Szentivánéji hattyúk
Minden városnak megvan a maga szívverése, lüktetése. A ritmus, ahogy a lámpa zöldről pirosra vált, néhány erőtlen pillanatig a statikus állapot mély csendje felváltja a morajló lendületet. Katonás, mereven ismétlődő rend. Kellenek is ezek a sablonok, láthatatlan fonalak módjára szövik át létünket, nélkülük elvesznénk, mint a tenyérből kifolyó finom homokszemek. A természetben is ősidők óta fennáll a szigorú, de édes dinamika, ahogy a tavaszt a nyár követi, a nappalt pedig az éjszaka csillagtengere. Nincsenek éles kontúrvonalak, szépen lassan egymásba olvadnak. Vannak azonban különös időpontok. A legrövidebb éjszaka. A sors fintora, hogy olyan időket élünk, hogy úgy érzem néha, hogy teljesen beborít a sötétség. Törékeny világunkban a Szentivánéji álom egy pillantás alatt rémálommá tud válni. Szomszédunkban milliónyi álom foszlott szerte, pont úgy, mint hazánkban nyolcvanegy évvel ezelőtt a kassai bombázást követően. Van az a bűn, amit semmi sem tud tisztára mosni, amit a purgatórium húsba tépő lángnyelvei sem tudnak megtisztítani.
Érdekes dolog a tűz kettőssége. Megszámlálhatatlan negatív asszociáció lengi körbe, mégis az örökkévalóságig belemélyednék monoton táncába. Meleg ölelését élvezve várnám, hogy a nyári napfordulói tűzrakás elűzze a gonosz szellemeket és helyreálljon a világrend, de ehelyett valami szokatlan és megmagyarázhatatlan történik. Ridegen álló női sziluettek jelennek meg körülötte és kezdik meg násztáncukat. Ördögi látvány, de leírhatatlan gyönyörrel tölt el. Merevségük lassan feloldódik lágy, légiesnek ható mozgásuk során, melyek mögött tudom, hogy túlfeszült izomrostok állnak görcsösen. Bárhogy is legyen, ilyen esztétikai élményt nyújtva ellenállhatatlanná válnak számomra. Felkérem az egyiküket egy keringőre.
A balerina kecses nyakát átölelem, megforgatom és a zárjegy feltépésével a 23 évig spicc-cipőbe szorított lábát kiszabadítom. Gesztenyebarna pillantásában démoni érzékiséggel ötvözve tükröződnek vissza a sherryvel eltöltött éveik. Rond de jambe! A lába gyönyörű ívet húz. A tűz ropogását a parketta recsegése váltja fel. Dió. Jellegzetes manírként ott van mindenhol, a terem utolsó szegletében is. Émelyítő édességörvénybe keveredünk, már nem tudom, ki forgat kit. Fülledt mediterrán szűk utca forgataga fojtogat. Kimelegszünk, levegőért kapkodunk. Időt kér még, legyen. Kell egy korty víz, neki is, hogy megszelídüljön, hogy kiteljesedhessen a tánc. Kimért gyümölcsfelhőjébe burkolózva nehezen siklik nélküle. Felettünk már a hold tanyázik, rumos hold. Selyemharisnyáját legörgetve egyre mélyebb rétegeit boncolgatom. Málnás étcsokoládéként olvad a számban, de én is olvadok, tikkasztó ez a forróság és Ő erre még egy lapáttal rátesz. Robosztus. Meg kell kapaszkodnom, elszédít ez a tánc vagy az 53.2-es abv, nem tudom már, bűvkörébe sodródva tér, idő nem számít. Van benne kakaó, minden értelemben. Sauté, sauté, sauté! Utolsó füstös-fűszeres sóhaja után távozik finoman… Francokat, mindent elsöprő tornádóként rúgja rám az ajtót! Nagyot csattan, sokáig visszhangzik a terem. Visszatapsolom.
Értékállót és szépet alkotni, oly kevesen tudnak. Glen Grant, Shakespeare, Csajkovszkij és Aronofsky… Mind nagy történetmesélők. Van, aki szavakat használ hozzá, más zenei hangokat, a Glen Grant ízeket. Több évtizednyi munka gyümölcse ma este néhány kortyban manifesztálódott. Szépen lassan elmosódott minden körülöttem és ernyedtem belevesztem a szentivánéji éjszakába. „Éreztem a tökélyt. Tökéletes volt.”
Tipsy Lady