Búcsú apámtól és a szicíliaitól

Újra a szülővárosomban pár napig. Lent az Alföldön, a rekordokat döntögető, embert próbáló meleggel, lapos végtelenbe nyúló mezőkkel, kiszáradt, sárga füvekkel, szárazsággal, aszályban kókadó növényekkel. Egyáltalán milyen whisky illik ehhez? A whisky valahogy a hideg, rideg, zord időjáráshoz jobban passzol, ott melengethet. A táskába dobtam egy 18 éves glendronach maradékát, ami szicíliai marsala bor hordóiban utóért. Szicília. Ott is biztos épp rohasztó az időjárás. Internetre fel. 36 fok volt ma Szicíliában. Mesés. Nekem belefér most ez a whisky. Nem érdekel hány fok van. Mazsolás, édes illat lengi be a forró levegőt már kitöltéskor. Ebben a hőségben valósággal kirobbantak a mindenféle illatok, körbenéztek, engem találtak és rám ugrottak. Fűszerek, sütemény, édes bor. Jól esik. Először utaztam ide, mióta elmentél. Apám! Rohadj meg. Haragszom rád. Nem beszéltünk eleget. Mindketten elbasztuk. Sosem kerestelek jókor. Épp cigiztél, szartál, épp lejárt a mikró, fáradt voltál, kezdődött egy film, melóztál, épp integettek, hogy elkészült az a kibaszott rakodás vagy csak beverted a negyedik-ötödik sörödet. Aztán nem hívtalak, a faszom tele volt, hogy rosszkor próbálom. De szar kapcsolattartó vagyok én is, nem az egész a te hibád. Hívjál te – gondoltam. Hívtál: küldjek cigit. Bazd meg. Küldtem. Többet már nem szarsz. Itt tartunk.

Milyen zenét tegyek be? Egy homokszínű CD jut eszembe, amit te adtál. Mennyi mindent adtál és vettél is el. A marsalás GlenDronach a meleg levegővel együtt égeti a torkom. Jó. Nagyon jó. A második töltet sokkal jobb, utat tört magának. Refugee Live in Newcastle 1974-ből. Mesés zenekar volt. Az Emerson Lake and Palmer Keith Emersonja (aki pár éve fejbelőtte magát, mert nem bírt a depresszióval, a remegő kezével, az elfogyó testével) az ELP előtt játszott a Nice nevű zenekarban Brian Davison dobossal és Lee Jackson basszusgitárossal, majd otthagyta őket és elindult a világhír útján az új trióval Greg Lake basszusgitáros és Carl Palmer dobos oldalán. Jackson és Davison nem keseredett el, vagy elkeseredett, ezt nem tudom, mindenesetre 1974-ben ráakadtak a egészen rendhagyó kinézetű svájci billentyűsre, Patrick Morazra, akivel megalapították a rövid életű Refugee (Menekült) zenekart. Menekült voltál te is a távoli Angliában.

Az egyik első számuk a Ritt Mickley címe úgy adódott, hogy beszélgettek, Moraz angol kiejtése pedig nem volt tökéletes. Azt próbálta mondani, hogy rhythmically (ritmikusan), valahogy végül ebből lett a Ritt Mickley (a történet a homoksárga cd mellékletéből van). Kömény is jön a GlenDronach illatában. Live in Newcastle, egy koncert, úgy felvéve javítás nélkül, ahogy jött. Annyira emberi, annyira élő, annyira jó. Wow. Lee Jackson Someday című számát, a saját válásának történetét fájdalmasan énekli, vagy inkább talán üvölti. Még egy korty. Diós, fás. Ahh, jó, de még milyen jó. Ez a hordós fanyarság emberi léptékűvé teszi, földre hozza. Lehet bármennyire is agyongépesítve és nagyüzemi egy folyamat, de a hordó csak ott lesz benne. Jól állna még most egy kis erő. A Refugee zenéje tele van vele, kéne még valamennyi a whisky-be is a 46 fok felé. Na láttam a táskába dobott mintáim között valami 60.1-et, majd később bevetem, bármi legyen is az. A Live in Newcastle nagy hiányzó száma az egyetlen cím nélküli Refugee albumról a tizennyolc perces Credo. Kár érte, de legalább a stúdióváltozat itt van. Grandiózus orgonafutam. Credo. Hitvallás. Te miben hittél Apám? Féltél az elmúlástól. Jó tíz éve végül nem mertél repülőre ülni és nem jöttél el hozzám, betojtál és a reptérről inkább hazamentél. Gyerekként azt hittem, hogy nem tartasz semmitől, óriásnak, istennek láttalak. Aztán felnőttem és embernek láttalak. Ami maradt, mi itt maradók most széthordjuk és az emlékezetünkben visszük magunkkal. Egyre jobb ez a GlenDronach, ahogy merülök. A zene közben felemel. Te miben hittél?

