Az utolsó nap

A fedélzetmester egyenesen állt a tiszti kabin asztala előtt és azon gondolkozott, hogy a vele szemben ülő, őszülő hajú kapitány vajon mennyit ihatott mióta kora reggel, a rendnek megfelelően bekopogtatott hozzá egy bádogbögre kávéval, ahogy tette azt immár hét hónapja, mióta ezt az alakot kinevezték a HMS Radzeer cirkáló parancsnokává. A kapitány felköhögött, a kezében égő cigaretta hamuja pedig az asztalra hullott. A fedélzetmester mereven bámulta az asztalon szétterülő pernyét és magában azon fohászkodott, hogy nehogy a kapitány belekönyököljön és kellemetlen, a kapitány számára észrevehetetlen nyomot hagyjon a fekete tiszti kabát karján. Régivágású tengerész volt a fedélzetmester, ceremoniális és fegyelmezett. Utálta, hogy egy ilyen rendetlen alak alatt szolgál. Negyvenhét évéből huszonhetet töltött a Királyi Haditengerészet szolgálatában és személyes sértésnek vette, hogy utolsó éveiben egy nímandnak kell tisztelegnie, kávét készítenie és még arra is figyelnie, hogy a tisztnek a megjelenése ne sértse a megjelenésre oly’ kényes tengerésztiszti etikettet. Egy pillanatra el is felejtette miért áll a kapitányi kabinban. A kapitány eközben teljes figyelmével egy több napos újságba mélyedt, egyik keze a lapot tartotta, a másikban a cigaretta kezdett a körmére égni. Tudomást sem vett a fedélzetmesterről. Az izzó cigaretta már túl volt azon a ponton, hogy ne okozott volna fájdalmat az ujjaknak amik tartották. A fedélzetmester nem szólt. Minek szóljon? Ez az alak már elveszett. Évtizedekre gondolt, fiatal magára, a D-napra, Szuezre, Borneóra, a dél-kínai tengerre, és főleg a nyugat-indiai szigetekre. Ahol a tisztek is olyan vakító fehér egyenruhában jártak és mégsem volt soha rajtuk egyetlen folt sem. Most meg itt áll Portsmouth partjaitól pár mérföldre egy alkalmatlan és kedvetlen kapitány kabinjában, egy lassan roncsnak nyilvánítandó hajón és arra vár, hogy..Mire is vár? Be kellene már lassan ezt fejeznie. Elmentek az évek. Elvesztek az évek. A Radzeer is csak egy elveszett cirkáló…

A kapitány komótosan elnyomta a csonkig égett cigarettát egy teli hamutartóban, egy pillanatig sem zavartatva magát attól, hogy a cigi nyilvánvalóan ráégett az ujjaira. Zavartan és meglepetten nézett a fedélzetmesterre. Hát ez mióta áll itt? Idegesítette a szakállas alak makulátlan megjelenése. Visszanézett az újságba. Valamit mondania kellene, talán abból kiderülne mi is történik. Nem volt jelen. Ahogyan benne sem volt jelen soha a Királyi Haditengerészet. Mindig is a hadseregbe vágyott, de az apai nyomás, a generációs elvárások nem hagytak választási lehetőséget. Magában vizipatkányoknak hívta a tengerészetet. Egyáltalán, milyen hülyeség neki itt szolgálnia csak azért mert az apja elsőtiszt lett egy ócska partmenti utakat biztosító hajón? És egyáltalán, mitől lett volna tengerészeti családi hagyomány az, hogy a nagyapja révkalauz volt? Ezért kellett végig szenvednie a tengerésztiszti képzést, heteket, hónapokat tölteni összezárva mindenféle southampton-i akcentussal beszélő fickóval? Miközben a hadseregben szolgáló korabeli tisztek minden este a városban mulathattak a pubokban. Meg ott van az az új divat is, olyan mini a szoknya ezeken a fiatal hippi csajokon, ő meg nézi ezt a pocakos, szakállas fedélzetmestert aki valamilyen válaszra vár. Csak tudnám mire vár, gondolta a kapitány. Az egyetlen eszébe jutó mondatot kipréselte magából. És..honnan való maga Jones? A fedélzetmestert meglepte a személyes kérdés és ösztönösen válaszolt. Wales, uram. A kapitány tapintatlanul felröhögött. Mit keres egy welsh a tengeren? A fedélzetmester zavarba jött. Háború volt, uram. 

