Ricky Baker Blending Co. New Zealand

Régóta terveztem, hogy Új-Zélandról iszom valami whiskyt. Képbe, majd a süllyesztőbe került egy Pokeno kóstoló, viszont nemrég elém került egy Willowbank mintasor. Semmit sem tudtam róla, csak az eredetét, így azonnal kértem belőle, majd el is felejtettem, és épp egy whisky találozón ecseteltem, hogy már mintákat sem veszek a mértéktartás jegyében, amikor K. B. kolléga a kezembe nyomta a szettet. Köszi neki ezúton is.

A Willowbank (más néven Wilson) distillery 1969-ben nyitott, skót hagyományokat követő főzde volt Új-Zéland déli részén Dunedin-ben, a kitelepülő skótok vitték magukkal a szeszesital készítsének know-how-ját és az alkohol szeretetét. 1969-ben a Baker család kis farm-főzdének hozta létre, és a termékeket Wilson’s márkanév alatt kezdték forgalmazni 1974-ig. Malt és grain whiskyt is készítettek: pot stilleken single maltot, folytonos oszloplepárlón graint. 1981-ben a Seagram’s nagyvállalat vásárolta meg, és fejlesztette az üzemet, többek közt hagyományosabb réz üstöket telepítve. 1995-ben leállították a termelést (moothballing), majd a Seagram’s eladta a főzdét az ausztrál Foster’s csoportnak 1997-ben, így 2002-re véglegesen bezárták, a felszerelést elszállították (a két réz lepárlóüstöt és a négy oszlopos gabonalepárlót végül Fidzsire adták el rum lepárlására), a helyszínt megszüntették. A google mapsen már nyomát sem találni, teljesen átépítették a környéket, de valahol a Kaikorai Valley Road és Bradford street környékén lehetett. A megmaradt hordók a The New Zealand Whisky Company által Milford vagy The Oamaruvian márkaneveken (korábban Lammerlaw) kerülnek kereskedelmi forgalomba (2010-ben vásárolták fel az stockot). Ezek ma különlegességnek számítanak a gyűjtők és whiskykedvelők körében, mivel a Willowbank már nem működő lepárló, és a meglévő készletek végesek. 300-400 hordó maradt mindössze, azokból is jelentős mennyiséget összedoublewoodoznak vörösborral. Hogy ez jó vagy rossz, mindjárt kiderül.

Nézzük is milyen maga az ital!

South Island, 18y, 43%, ex-bourbon casks

Ezt előre vettem. Single malt. Még a vaníliás parfümös alapokat is felülírja a nagyon érdekes bukéja. Először azt hittem a vörösbor (lásd a következő dramot), de itt van a szimpla bourbon hordósban is, tehát distillery karakter lehet ez a kapros, sajtos, mély, szúrós illat, enyhén grain whiskyre emlékeztető törékeny és olcsó(nak ható) minőség. Mégsem mondanám kellemetlennek. Cseppet sem rossz az íze sem. Egészen zamatos, édes, tartalmas, bírna még magán egy kis alkoholt a negyvenhárom fok felett is, de jó, édesded, melengető, parányi fás csípéssel és lecsengéssel távozik kellemesen. A korty rendkívül fehérgyümölcsös, csak úgy zizegnek benne éretten. Kissé olyan más. Ami nem is baj, mert a világ túlvégéről érkezett. A viszonylag hűvös klímán lassan, akár hosszan is kiegyensúlyozottan érnek az italok. Ez a tizennyolc éves is igen jó balanszban van. Talán a legnagyobb erőssége. Bírnék belőle többet is iszogatni, mint ez a kis két centecske.

