azt a régi nyári napot Pakson.
Egy hordóerős (56,7%), 21 éves újratöltött bourbon hordóban érlelt Bowmore-ral kezdek a Douglas Laing független palackozótól. Az illata nem az erősen hamus tőzeg, hanem az ínycsiklandozó füstölt sonkás. Intenzív, édes, ragasztós és komplex illata van. Ízében tagadhatalanul islay, elsőre Caol Ilát idéz, bár kevésbé füstös, ami nekem most tökéletesen megfelel. Visszafogottan édes. Lecsengése hosszú, meleg, finom fehér szőlővel. Elsőre kicsit mégis unalmas, az illata többet tartogatott. Pedig nagyon vártam, tekintve, hogy a hivatalos 12 és 18 éves kiadások jellegtelenül sültek el nálam és többen mondták, hogy a Bowmore-t a független palackozóknál próbáljam. A pont kihagyott gyári 15-öt is ajánlotta még valaki. A darkest-tel szemeztem is, de ott pont a legsötétebb hordók kiválogatása adta a kiadás üzenetét és nevét, így a hozzáadott színezék kedvemet vette (talán butaság). Szóval nem lettünk elsőre nagy haverok ezzel a bourbon-össel, de sebaj, ugorjunk, majd még visszanézek.
Már másodjára pörgetem a koncertlemezt. Éteri, durva, finom, meseszép. Marian Varga hol veri a billentyűket, hol csak finoman végigsimít rajtuk. Tudja hogy bánjon velük. Mindig csodáltam a furcsa kéztartását játék közben, talán nem is volt szabályos, de mit számít. Vibráló, életteli muzsika.
A második Bowmore egy 22 éves Pedro Ximenez sherry hordós érlelésű 48.3%-os független kiadás az Infrequent Flyers palackozótól. Egy vasárnap reggel korán ébredtem, így elsőként jelentkeztem egy abban a pillanatban meghirdetett bontott palackra. De jól tettem! Máris sötétebb az előzőnél. Finom, ragasztós, kicsit rottyant bukéval köszönt. Füstölt sonkás édesség. A rohadóan édes, már-már penetráns vonal nekem amúgy bejön, a régi Glendronach 15-ben is beköszönt ez az érzés, de igazán egy 25 éves Wilson & Morgan PX-es Bunnahabhain operált ezzel, mintha megdöglött volna benne valami. Nagyon perverz volt, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis szerettem.
Ez nem rothad annyira, ígéretes, mély és izgalmas illata van. Van, amikor az angol kifejezés egyszerűen jobb, szóval akkor: gentle dram. Kifinomult, simogat, kényeztet, az alkohol teljesen beintegrálódott az érlelés alatt. Egy kis dió hullámzik az ízében. Együtt úszom vele. A Bowmore harmonizál a PX érleléssel, jól reagál a kezelésre.
Az zamatok belesimulnak a zene szövetébe, azt hiszem Marian Varga mégsem haragudna, hovatovább talán egy kis Bowmore-nak is szorítana helyet a bőre alatt.
A következő egy szintén PX érlelt alany, ezúttal egy hordóerős (53.4%) Celebration of the Cask kiadvány a Cárn Mór-tól. Azzal kezdtem, hogy az első dram nagy részét egy ügyetlen mozdulattal beleborítottam a billentyűzetbe. Először bosszús voltam, de a nagy területen felszabaduló csodás aromák miatt végül azt hiszem megérte ez a rendhagyó ismerkedés az illatokkal. Markánsabb jelenség az előzőnél, az orromban érzem a magasabb alkoholfokot. Á, itt is ez a füstölt sonkás ragacsos édesség. Olyan jó. Fémes eperlekvár, vibráló intenzitás, masszív, tömör íz. A lecsengése pedig véget nem érően tart ki, mint egy tornász, aki valószerűtlenül soká marad mozdulatlanul egy lehetetlen pozícióban. Vízzel kicsit lejön és szelídebb lesz, de egyáltalán nem rosszabb. Így is marad a hordós fűszerességből, az imádott istállószag erősödött is valamelyest, íze mogyoróssá, dióssá vált. Nem is olyan könnyű megtalálni a megfelelő mennyiségű vizet, de az utolsó löketnél sikerült tökéletes egyensúlyba helyezni. Mármint velem együtt. A whisky nem csak úgy önmagában alkot egy rendszert. Egy másik napon nem biztos, hogy így lenne jó, de most… telitalálat. Kitűnő dram, de a 22 éves egy fokkal jobban megfogott. Talán simogatásra volt ma szükségem, ez pedig egy kicsit jobban harap a kelleténél.
Másodjára nekifutva a bourbon-ös is többet adott, mélyebb, édesebb dolgok bukkantak fel benne, azt hiszem működik a Bowmore így is. Az illata és a lecsengése remek, talán az íze volt laposabb a vártnál, amin a második forduló sem tudott érdemben javítani. Pedig előzetesen ezt tippeltem befutónak a börbönsége miatt, egy jó tőzeges Laphroaig például bourbon hordóval az igazi.
De a győztes ma este mégis a 22 éves, talán mert ehhez a naphoz, ehhez a zenéhez a lágyabb profil ment. Ebből gond nélkül el tudnék tüntetni egy-két palackkal. Extrém jól áll a Bowmore-nak a Pedro Ximenez, ami pedig sokszor rossz irányba tudja terelni vagy el tudja nyomni a párlatot, de itt megmarad az egyensúly, sőt, hozzátenni is tud. Nem is keveset. A közepes füstösségi szintje amúgy pont nekem való. A mai estén az egyik jobban tetszett, egy másik kicsit kevésbé, de ez ilyen. Az viszont kétségtelen, hogy a Bowmore jó kezekben csodákra képes. Hogy épp van-e ilyen kéz magánál a lepárlónál? Phá… ízlés kérdése is.
Tölgyesi Norbert