Popzene jól feltekeverve

Szerettem volna egy Johnnie Walker Blue Labelt bontani, nem túlzottan a whiskybe mélyedéshez, csak úgy merengeni olykor a dolgokon. Csere-bere útján hozzá is jutottam egy megosztó külsejű Icon 2.0 limited edition kiadáshoz, ami kissé vadabbul és formabontóbban néz ki ugyan, mint az egyébként elegáns és klasszikus külsejű alapdarabok, de jó lesz az kitöltögetni – így spekuláltam.

Limitált! Nekem a 26305-ös palack jutott, de talán nem egytől kezdték a számolást – emígy bizakodtam. Igazából nem a single cask szegmens pár száz darabos, egy hordóból származó kiadásainak világában kell ezt értelmezni. A Diageo egyik húzótermékéről beszélünk, a Johnnie Walker prémiumpalackozásáról (a red, black és green fölé pozícionálva), egy átgondolt, megformált, az elegancia és exkluzivitás köntösébe szépen becsomagolt és korjelöletlen létére sztratoszférába lőtt árú produktumról, egy igazi világjáró gyártmányról. Az ilyen erős marketinggel megtámogatott blendeknél nekem mindig érdekes, hogy miként képzeli el az alkotó magát a nagybetűs terméket, a mondanivalót, hogyan tartja meg a konzisztenciát az évek során a hatalmas volumen dacára? Adva vannak a Diageo kimeríthetetlen lepárlói (közel harminc), de mit kotyvaszt belőle a mester? Mitől lesz jobb az egész, mint a részek összessége? Vajh mit akar mondani a költő?

(blended scotch = malt és grain whiskyk valamilyen keveréke – a receptúra legtöbbször titkos)

Nekem elsődlegesen olyan érzésem van, mint a Macallan-nél: ha ezt iszod, akkor vagy valaki. Mert megérdemled. Te, a megismételhetetlen, egyedi csoda, akiből nem lesz még egy, mindegy is mi jön utánad, az már csak rosszabb lehet. Naná, hogy eltolhatsz egy kék dzsonit a nap végén, ha úgy tartja kedved. Még szép. Így kell legyen valahogy. Ülsz az igencsak súlyos, vastag üvegtalpú, elegáns palackod mellett, töltesz, élsz és összegzel, majd egy nagy sóhajjal elégedetten kiengeded az elhasznált levegőt. Na meg persze nem kell szégyenkezned akkor sem, ha a barátaidat kínálod. Ezzel nem fognak lesajnálni.

Kóstoltam már egy régebbi kiadású mintát (és írtam is róla a hírlevelünkben), ami egészen pazar volt, bár a varázslat azon része hiányzott, hogy a masszív prémium üvegből buggyanjon elő az anyag; a kis minipalack egy igénytelen macsakakaparást idéző felirattal nem tudta hozni a csillámporos mágiát, az úri körítést (hozzátéve, hogy egy szép nyomtatott címkével azért egy kis kóstoló is lehet gusztusos, csak hát, azzal dolgozni kell, meg nyomtatót kell venni, meg papírt is és hasonló nehezen áthidalható akadályok, költségek).

Kicsit malátás, kicsit füstös, kicsit grain-es, de lehetett érezni a kort, a törődést, a gondoskodó kezek szeretetteljes munkáját, a sürgölődő mester blenderek éveken, évtizedeken, évszázadokon átívelő szakértelmét, ami túlmutat egy ember villanásnyi életén. Itt valami többről van szó. Ha ennyi pénzt elkérsz, adnod kell valamit, mert elvárások vannak!

Kirántottam hát a dugót, amihez egy Kozsó tincshez hasonlatos, lógó pillempátyon át vezetett az út, és töltöttem egy embereset. Arról a pici, régi mintáról egy hajszállal jobb emlékeim voltak, de azért szép lassan elkezdett előbukkani a hasonlatosság, mint valami félős állatka az odújából. Az ismerős érzések megtaláltak, az időn átívelő konzisztencia megmutatta végül magát. Persze egy olyan korban, amikor a keveréket alkotó párlatok jellemzőit házon belül majdnem tetszőleges keretek között kalibrálhatják a Diageo-hoz tartozó főzdékben (a Dailuaine-ről járja a hír, hogy pár éve a Clynelish felújítás idejére átállították a karakterét annak pótlására). Vanília, parfüm, sherry-s gyöngédség szökött az orromba. Ez nem akar bántani, ez egy barát – nyugodtam meg. Egy kis citrusos fűszeresség, leheletnyi füst, amolyan sonkás, szalonnás típus. Némi graint sem tagadhatnak le. Főleg a számban érzem a jellegzetes, waxos-olajos, töményen édes húzást. Nekem az a teóriám, hogy vannak idősebb párlatok benne, viszont szerintem azok inkább grain whiskyk (de persze ki tudja?). Van komplexitás, de mégsem olyan ragyogásban, mint amit a koros maltok akár önmagukban tudnak. Talán nem is baj, nem is ez a cél. Pont elég, amit a gabona szállítani tud (oké, van benne biztosan malt is). Megfejthető, érthető, viszonylag kis erőfeszítéssel. Elődolgozták neked a mondandót, csak fel kell kajálni. Ez a Blue Label. Erre született. Kötelezők röviden. Mindenből egy kicsi, amolyan esszencia. Tölgyes fűszer, vanília, csipetnyi füst, sonka, szalonna, wax, olaj, karamella, sherry, szép lecsengés. Akár egy popzene, ami bemászik a füledbe és gondolkodás nélkül elkényeztet. Hangerő feltekerve, dübörögjön a szívedben! A Best Seller.

Sok régi Genesis rajongó haragszik a Phil Collins korszakra, ahol lemezről lemezre elslágeresítették a zenekart, de egyvalami végig megkérdőjelezhetetlen volt a folyamat során: vérprofi zenészek és kivételes zeneszerzők rakták össze a stuffot, a minőség sosem lehetett kérdés vagy kompromisszum. Nincs ez másként itt sem és jól is van ez. Én is eliszogatom. A végére, a többedik töltésre egyre inkább az olcsó karamellás-gabonás édesség kerekedett felül, ahogy megszoktam az ízeket, de komolyan mondom jó volt egynek. Jó volt… Az árát meg… azt hagyjuk. Józan whisky geek logikával száz másik palackot mondanék azonnal ehelyett ennyiért. Viszont valamiért néha mégis ide nyúlunk. Nem is kell megmagyarázni. Van, amit nem kell. Miért? Mert csak.

(Johnnie Walker Blue Label Icons 2.0 Limited Edition 2021, 40%)

Tölgyesi Norbert