Álmodnak-e az androidok eleklektikus bárányokkal?

Vajon miért gondolta a Scotch Malt Whisky Society, hogy megidézi Philip K. Dick klasszikusát? Miféle whisky lehet az, ami illeszkedik a mű kietlen, kiábrándító hangulatához? Vagy legalábbis valakiben a palackozónál ez buggyant fel kóstolás közben. Valamikor régen láttam a könyvből készült Szárnyas fejvadászt, és az új adaptációját is (vagy hát folytatását), de nem különösebben ragadtak magukkal, és egyébként is van valami beteg vonal a nyolcvanas évek filmjeiben, amitől viszolygok kicsit. Szerencsére a kilencvenes évekre ezt kinőtték. Nagyjából. Az eredeti művet viszont még nem olvastam. Amikor elém került ez a palack, azonnal lecsaptam rá, és ezzel a lendülettel megvásároltam a könyvet is. Tartottam tőle, hogy a film áthallásai majd zavarni fognak olvasás közben, de az a helyzet, hogy teljesen elfeledtem a részleteket, így tisztán merülhettem el a lapok közt, nem bukkant fel előttem Harrison Ford, a fantáziám saját arcot szabott Deckardnak.

Egy utolsókat rúgó Föld, ahol Ábe Kóbói módra emészti fel a környezetét a mindent belepő és elfoglaló szuvat (egyfajta por, mocsok, homok, kosz, ragacs, lom, minden, ami magára maradt) és a rádioaktív szennyeződés.

Csak kevesen maradtak hátra a haldokló bolygón, üres lakóparkok, állatokat már alig találni, ami maradt az nagy érték, egyfajta státuszszimbólum, amit ha valaki nem engedhet meg magának, akkor elektronikus másolatot vásárolhat. Az embernél is emberibb, bújkáló androidok, az utánuk rohanó gépies fejvadászok. Már maga az android sem tudja feltétlenül, hogy robot, az ember sem tudja biztosan, hogy ember. Érdekes átlapolódások, érzelmek. Nehézkes pszichológiai teszttel mutatható ki, hogy ki kicsoda. Talán. Ebben a világban kell pislákolni, egy nagy, fájdalmas ígéretet hozó vallás hátán megkapaszkodva. Ideig-óráig. A történetben előrántanak egy-egy bourbon-t, ami ritka nagy kincs a szintetikus szemetek közt, de nem teríteném ki a lapokat ennél jobban, hátha valaki kedvet kap hozzá, és még szeretné elolvasni.

Helyette jöjjön ez:

Az illatában szárazság, egy kis tengerparti sós, lágy füst. Alig-alig. Inkább finom sonka, húsos szalonna és sajt. Ki tudja honnan? Ezt a zamatot naphosszat szaglásznám, közel áll hozzám. Ízében is elég nehéz, darabos, egyenesen olajos, waxy. Füves, fűszeres. Földes, testes. Egy masszív darab, a mindent belepő szuvat a pohárban. Van benne valami SMWS-re oly jellemző, hordós túlvezéreltség, valami csípős harsogás. Ezek között fürkészve mélyen malátás. Azért jó így látni egy Blair Atholt. Egy tiszta, hamisítatlan, régimódi highland whisky, elharmonizálgat a fás fűszerekkel, kár, hogy némelyik aroma már kissé megfáradt. A refill bourbon hordó még képes együtt dolgozni a malátawhiskyvel, partiban vannak, bár a tanninok túlbuzognak. Nem olyan bonyolult dolog ez: árpa és tölgyfahordó, föld és víz. Higgadt, mély, barna olajok. Öreg bútorok, viasz. Fűrészpor. Az árpa nyers formájában itt-ott felbukkan, de el is rohan. Egy kis teás keserűség vegyül, egy öreg, agyonhasznált kabát, kicsit talán sok is, az illata jobban megtalált. Nagyon tiszta, a jó öreg skót whisky eredeti öltözékében. Utóízében egy kis friss dióbél, hosszan a nyelvemen marad. Izgató test, de nem adja egykönnyen magát. Egy érett, dús nő elkapott, és most tanít valamit. Nehéz, nagy érzelmek. Az életközepi keserűség nem hagy békét. Valami régiesség, egy előző világból itt maradt, megalkuvásmentes durvaság. Egy kis faragatlanság. Érdes, serceg. Gépes, szögletes. A lepusztult világban felcsillanó kincs, generációkon átívelő őszinte villanás. Egy emlék. Hogy régen más volt. Kézzel foghatóbb. Lassabb. Hosszan el lehet üldögélni mellette, változik, mélyen beleszippantva a korty után más lesz. Kell neki a víz, hogy az íze nyugodjék, sőt, érdekes játék egészen lehozni, hogy a fáradó fa szúróssága alábbhagyjon. Nem csodálom, hogy a Blair Athol megbírja a hátán a sherry hordót is, tényleg kecsegtető párosítás. Megértem azt is, hogy így nyersen nem egy populáris karakter, de ez ilyen… északi nehézség, igaz itt a hordó is megtette a magáét, megrázta a maradékát és túlzóan, kesernyésen odavágott. Nem kezdő ital, idő kibontogatni. A meztelen, nem különösebben jó Dalmore-ok jutnak eszembe. Egy kicsit nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb hordóval egy fenomenális ital lehetne, megvan hozzá a mélysége már tizenkét éves korára is.