– énekli Jackson az erőszakos, de imádnivaló hangján (a Credo dalszövegének részlete a cikk írójának fordítása az eredeti angolról).

Moraz billentyűjátéka éteri. Mint ez a GlenDronach. Megérkezett az ízében az imádott dió. Eltartott egy darabig, amíg a tegnap főzött csülökpörkölt ízét kiűzte a whisky, de végül legyűrte a szintén hőségbe illő étek masszív utóérzetét. Nagyszerű. Ez a dió mindig levesz a lábamról. Én ma nem mondok ítéletet whisky felett. Csak jó, hogy itt van velem, csak jó, hogy ilyen. 

A Refugee hamar megszűnt létezni. A Yesből kilépett Rick Wakeman helyére távozott Moraz. Érthető, hogy elcsábult. A Yes már akkor is óriási zenekar, a progresszív rockzene egyik leghatalmasabb bástyája volt. A Refugee valahol a lap szélén, a mai napig alulértékelve. Azért tudom megbocsájtani nekik a szétverését, mert Morazzal elkészítették a Relayer című lemezt, ami Wakeman klasszikus, kifinomult billentyűjátéka után egy érces, kőkemény, de csodás alkotásra sikeredett. Csontzene a javából az erőteljes gitárra és basszusra épülve. Benyúl a lelkedig. Moraz úgy épült bele, mintha a természet fejlesztette volna ezt a szimbiózist a maga hosszasan tökélyre csiszolt módján. Azt hiszem a kedvenc lemezem a Yestől, tudom, tudom, te a Yes Albumot szeretted a leginkább. Azt tudtad Bécsben beszerezni egykor a Colosseum dupla koncertlemezével, akkor, amikor még nem lehetett egy perc alatt egy kattintással bármihez hozzáférni.

Az Allardice-ban is ott a marsalással közös GlenDronach kód. Hasonló életút egy szakasznyi külön fejezettel. Az oloroso talán nem annyira édes, most visszaszippantva ütközik ki a marsala mazsolás tömörsége. Hmm. Már a 12 éves alap GlenDronach-nál is volt valamikor valami kénes-bicikligumis érzetem és most ez is adja. De nagyon jó, egy kis bicikligumi nálam bármikor elfér. Gyerekkoromban többet töltöttem bringán ülve, mint bárhol máshol. Emlékszel, amikor kint horgásztunk a világvégi fényesi csatornán? Azt mondta a haverod, hogy majd jön értünk. Az este a fejünkre esett, összecsíptek a szúnyogok, a haverod sehol. Így utólag az lett volna a meglepőbb, ha jön. Nagy ígéretek. Azokból volt sok. Vagy 15 kilométert gyalogoltunk egy vödör törpeharcsával a kezünkben jóval a városon kívülről. Bekötőút napraforgótáblát, napraforgótábla bekötőutat követett a földutak végtelennek tűnő hálózatában, aztán jöttek a város betonnal végigvert utcái. A végén még bementél cigiért a non-stop SzilviaMarket-be én meg vártalak kint a halakkal. Akkor milyen rossz volt, most mégis milyen jó arra a napra gondolni. Mennyi emlék. Jók is, rosszak is. Biztos eszembe jut még sok.