Dunedin, 15y, 40%, DoubleWood, Ex-Bourbon & Ex-New Zealand Red Wine Casks

Ez itt egy házi bleld (malt és grain whiskyt is készítettek helyben) ex-bourbon és ex új-zélandi vörösboros hordókból (az ausztráloknál nagyot mennek az ausztrál vörösboros hordóban gyorsan karakteresre érlelt nehéz whiskyk). A vörösbor az illatában azonnal két kézzel megragadja az egész fejemet. Savanykás-édes, émenyítően mélyre húz. A furcsa, bedurrant buké, ami a tizennyolcas bourbonösből ismerős, röhögve átütötte a vad borréteget, van itt párlatkarakter. Jól harmonizál whisky és bor. Az íze marsalásan diós, édes, aromás, likőrös, hatalmas a bor lenyomata. Leginkább egy jó rottyant spanyol sherryre emlékeztet, de a rohadás maga nagyon határozott. A masszív zamatok miatt erősebbnek érzem, mint negyven fok, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy elég neki a minimum alkoholszint az előtérben vonagló boros zaj miatt. Kesernyével távozik a korty. A műfaj kedvelőinek egészen érdekes kis kompozíció. Meglehet, hogy nem szereted Matisse-t a durva, harsány vonalai és színei, az elnagyolt, nyers kompozíciói miatt, mégis bemész megnézni a kiállítását, mert valahogy csak bevonz. Itt a whiskyk Matisse-a Új-Zélandról. Iható. De komolyan mondom, hogy érdekes és izgalmas.

Amit mi az éj leple alatt teszünk

Ha már Új-Zéland, akkor erről eszembe jutott a Taika Waititi, az új-zélandi filmrendező, aki sokaknak talán a Walt Disney Thor produkcióiról ismertebb. Én most a 2015-ös What we do in the Shadows című (Jemain Clementtel jegyzett) ál-dokumentum filmjét (mockumentary) rángatnám ide (már csak a vörösbor végett is), amiben néhány ősöreg vámpír hétköznapjaiba pillanthatunk be kissé groteszk módon. Busszal mennek bulizni, „reggeli” meetinget (ma standup?) tartanak, elmosogatják az előző esti parti véres kelyheit, és úgy általában vitatkoznak az együttélés lakótársi szabályain. Maga a rendező alakítja Viago-t, a többszáz éves, a társaságot összetartó arisztokrata vámpírt, aki mandolinon játszik egy prédává kiszemelt nőnek, hogy kellemesebben érezze magát az utolsó estéjén, és beszélgetés közben szépen újságot tesz az áldozat lábai alá, majd evő előkét köt magának. És az a fej, amikor hallgatja a lány jövőbeli terveit. Egy nagy félresikerült vámpír (és zombi, vérfarkas, boszorkány) találkozóban csúcsosodik ki az érdekes, kicsit talán angolos humorral fűszerezett, rendhagyó alkotás, de a rendező tehetsége mégis tisztán átvilágít a furcsa formátumon. Az új-zélandi „Interjú a vámpírral”. Egyébiránt a saját 2005-ös rövidfilmjüket értelmezték újra, bővítették ki egy évtizeddel később. Akkor ezeket a vörösboros archív új-zélandi whiskyket emelem a filmre, hogy én is valami vörösbe hajlót igyak.

Ha már vámpíros filmek, akkor az Engedj be (Let the right one in, 2008) című, kietlen havas téli estékben, a nyolcvanas évek Svédországában játszódó film is fantasztikus. Újszerű a műfajban.

Dunedin, 18y, 40%, DoubleWood, Ex-Bourbon & Ex-New Zealand Red Wine Casks

Ez is blend. Nagy különbséget nem fedezek fel a tizenöt éveshez képest. Ugyanaz az irány, ugyanaz az elképzelés. Nagyon hasonló eredmény. Kevesebb dió talán, valamivel finomabbra faragott? De lényegében az előző is lehetne. Nem rossz ez sem. Talán kicsit laposabb, vagy csak már nem akkora durranás az előző után. Vagy más hordók, talán ennyi. Jó ez. Ugyanaz az illatorgia. Csak még három év érlelés. Nem utolsósorban ez is megy a vámpíros dokuhoz.

