A Dalmore maszkjának nyomában – első felvonás

A Szombati Szaglász hagyományos kóstoló-elemző sorozatunk kissé visszább vonul, marad szomtaton, de nem lesz rendszeres, így teret engedve más tipusú cikkeknek is. Stílusában, tartalmában marad a régi.

A whisky világ (wilág) egyik megosztó lepárlója a Dalmore. Sokan szeretik, mert a hivatalos kiadások igencsak szépen csomagoltak, gyönyörű formájú szarvasfejes palackok, kellemes, negyven, vagy kicsivel fölé belőtt, lágy, szerethetőre faragott párlatok. Luxus érzet, ami már az árazásnál is igencsak meglátszik. A marketing tudatosan a felső kategóriába pozícionálja a terméket. Ha ebből töltesz, máris valaki vagy. A vadászgató, trottyos nagybácsinak is kitűnő ajándék mondjuk a tizenöt éves, zöld színnel operáló palack. Meg van csinálva na. A whisky ipar egyik legismertebb és legnagyrabecsültebb master blendere adja hozzá a nevét és szakértelmét: a lehengerlő stílusú Richard „Az Orr” Paterson, az élet vizének James Bondja, a harmadik generációs blender szakember, aki már nyolc éves korában is a hordók körül rohangált, de még az is lehet, hogy ott fogant meg. A szakember, aki egy másik szakemberrel (a Glenmorangie Dr. Bill Lumsdenjével) többek közt arról beszélgetett, hogy mennyire más az ő világérzékelésük azzal az orrmánnyal, amivel sokkal kifinomultabban érzik mondjuk egy reptéren az emberek szagát… hmm. Jó lehet.

Szagok ide vagy oda, a whisky geekek már kevésbé rajonganak a hivatalos Dalmore kiadásokért. Színezett, hűtve szűrt, alacsony alkoholfokú, túlárazott, a marketinget megfizettetni akaró, a macallani eleganciát magának is megálmodó brand – hangzik a vád. Arról is hallani, hogy nem véletlenül vannak szétmaszkolva-széthordózva ezek a párlatok, mert nem elég jó az alap. Egyébként pedig érezheti valaki, hogy nem befeküdni a hype-nak, a luxusnak, önmagában is kiemel, különbbé, jobbá, erkölcsi győztesebbé tesz. De mindenki döntse el maga, mi illik a személyiségéhez, vagy mit akar kompenzálni.

Eleddig még csak a tizennyolc évest és a King Alexander III-at kóstoltam, mindkettő a drágább kiadásokból. Kellemes emléket hagytak maguk után, igaz már évekkel ezelőtt találkoztunk, azóta sok whisky lefolyt a gigámon, egy-két háború is kitört, sok ember meghalt, még több született, Donald Trump újra hatalomra került, mások ott maradtak, ésatöbbi. Talán elég is ennyi. Majd minden nap történelmi fordulatokat hozó korban élünk. Közben a lepárlók csak termelnek, ahogy mindig. Bár egyre többet hallani a whisky ipart utolérő válságról, a bezárások közeledtéről.

Úgy döntöttem, hogy magam járok a Dalmore kérdés után és a hivatalos kiadásokból és a független palackozók sima bourbon hordós választákából is gyűjtögettem egy masszív sorozatra, hogy összehasonlíthassam mit kínál a lepárló és milyenek a nyersebb alapok. Klafa terv mi? Az idő mindenesetre eljött, Barman’s Choice pedig gálánsan átugrotta a Dalmore-t az észak kapuját körbejáró cikkében, meghagyva nekem a beszámolót, ami megtisztelő, mert csak a Villámverdikt rovatban szerepelt eddig nálunk.

Dalmore 18y, official bottling, 43%, Ex-Bourbon & Aged Matusalem Oloroso

Azt hiszem az első Dalmore élményem volt korábban, és nagyon kellemes emlékeim maradtak róla. Most egyfajta benchmarkként teszem a bourbonös IB sor elé ezt a hivatalos kiadást.

