Hívd akárminek

A Zenegép rovat feléled. Whisky és zene. Pörögjenek a lemezek, hömpölyögjenek a whiskyk.

A lemezek hallgatása és gyűjtése az egyik legrégebbi dolog, ami velem van. Kis túlzással előbb hallottam bakelitlemezt, mint hogy pelenka került volna a seggemre. Apám azt mesélte egykor, hogy az akkoriban (nyolcvanas évek eleje) vadonatújan vett lemezjátszójára kisgyermekként felültem és pörögni kezdtem rajta, természetesen teljesen tönkrevágva az öreg által régóta áhított eszközt. De nem kaptam ki érte, hanem akkor már hagyták, hadd forogjon a kölök. Talán így lehetett, hogy egy pozitív lökettel indult a lemezes pályafutásom. Apám többször is eladta a gyűjteményét, amikor komoly gáz volt (a jegygyűrű is hasonló sorsra jutott), de valahogy mindig volt 50-100 darab, akárhová sodort is minket a költözések során a sorsunk. Ez a megmaradt készlet képezte a gyűjteményem alapját. A mai napig szeretettel forgatom őket, örömmel simítok végig néhány Black Sabbath lemez beszakadt oldalán, amit gyerekként sikerült behasítanom. Le is cseszett érte akkor apám. De ez nem szegte kedvemet, körülbelül ötödik osztályos koromban már az összekuporgatott tízóraipénzemet költöttem el lemezekre, ráadásul úgy, hogy nem volt otthon lejátszónk, így évekig csak forgattam a borítókat, csodáltam a korongokat, és álmodoztam arról hogy majd milyen lesz meghallgatni őket. Az első ilyen apróból összekotort lemezemre a mai napig emlékszem. A Led Zeppelin ötödik albuma, a Houses Of The Holy. Lenyűgözött a széthajtható borító, amin nem volt rajta a zenekar neve, az album címe (annak idején komoly vitákat váltva ki a zenekar és a menedzsment között, de így is elkapkodták a példányokat). A híres Hipgnosis stúdió munkája, számtalan csodálatos borító készítői.

A Dramazinnál a kezdetektől fogva szerettünk volna túllépni egy whisky magazin szigorúan vett szakmai keretein, szabad teret engedtünk az asszociációknak, a mesélésnek, a kalandozásnak, az emlékeknek, bőven magán az italon túl is. Az egyik ilyen irány adta magát: whisky és zene. Jöttek az eddigi majd három évünk alatt ebbe az irányba terjeszkedő írások az időközben megszülető Zenegép rovatba rendezve. Az utolsó ilyen cikk Török Ádám halálakor keletkezett, lassan két éve. Elhatároztam, hogy felélesztem az irányt, és a whisky-zene kombó újra helyet kap a magazinon. Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az újrakezdő cikk, végül beleakadtam egy mintába, ami egy Jazz Serie kiadás volt és Miles Davis arcképével látták el a címkéjét. Nem is volt kérdés, hogy ez megér egy estét, arról nem is beszélve, hogy különleges helyet foglal el nálam a legendás trombitás életműve.

Az egyetemi kollégiumi fizikus szobatársam kedvelte a jazzt. Vele együtt kezdtem rákapni a mára ikonikussá vált kétezres évek első felében. A mai napig összefut a nyál a számban, ha az általa otthonról hozott hurkasütés hagyományára gondolok, amit mustárral faltunk fel, a szobában keringve, zenét hallgatva.

Az egyik ilyen emlékezetes flow élmény Miles Davis 1970-es Wight-szigeti fesztiválon (Woodstock európai változata) előadott bő fél órás koncertjének anyaga volt, ahol óriási embertömeg (6-700000-re teszik a látogatók számát a néhány nap alatt) előtt lépett fel a szokásos pár száz fős közönség helyett. A fellépésről Wight szigeten itt lehet bővebben olvasni. Davis nem kedvelte a rock zenekarokat, a fesztiválok rezgését, nem beszélt sokat a fellépés előtt és után. Ez a zenésznek már az elektronikus hangszerekkel felépített zenekara, Davis felismerte, hogy változnak az idők, tovább akart lépni. Az előadás végén színpadról levonuló trombitás arra a kérdésre, hogy mi volt ez, csak annyit válaszolt, hogy: Call it anything. Ez lett a szám címe. Csodálatos zene folyam. Absztrakt, érces, kemény, feszes. A Bitches Brew lemez korszaka. Előremutató alkotás, a hetvenes évek progresszív rockzenéjének alapjai. Miles Davis maga mondta önéletrajzában, hogy „Ötször vagy hatszor változtattam meg a zenét.” Nem túlzott. Sok zenei műfaj születésében voltak halhatatlan érdemei a bebop tól az avant-garde-on át a hip-hop-ig. Korszakalkotó figura volt.