Milford 1993-2012, 18y, 51.9%

Megint egy single malt, egy tizennyolc éves archív darab tisztességes alkoholfokon. Visszafogott, gyümölcsös elegancia. Fúúú. De jó tengerparti só, recsegő óceáni kövek. Mint egy déli féltekés Tobermory. Nagyon fincsi, zamatos, erőteljes. Sajtos, érett, komplex. Egészen komoly kis darab minden bizonnyal ex-bourbon hordóból. Ez a párlat egészen jól elmuzsikálgat mindenféle fával. A bourbont, de még a vörösbort is simán megbírja a hátán. Ráadásul helyi árpából. Szerintem mindfucker. Bevágódtak.

Willowbank 1992-2014, 22y, 55%, single ex-bourbon cask

Single malt! A sor csúcsa. Az előzőhöz nagyon hasonló illat. Sós, tengeri vihar, igazán erőteljes pacek. Az íze jelentős alkoholfok ellenére is visszafogottan kezd. Csak gyönyörűen elkenődik a szájban és vibráló, ismerős pálinkás, érett gyümlcsösségbe vált, a 29 éves Asta Morris Glen Moray-t juttatja eszembe. Egy úriember. Egy művész, akiről az első ecsetvonások után látszik, hogy ez valami más. Gyönyörűen összeért, tartalmas whisky, ebből simán bármennyit elnyelnék. Igazi szigeteki cumó. A mai versenyt ez nyeri, igaz az egész sor izgalmas volt, szinte beszéltek hozzám. Őszintén nem sokat vártam Új-Zélandtól whiskyben, de kellemesen csalódtam. Nem mondom, hogy leveri a legjobb skótokat, mert nem, de vállalható, az elvártnál magasan jobb whiskyk, pláne, ha kellő időt kapnak jó minőségű caskokban. Kiválóan működő párlatok bourbon és vörösboros változatban is, bár én csak békét hagynék simán amcsi hordókban, oszt hadd szóljanak. Mert szólnak. Megnézném fiatalon is, de erre vajmi kevés esély van már. Talán valami archív palackot előtúrva régről, bár nem zengenek ódákat az alapsori tételek minőségéről a vonatkozó fórumokban. Ez a 22 éves single cask itt tippem szerint valahol a lepárlóból kihozható csúcs környékén lehet.

Ricky Baker

„A dagadt kölyök meg én menekültünk, ettünk, olvastunk… nem volt ennél jobb.”

„Nem mi választottuk a brutálkirály életet. A brutálkirály élet választott minket.”

Taika Waititi másik filmje, amit többször láttam, a Vademberek hajszája (Hunt for the wilderpeople) 2016-ból. Egy igazi ragemovie vagy roadmovie szintén kissé érdekes hangulattal, ami egyértelműen megidézi az ausztrál filmek egyedi atmoszféráját (Mad Max, Priscilla, a sivatag királynője). A gyermekjóléti rendszerből a problémás, tizenhárom éves Ricky Bakert (a Willowbanket teljesen véletlenül a Baker család indította ugye…) egy vidéki vityillóban élő párhoz helyezik, mert másnak nem kell (a férfit, Hectort, a világhírű Sam Neill alakítja). Hector felesége, Bella meghal, Ricky Baker pedig a vadonba veti magát, miután újfent bizonytalanná válik sorsa a tragikus eset után. Az öreg a keresésére indul, a rendőrség pedig utánuk, ezzel kezdetét veszi egy szürreális túlélőshow és hajsza az új-zélandi dzsungelben, ahol a mogorva Hector és az undok Ricky végül megkedvelik egymást, kiderül, hogy mindkettejük durvasága védekezés a nagyvilágban való túlélésért. Ha Hollywoodon vagy szocializálódva, akkor kissé érdekes lehet, mégis magával ragadó alkotás, egy megismételhetetlen, örökre beégő nagy gyerekkori kalanddal, bontogatható rétegekkel, lágy maori őslakos utalásokkal, tökjó zenével (Bella szülinapi dala Rickynek zseniális) és elhagyott gyermek drámájával (nagyon fontos mondatok vannak belefűzve: „Senki sem figyel arra, amit mondok!”, „Nem hagyunk gyereket hátra!”).

Új-Zéland, bírlak!

Tölgyesi Norbert