Pedig a valóság az volt, hogy az 1940-es évek elején egy húsz éves cardiffi fiatalnak vagy a bánya vagy valami ócska gyár nézett ki, a fedélzetmester pedig világot akart látni. Pár évvel később, Normandia felé hajózva erősen elgondolkozott, jó ötlet volt-e. Korabeli fiatalok ezreit vitte át..vitte a halálba. A beállt csöndben úgy érezte megszólalhat, magát is kivágva a következő, kiszámíthatatlan kérdés elől, és egyben megsürgetve a kapitányt. Uram..a legénység engedélyt kér fekete karszalag viselésére. A kapitányból megint ösztönösen kibukott a szó. Patetikus! A fedélzetmester meglepődött. Te fasz, gondolta magában. Mire végig gondolhatta volna, hogy rezignáltan tudomásul vegye a tiszt válaszát vagy magában elmondja mindennek ezt az alakot, a kapitány legyintett. Legyen, mondta, majd egy félmosolynak hitt, inkább a korai részegség grimaszát jelentő arcmozdulattal nézett a szakállas altisztre, így jelezve nagylelkű, megértő engedélyét. Törődni kell a legénységgel és ezzel letudta a dolgot meglátása szerint. Uram, lassan tizenegy óra, indulnunk kell. A kapitány hessegető mozdulatot tett, igen-igen, mindjárt. Egyáltalán, minek ez a cirkusz fedélzetmester? Uram, felelte öntudatosan az altiszt, ezt a jogot a 349-es számú kapitányoknak szánt parancs tartalmazza Vernon admirálistól, ez tradíció és..és jog. Jog?- csattant fel a kapitány. Tudja maga Jones mennyi joga lenne magának ha a hadseregben lennénk? Maguk, meg ezek a ceremoniális hülyeségeik..jogok..mik maguk, hippik? A fedélzetmester nagyot nyelt. Uram, az ötvenes évek óta nem sokan élnek ezzel a jogukkal de a mai nap mégis csak más..230 éves tradíciót zárunk le perceken belül. A kapitány határozottnak képzelt mozdulattal kirúgta maga alól a széket, az ökleire támaszkodott és kicsit előredőlt, hatalmas poszeidóni pózba képzelve magát. Te jó ég, gondolta ekkor a fedélzetmester, alig áll a lábán, ha nem támaszkodik meg az asztalon előre esik. A kapitány pár pillanatig próbálta stabilizálni magát. Elfelejtette miért ugrott neki az altisztnek. Erőtlenül visszahuppant a székre. Cigarettáért nyúlt. A cigi után kaparászva az asztalon nyitva hagyott, pár napos, lehamuzott újságba bámult. Jogok..adnék én jogot ezeknek a sztrájkoló dokkmunkásoknak is, motyogta. Két hete mást sem olvasni az újságban, csak a sztrájk. Milyen világ ez? Az amerikaiakat épp kiverik a kurva vietkongok, drogos hippik foglalják el Londont, teljesen megőrült a világ a hetvenes évekre, gondolta. Felemelte a cigarettás dobozt a brit zenei lejátszási lista első helyzettjéről szóló cikkről. Elvis Presley, kiáltotta a cím. Kibaszott Elvis, gondolta a kapitány, ennek aztán micsoda pipik állhatnak meg. Az a kibaszott hippi London..A maga részéről inkább Mungo Jerry-t preferálta, de inkább cserélt volna Elvis-szel, mert azért azt belátta, Mungo Jerry sokkal kevesebb nőt és partit csinált végig. Maguknak már 1824-ben el kellett volna venni a jogaikat, mert olyan fegyelmezetlenek lettek a sok alkoholtól, mondta komolyan az altisztnek. Nem hiába felezték meg a napi adagjukat huszonhat évvel később, folytatta. A fedélzetmester magában replikázott. Tőletek tisztektől meg 1881-ben a teljes jogot megvonták. A kapitány közben hangosan folytatta, hogy 1918 óta nem véletlen nem ihatnak az altisztek sem. Maguk a legrosszabb mind közül, jelentette ki határozottan. Nézték egymást. Mindjárt megyek, mondta halkan és fáradtan. A fedélzetmester szabályszerűen távozott. A kapitány kinyitotta a fiókot és elővett egy harmadáig üres Bell’s-t. Kereste a bádogbögrét. Milyen kupleráj van itt, tiszta hamu az egész asztal. Ösztönösen söpörte volna le, aztán valami halvány emlék a tiszti etikettről megállította a mozdulatot. Inkább ne, mert biztos összekenem a kabát ujját. Belehúzott az üvegbe. 