Maga a Call it anything inkább talán egy egyveleg, mintsem tiszta improvizáció, az albumokról is ismerős zenei fordulatok visszaköszönnek például egy másik koncerten is: 08/18/70 – Tanglewood. És ez sem egy rossz előadás 1971-ből. A zene úgy épült fel, hogy Davis befújt egy ismerős témát, a zenekar pedig egyből tudta mi következik és arra építették a következő blokkot, így folytak át a részek egymásba. A két billentyűs valamilyen kölcsönzött elektromos hangszert kapott (Corea Hohner Electra zongorát és Jarrett egy RMI elekromos zongora-orgonát), amitől még inkább primitív, gépies lett a hangzás. Absztakt, nehezen emészthető, nem háttérzenének való, figyelmet követel. Nem egy slágerzene, de ha rá tudsz hangolódni, akkor magával ragad, behúz magához. Berántott minket is abban a régi, lepukkant kollégiumi szobában, sült hurkával a kezünkben. Felejthetetlen volt.

A fellépő zenészek névsora elképesztő.

Miles Davis – trombita
Gary Bartz – alt szaxofon, szoprán szaxofon
Chick Corea – elektromos zongora
Keith Jarrett – elektromos orgona
Dave Holland – elektromos basszusgitár
Jack DeJohnette – dob
Airto Moreira – ütősök

A legendás trombitás mellől megszámlálhatatlanul sok később befutott zenész indult el. A fenti listában sem kis nevek.

Nézzük a zene mellé kiválasztott whiskyt (bár igazából fordítva volt). Maga Miles Davis a desztillálását sem érte meg, 1991-ben halt meg.

Les Grands Alambics, The Jazz Serie, Secret Speyside 1994-2022, 28y, Butt, 50.6%

Komplex, idős, hordós, fás, édes gyönyör az első pár szippantás. Szép darabnak ígérkezik. Érett, delelőn túli gyümölcsök, mangó, barack, kedves rottyanat. Csodás Sherry Butt. Viszel magaddal. Dió, lágy, érett sajtok (hovatovább mögötte egy fátyolos füstre emlékeztető fuvallat, tengerparti-coastal feeling), sós mandula. Túlvezérelt, kicsit sok, szúrós fahéj. Erős, húsos párlat, de a hordó is megmutatkozik. Az ízében klasszikus sherry, nutty, krémes, mogyoróvaj, egy kis camamberrel vegyített Pedró Ximénez sherryre emlékeztető, émelyítő diósbejgli buké, waxy tömörség. Ez úgy ott van! Eszméletlenül tartalmas, zamatos. Az ötven fok feszesen, szárazan tartja, harcossá teszi és kellemesen, fűszeresen, csilisen melegít, egész nyugtalanul ugrándozik, rendezkedik a szájban, mégsem kulturálatlan. Illik a kissé absztrakt zenéhez, az érces világhoz. Minőség. Karakteres, zömök, tartalmas párlat, versenyben a hordóval is.

Szép flow együtt zene és whisky. Kicsit aggódtam, hogy mennyire talál majd Miles Davis-hez egy megnyugodott, majd három évtizedes sherrys whisky, de alaptalan volt a félelmem: karakteres, feszes, száraz maradt, partiban van a zenével. Hatalmas dram. Szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Aki felcsapta Miles arcát a címkére, az tudta mit tesz. Nem hibázott. A palack árát nézve ebből nem lesz teljes üveg.

Folytatásnak bugáztam még egy nagyon hasonlót a mintatáramból.

Sansibar, White Label serie, Secret Speyside 1993-2021, 28y, Sherry, 44.9%

1993. Erről is lemaradt a zenész. Az előzőhöz hasonló élmény, de egy fokkal kifinomultabb, selymesebb, halkabb jelenség. Minden kicsit lejjebb tekerve. De itt is fás, öreg sherry, bútorok, ódon könyvespolc, lágy sajtok, dióval, gyümölcsökkel, aszalványokkal. Szerethetőek ezek az öreg sherrys dögök, a több évtized poros, fűrészporos bukéja pótolhatatlan. Egy kis érett likőrös, gyümölcsös közép. Ahhh, milyen lágy, gyöngéd élvezet. Túlérett, szaftos gyümölcsök, mangó, ananász, barna, puha körte, szirupos, sötét, tömör tónusok, édes gyógynövények, karamell. Töppedt szőlő, mazsola. Szépen lebegünk a whiskyvel a zene hangjain, mint egy végtelen óceán hatalmas, lomha hullámain az égbolt alatt. A sherry érlelés szerelmeseinek maga a csoda. Remekül szórakozom vele. Well done, igaz az előző izgalmasabb, mozgalmasabb volt.

Gondolhatnánk, hogy a hippi korszak kísérletező zenei közegéhez talán jobban illettek volna a füstös, ércesebb, harapósabb whisky világ kiadásai, mégis jól mulattam, passzoltak a dramok, de persze a címke is vezérelte a választást.

Idős sherried Speyside whiskyk, lepárló eltalálásába nem bocsájtkoznék (persze az ember szeretné, ha Macallanre tette volna rá a kezét). A secret műfajt kedvelem, kicsit talán olcsóbban (ha lehet értelmezni ezt a szót még 2025-ben) hozzá lehet jutni egy koros kiadáshoz így névtelenül, hasonlóan talán a blended malt műfajhoz. Jó mulatság volt, kösz Miles, kösz Speyside! Találkozunk még veletek.

Tölgyesi Norbert