Bombasztikus a kinyitott palackból áradó illatokra is rászaglászni, más dolgok jönnek ki az így szabaduló dózisban. Az allardice-ba is megérkezett végül az édesség. Komplex dolgok ezek, nem lehet egy pillanat alatt megérteni. Nézni is jó a palackban várakozó, rendkívül sötét italt. Moraz zongorajátéka mintha a bőrömön pötyögne. Most itt ülök a lakásban, ahol te is jártál egyszer négy éve. Először és utoljára. Koppra olyan, mint nagyapa lakása volt, ahol felnőttél, amit végül el kellett adnom régen. Biztos haragudtál, ha nem is mondtad. Ez a lakás egy időkonzerv. A néni, aki itt lakott, mindent úgy hagyott, ahogy építették. A műanyag kilincsek, az ajtók üvegén lévő függönyök, a kockakövek, majdnem minden mint Tatánál. Talán csak azzal a különbséggel, hogy az öreg állandóan kifestett, mint a güzü, amíg bírta erővel, a szobákat pasztell lilára és zöldre, a konyhát sárgára, a fürdőt kékre, de a néninél megmaradt a régi mintás festés. Ez is harmadik emelet. Augusztus huszadikán jöttünk Zsanett-tel megnézni. Utaztunk több, mint kétszáz kilométert, az ingatlanossal leegyeztettem a hét elején, de aznap vasárnapra már nem erősítettem meg többet, hogy érkezünk, őt meg biztos hívták vagy ezren azalatt és elfelejtette. Láttad volna hogy nézett rám Zsanett, amikor vártuk a fickót az esőben a kapualjban, az meg sehol. Aztán csak előkerítettük telefonon, rendes volt, jött, mutatta. Zsanival a belépés pillanatában tudtuk, hogy ez a miénk. Ránéztem, rám nézett. Nem volt mit megbeszélni rajta, hasonló lelkünk van. Mágikus nap volt. Pár tömbbel odébb szinte visszavettem az öreg lakását, ahol mind szép éveket töltöttünk. Az eladó örökösök valamelyest kirámoltak, a személyes tárgyakat elvitték, de ezt leszámítva én mindent úgy hagytam, ahogy a néni hagyta. Időm, pénzem és kedvem sem volt szétverni. Nem tudom jó-e ugyanabba a folyóba lépni, de így lett. De talán nem ugyanaz a folyó. Bélánknak nagy segítség azóta is. Legalább vele is találkoztatok akkor négy éve. Így utólag könnyű ilyet mondani, de amikor végül felszálltál a buszra valahol tudtam, hogy többet már nem látjuk egymást. Nagyot szippantok az Allardice-ba. Van hová. Kurva mély. Lee Jackson a fülembe üvölt. Jól teszi. Elmentél. Ez van. Fenntartom Neked a helyet idebent, ott jössz még velem? Jó lesz? Jó lesz. Megfelel? Megfelel.

Ez az Allardice tökéletes sherrybomba. Nem akartam véleményt mondani ma, de jobban működik, mint a marsalás változat. Az egydimenziósabb, ez összetettebb, tartalmasabb, a nagyobb egyensúlyban nagyobb felbontást találok. Van ilyen. Fémes eperlekvár. Végül mindenhol ezt érzem. Az utolsó kortyot kicsit félrenyelem és most töltenem kell, hogy ne ez a kellemetlen érzés maradjon. Jó na, öntöttem volna még amúgy is. A marsalás palack ezzel elment, az Allardice még marad egy kicsit, én is maradok kicsit. Épp mondta Ralfy, a Bunnahabhain 18-ról szóló videójában (nem bánt vele kesztyűs kézzel), hogy jövő ilyenkor már nemigen iszunk 18 éves italokat a felforduló világ és az egekbe szökő árak miatt. De csak iszunk majd valamit, valahogy csak lesz. Szóval elmentél. Van, akinek kevesebb jut. Jó, hogy a sorsunk egy ideig együtt haladt. Köszönök mindent! 

Norbi

Utóirat: 60.1-es erősségű whiskyt végül nem találtam, egy Adelphi Glen Garioch 9 éves, 58.8%-os mintát nyitottam – talán kicsit hálátlan szerepbe kényszerítve a sor végén, de nyersségével egészen jól beleillett az este későbbi szakaszába a svájci Jojo Mayer dobos Nerve együttesének absztrakt zenéjével aláfestve.