A dekken zsibongva tülekedtek a matrózok. Már fél éve tudták, hogy eljön ez a nap. Amióta az Admiralitás megküldte a parancsot. Mindegyik kezében egy-egy méretes csajka, álltak ott egyenruhában. A kapitány váratlanul érkezett. Nem is vették észre. Hallotta, ahogy a legénység valami fekete napról beszél, de neki csak valami kötelező napi rutin letudása volt ez is. A fedélzetmester vette észre a matrózok válla mögött zavartan álló kapitányt és egy gyors vakkantásra hasonlító paranccsal sorba rendezte a matrózokat. A legénység szorosan egymásra állva sort alakított ki. A fedélzetmester mellett állt két hadnagy, egyikük kezében egy nagy könyv, jegyzetelni. Vártak. Jones altiszt pár perc után a szemével jelzett a szintén a szemével segítséget kereső kapitánynak. Ja, igen..izé..nos, eljött ez a nap is. Viseljék magukat tisztességgel, katona..tengerészként. Fogalma sem volt mit és miért kellett volna mondania. Kezével jelzett a hadnagyoknak, hogy tessék csak, én befejeztem. A hadnagyok egy pár perces beszédet tartottak, majd a fedélzetmester egy fakádból, amire fényes betűkkel a The Queen God Bless Her szöveg volt rögzítve, minden matróz csajkájába kimért egy adagnyi folyadékot. Tot, ez a neve, jutott eszébe a kapitánynak. Tot, egy adag. Remélem nekem nem jut már, gondolta és eszébe jutott, hogy van még annak a Bellsnek az alján a kabin fiókjában. A matrózok elvonultak a fa bödön előtt és annak másik oldalán ismét felsorakoztak. Tíz perc után a hadnagyok egyike becsukta a kezébe lévő könyvet és áhítattal a kapitány felé nyújtotta. A kapitány zavartan átvette és egy köszönöm is kicsúszott a száján. Mit köszöngetek itt? Ez az én cirkálóm, gondolta. Folytassák, préselte ki magából. A legénység állt és várt. A fedélzetmester egy utolsót merített a bödönből és egy csajkát a kapitány felé nyújtott. Ezt mennyire el akartam kerülni, gondolta a kapitány, de tudta, hogy ezen a ponton nincs sok választása. Minden szem rá szegeződött. Átvette a csajkát, vett egy mély levegőt és miközben a szájához emelt bögrét tartva úgy csinált, mintha kortyolna, gyorsan lenyelte a bögre tartalmát. Leemelte a szájáról és diadalittasan körbenézett. Azok meg néztek vissza rá. A feszesen álló, megilletődött fedélzetmester szájából kicsúszott egy szó: Bevégeztetett, sóhajtotta félhangosan, azon tapasztalt emberek tudásával, akik tisztában voltak vele, hogy egy ösztönösnek ható mondat mögötti tudatosság hosszú időkre legendává tehet pillanatokat. A fedélzetmester akarta, hogy a jövőben kikötői kocsmákban beszéljék el a matrózok, hogy amikor az utolsó hivatalos rum adagot kimérték a Royal Navy fedélzetein, Jones fedélzetmester felsóhajtott, bevégeztetett, és mindenki emelkedett és megszeppent a krisztusi pillanattól.

A kapitány mindenkit, önmagát is meglepve egy ünnepélyesnek szánt mozdulattal akarta tromfolni a fedélzetmestert. Nehogy már egy velszi paraszt szava legyen az utolsó, gondolta, majd magában hozzátette, hogy..te fasz. Teátrálisan a válla fölött a tengerbe hajította a pléhbögrét. Akarta, hogy a kikötői kocsmákban a matrózok csillogó szemekkel meséljék a jövő generációinak, hogy..és akkor Cunningham kapitány a tengerbe dobta az utolsó adag rumot..

Egy fotót megenged kapitány?-kérdezte az egyik hadnagy. Cunningham intett. A legénység felszabadultan zajongani kezdett és igyekezett a fabödön köré kerülni, hogy megörökítsék a jövőnek. A kapitány zavartan állt a jelenet szélén. A fedélzetmester hurrát vezényelt. A legénység pedig ezzel lezártnak tekintve a ceremóniát zajos beszélgetésbe kezdett. A kapitány lassan elindult lefelé a kabinja felé. Igyekezett a szájában tartani a gyomrából savasan visszatérő italt, nehogy az emberei előtt okádja el magát. Lebotorkált a kabinba, becsapta az ajtót és a fiókba nyúlt. Kivette a Bell’s-t és nagyot húzott belőle .

A fedélzetmester nézte az eltűnő kapitányt. Te fasz, gondolta. A feltűrt ingujjas karja az egyik matróz ölében pihent aki épp egy dátumot tetovált a fedélzetmesterre. 

1970. Július 31. Black Tot Day.

Barman’s Choice