Oldschool rothadt sherry, enyhe savanykásságba fordulva. Matuzsálem, minőségi hordózás. Kivénhedt oloroso. A Dalmore a González Byass bodegától vásárolja a prémium minőségű sherry hordókat. Ez a ragacsos, berothadt, áporodott, tömör érettség! Kapsz valamit a pénzedért. Az Orr tudja mit tesz. Igazi szárazság a szájban, mégis olajos, krémes. Olvadó tejcsokoládé. Öreguras 43 fok, kicsit sem bántó, melengető, diós, mogyorós, kesudiós lecsengés. Diszkrét, elegáns, korrekt dram. Narancshéj, szegfűszeg, fahéj, lágy fűszeresség. Csokoládé, kakaó. Igazán kiegyensúlyozott, megkomponált. Együtt a szarvasos palack küllemével egy igazán mutatós darab. Akárhogy is térek rá vissza újra meg újra, legnagyobb erősségét a González Byass régimódi sherry hordója hozza. Ha le akarsz ülni papulni egy erdőben totyorgó vadászgatás után, köhinteni párat egy fotelben és elszürcsölni valami elegáns dramot, akkor ez a tied. Csak győzd kifizetni a saját maga által sztratoszférába pozícionált nagykorú Dalmore-t. Nincs az az isten, hogy még egy palackkal vegyek belőle (ajaj, mondtam már ilyet). Mindenesetre nem egy rossz ital, azért azt aláírom. Csak nem ér ennyit. De ez a régi hordós sherry rothadtság azért nagyot megy. Igazi oldschool dráma-drammá varázsolja. A palack pedig… fotogén. Az biztos, hogy nem mész mellé, ha ebből töltesz ünnepekkor az apósodnak, a nagybácsidnak, vagy bárkinek, akinél kicsit is be kívánsz vágódni. Jó kis beszélgetős-ücsörgős, karácsonyra hangolva. Csúszik. Talán még egy független sherryzett is érdekes lehetne, de olyan nem került a kóstolósorba, igaz Barman’s Choice firkantott egy villámverdiktet egy ilyenről.

SMWS 13.71, 10y, 2008, Full on flavoured fun, 58.1%, Refill Ex-Bourbon Barrel

Sokáig keresgéltem valami nyers, tíz év körüli Dalmore-t, hogy megismerkedhessek a maszkolatlan alappárlattal, de valahogy a hivatalos kiadások magas ára valamennyire húzza magával a független palackozókét is.

Ahogy az SMWS ígéri: full flavor, szórakozás. Kellemes, parfümös illat, ízében mégis szúrós, fűszeres, erőteljes. A bourbon hordó odacsap kissé refill létére. Borsos, érces, alkoholos édesség, a lecsengésre keserűbe forduló, melegség, izegnek, mozognak, zizegnek a tanninok. Zöld füves, nyers, ázott teafű. Olyan egyértelmű karakterességet nem találni, mint ami egy Taliskerben vagy Ben Nevisben lakozik. Tulajdonképpen innen nézve nagy utat kell megtenni, hogy az OB palackok kiegyensúlyozott finomságához jussunk. Igazából vissza kell szelidíteni ezt a markáns vadlovat, ezt a viharosságot. Így önmagában nem egy slágertermék. Újra visszatérve rá, kiugró virágosság, parfümösség az illatában, egy kis pármai sonkás-sajtos, savanykás lágyság a tetején, vékonyan, néha eltűnve. Ez az egész soron visszaköszön. Vízzel kiegyensúlyozva nem rossz. A végén egy kis malátás löket is az ízébe kerül, azt mindig szeretem. A blendekbe termelő highlandi lepárlók (mondjuk a Teaninich) termékeihez hasonló, csak jóval fűszeresebb, masszívabb töltetekkel felszerelve.