Azt hiszem érteni vélem azt a melankólikus, régies tehetetlenséget, amivel ez a meg nem alkuvó whisky kapcsolódik a könyv darabos, durva atmoszférájához. Száraz, őszinte, kőkemény, mégis az illat előbb elkábít, majd a túlvezérelt hordós ízek, a valóság maga letapos, mielőtt elszállnék. Akár a regénybéli világ vallása, a mercerizmus. Nem minden az, aminek látszik, az ígéret szebb. A bárány csak elektromos, a díszlet épített.

A Blair Athol és a bárányok, juhok közti kapcsolatot kutatva felmerül még egy-két könnyed érdekesség. A lepárló környéke Blair Atholl egy perthshire-i falu a Dukes of Atholl birtokán jött létre, bár a lepárló egy szoszédos faluban van (Pitlochry), viszont a nevét előbbiről kapta, pusztán régies írással, egy l-lel. Jeletése kb. Atholl tisztása, igaz a főzde az eredeti nevét a vízforrás után kapta: Aldour (Allt Dour) 1798-ban, de hamar be is zárt, és csak 1825-ben nyutott újra már Blair Athol néven. Természetesen a juhtenyésztés fontos volt ezen a környéken (is), erről tanúskodik egy 1918-as vásár hirdetése is a közeli Bridge of Tilt-nél:

Van a környéken a Loch Moraig to Shinagag útvonalon egy egykori farm, a Shinagag sheep station, ma már csak túristalátványosság az elhagyott épületegyüttes (de természetesen vannak működő gazdaságok is errefelé).

Egész könnyedén bele lehet hallucinálni a farmos hangulatot a nehézkes italba, és ha a könyv felől nézzük, akkor a palack konzerválja az egykori állatokat, gazdaságokat, egy letűnt világot, és ha fennmarad addig, akkor egyszer valaki még beleszippanthat, így visszahozva majd egy kis időre még az életet akár egy kihalt időszakba is, mint amilyet a könyv lefest. Elég a regényben szereplő élő állatok különlegességére gondolni, mint utolsó húsvér múltbéli kapaszkodóba, amik még az élethű másolatokkal sem pótolhatóak csak úgy.

Na de ha már itt tartunk a bárányoknál és a whiskynél, akkor a Sheep Dip whiskymárka eredete is érdekes. A sheep dip eredetileg egy juhfertőtlenítő oldat volt. A legenda szerint egykor a farmerek viszont így könyvelték el a bizonytalan eredetű (esetleg nem leadózott) whiskyt, erre ült rá később a márkanév. Jelenleg az Ian Macleod Distillers tulajdona, a Blair Athol viszont nem az övék, így nem lehet megerősíteni, hogy tartalmaz-e a blend innen származó párlatot. Igaz megcáfolni sem, mert a hivatalos információ szerint a keverék „Skócia különböző régióiból” származó malátákat használ — főként Highland és Speyside, időnként Islay / füstös eredetűeket is, igaz a Blair Atholt a jelenlegi tulajtól, a Diageo-tól kellene beszerezni, ami azért kérdéses. Maradjunk abban, hogy nem tudjuk.

Szomorú környékbeli (Scone, Perth közelében) kapcsolódás, a következő 1904-es cikk, ami arról számol be, hogy egy negyvenes éveiben járó nő, Helen Carr, összekeverte a vegyszeres oldatot a whiskyvel, tévedésből megitta, és arzénmérgezést szenvedett.

De 1937-ből is találni hasonló esetet, igaz ez esetben szándékos öngyilkosságot állapítottak meg, a sheep dip pedig por alakban került elő.

Meglehet kissé szerencsétlen a márkanév.

Hangulatos hírecskék, de bőven elférnek a könyv sötétsége mellett.

De vajon mitől eklektikusak azok a bárányok? Nehezen tudom megideologizálni. A könyvben szerepel egy mondat, miszerint: „A kecskét nem zavarja a szennyezett kváziétel, eklektikusan eszik, olyasmit, ami ledöntene akár egy tehenet vagy lovat, de macskát biztos.” Talán csak ennyi az egész.

Egyébként annyira rövid cikket szerettem volna írni, hogy egyszerűbb legyen elolvasni, mint átugrani. Nem sikerült.

Tölgyesi Norbert