SMWS 13.72, 13y, 2005, ‘All’s well that…’, 59.8 %, 2nd Fill Ex-Bourbon

„Minden rendben van így”. Kifinomultabb, gyöngédebb illat. Talán a receptoraim is kaptak egyet az előbb. Jóval kellemesebb darab. Plusz három év, talán jótékonyabb, gyöngédebb, gondoskodóbb hordó. Lágy sonkás aromák, enyhe sajtok. Fűrészporos hordós, dunnage warehouse ott száll az illatában. Wow. Visszafogottan induló, de hirtelen felerősödő ízek. Erős, alkoholos, forró, hatalmas robbanás, kissé nehéz kapaszkodókat találnom az aromák közt. A parfümös, kiegyensúlyozott illata ígéretesebb volt, mint az íze, igaz visszatérve jobban teljesít. Zamatosabbnak érzem. További vízzel az illata egészen jól alakul, sült kenyér, maláta jelenik meg. Nem olyan rossz ez. Alakulunk egymáshoz, ahogy telik az idő. Az ízében és lecsengésében is maláta. Sokat hozott a második körben, egészen kellemes élménnyé formálódott.

SMWS 13.76, 13y, 2005, Stag au naturel, 59.3%, 1st Fill Ex-Bourbon Barrel

Még egy tizenhárom éves, ezúttal elsőtöltésű bourbon hordó. „Szarvas természetesen.” Visszafogott illat, enyhe sonkás, parfümös, olivás lebegés, némi izgalmas malátás savanyúság. Vegetális, igazán fűszeres. Az ízében egy határozottabb, édesebb, erőteljesebb löket. Whisky, de valahogy nincs mibe beleszeretni, egy üres tekintetű nő. Nem rossz, nem rossz. De nem kiugró. Semerre sem. Talán az erőteljesebb bourbon hatás érdekesebbé teszi az előzőeknél. De nem nyúlkálnék egy egész palackért. Az előző jobb volt.

SMWS 13.77, 12y, 2006, Foraging the forest floor, 59.9%, 1st Fill Ex-Bourbon Barrel

Még egy first fill bourbon hordós Dalmore. „Takarmányozás az erdő talaján”. Ezúttal tizenkét éves. Elsőre ettől sem fordul a világ. Nem kellemetlen. Az ízében enyhe füst, sonka, sajtok. Eddig ez a legérdekesebb zamat, a korábbiaknál markánsabban. Végre valami fincsi felhang. Kicsit éget az erőteljes alkohol, vízzel finomodik. Ez már egész kellemes szórakozást nyújt. Egy kis tejszínes, krémes lágyság az illatban, virágosság, parfüméria itt is, vibráló flekkenes, barbeque harsogás. A borurbon hordó szépen táncol. A lecsengésében több a borsos, tanninos keresűség, mint szeretném, de ezt leszámítva kellemes. Érdekes, hogy a különböző hordók merre viszik a hasonló párlatot. Ez egy jó élménnyé kerekedett. Visszatérve rá is ez a top, ezzel az enyhe sajtos-sonkás füstikével. Csodás. Ez mutatja azért a lepárlóban rejlő lehetőségeket. Hmmm. Szép. I like it. Határozott, kiegyensúlyozott, csipetnyit perverz.

Cadenhead’s (CA) 24y, 1989, 46.6%, Bourbon Barrel

Nagyon örültem, amikor rátettem a kezemet egy huszonnégy éves Dalmore-ra. Ez már önmagában izgalmas, mert az OB palackok 20 év felett gyakorlatilag megfizethetetlenek. Vigyáznak a készletre, és a lehető legtöbbet facsarják ki a luxusmárkává tett lepárló öreg hordóiból. Helyes! Money machine rolling.

Mustár! Savanyúság. Olivabogyó. Éretebb, ragacsosabb, tömörebb illat, még a kisebb alkoholfokkal is. Ez a flekkenes, sültes érzés ide is elkísér. A sonkás-sajtos füst szépen fodrozódik. Kicsit földes, húsos, tölgyes, fás, de lágy, lekerekedett, megnyugodott. Lágy lekvárok. Közel sem olyan izgága, mint a korábbiak. Sokkal alkalmasabb egy foteles süllyedésre. A bourbon hordó és huszonpár év sikerreceptje itt sem működött rosszul, bár nagyon nagy komplexitás, mélység vagy rétegzettség azért nem alakult ki eme Dalmore felett, mégis egy kellemes kis whisky lett belőle, szép fehérszőlős lecsengéssel. Tényleg jó barát egy estére, bár a fa kissé megcsípte a majd negyed század alatt, kell bele a víz az öregurazáshoz, és bevallom, egy kis refill sherry ráférne.

Összegzés

Amikor belevágtam ebbe a kóstolóprojektbe, akkor azt gondoltam, hogy egy egyszerű gondolattal lezárom majd ezt az ügyet: egy gyönge, jellegtelen párlat felmarketingelve, felárazva, felpozíciónálva, megdizájnolva, megbrandelve. Ennyire azért mégsem lett szimpla az, ami megformálódott bennem.

A Dalmore egy erőteljes, harsogó, fűszeres, vegetális, olivás, flekkenes párlat. Némi sajtos-sonkás, nagyon-nagyon fátyolos, lágy háttérfüst végigvonult a soron. Egyáltalán nem rossz alap, de rá kell szánni az időt, mert nem egyszerű megítélni, nem könnyű megfejteni, és túl könnyű elhamarkodottan véleményt alkotni (erre amúgy is rászoktunk manapság). Nem egy pehelysúlyú dolog, igencsak vastag, zömök északi whisky implementáció, ami megbirkózik az erősebb hordókkal is. A kóstoló alapján azt gondolom, hogy az alappárlat korántsem rossz, mégis eléggé hordófüggő, nem lehet könnyű jól kezelni. Így nyers formájában azért nem uralkodott el rajtam sem a vágy, hogy szenvedélyesen kapkodjak utána. A sima bourbon-ös kiadások egész nagyot szórtak, némelyik kissé jellegtelen, némelyik egészen kiemelkedő (a bő merítés nagyobb alaposságot tesz lehetővé). A huszonév bourbon hordóban azért ebben az esetben is egy egészen szép eredményt adott. Akárhogy is, azt nem mondanám rá, hogy önmagában, puritán formájában egy slágertermék lehetne. A lepárlónál is rájöttek, hogy popularizálni kell a szélesebb közönség igényeire, mert ezzel így nem lehet számokat elérni és nagy pénzeket elkérni. Sherry hordóval és minden más hordózással. A csúcs talán a King Alexander III hat hordója (bourbon, matusalem oloroso sherry, madeira, marsala, port pipes and cabernet sauvignon wine barriques), amit mondjuk a Jura próbált hét hordóval (Seven wood) túlugrani, inkább kevesebb sikerrel, mondhatnám, hogy leverte a lécet, de annyival alatta ugrott, hogy a rúd fent maradt. Ahogy a blendeknél, úgy a Dalmore-nál is becsülöm, ha az eredmény többre sikeredik, mint a részek összessége, mindig izgalmas, hogyan faragnak meg a rendelkezésre álló lehetőségekből egy terméket. Innen (vagy az alappárlattól indulástól) nézve – és ezt tényleg értékelem – nagyon sokat kihoztak a Dalmore-ból mind whisky, mind marketing szinten, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. A tizennyolc éves egy imádnivaló ital, nekem nagyon tetszik a szarvasos, fotogén palack, ahogy a whisky is szépen be van lőve arra, amire teremtetett: valami régi érzet, beszélgetés, fotelben süppedés, reprezentáció, felvágás, villantás, bevágódás. Kár az ár. Hogy mondjak egy nyertest is: Foraging the forest floor.

Mindenesetre a folytatásban visszük tovább a tizennyolc évest, és megnézünk pár nála alacsonyabbra pozícionált hivatalos alapkiadást is (spoiler már a cikk képein). Most már lesz mihez viszonyítani.

Tölgyesi Norbert