Békatánc
Egyelőre nem tudom megunni, így megint és újra és ismét korosabb ex-bourbon érlelt kiadásokat veszek górcső alá, ezúttal különböző lepárlók ugyanazon független palackozónál, a Bert Bruyneel whisky rajongó alapította Asta Morrisnál megjelent példányait. Ejj, Bert, hogy simogassam meg a hajjal teli kobakodat, igencsak szép palackozásokat adsz ki a kezedből. Minket kopaszokat egy láthatatlan kapocs így ismeretlenül is összeköt, most pedig már itt van az Asta Morris is még egynek. Bert frizuráját nézve van benne némi önirónia, hogy a rumok Rasta Morris márkanév alatt érkeznek, de az ember idővel megemészti, ha – nem betegségből kifolyólag – megállíthatatlanul dezertálnak a hajhagymái, sőt képes lesz viccelődni is saját magán, ezzel csillapítva a környezetéből érkező gúnyos megjegyzéseket. Na de nem fodrász blog vagy hajbeültetési fórum vagyunk. Foglalkozzunk azzal, amiért itt vagyunk. Mindhárom ital aranysárgán ragyog, öröm nézni őket, szinte vonzzák a tekintetet, megigéznek. Nekem pár másodpercnek tűnik, de lehet, hogy napokig állok az üvegeket bámulva? Csak rám szól valaki előbb-utóbb. A feleségem biztosan. A külalak, nos, khmmm. Elsőre nem igyekeztem venni belőlük, nagyon nem tetszett ez a békás dizájn, aztán végül csak megadtam magam, de itt aztán tényleg a beltartalomra kellett koncentrálnom, amikor suhant a bankkártya.
Az első Glentauchers-em, az első Asta Morris-om. És micsoda kezdés. Először vettem egy mintát belőle, akkor valahogy nem fogott meg, túl lágynak tűnt, biztos egy olyan este kóstoltam, amikor mást, több vadságot vártam. Aztán csak rábeszéltem magamat egy félig kiszipolyozott palackra és milyen jól tettem. Rekord gyorsasággal fogyasztottam el, egyszerűen csak jól esett töltögetni belőle és hopp, mire felocsúdtam, az üveg tartalma el is illant. A hordó igazán összetett, fűszeres, de nem bántó aromákat transzportált. Kiegyensúlyozott kiadás, tényleg pazar darab, hosszan tartó lecsengéssel. Közel tökéletes. Aki esetleg inkább csak sherry kezeléssel megtűzdelve vezetgeti whisky pályáját és nem szentel figyelmet a kizárólag bourbon hordós érlelésekre, annak ezt mindenképpen a figyelmébe ajánlom. Már ha felbukkan még valahol ez a sorszámozott 24 éves single cask palackozás. Az árak emelkedését is a képletbe helyezve egy ilyen korú itókáért sajnos egészen mélyen zsebbe kell nyúlni napjainkban.
1989. Az európai történelem jelentős éve, abba ágyazva pedig a magyar történelem fordulópontja is. Ebben a mozgalmas időszakban is folytatták a munkát a Glen Moray-nél, persze mi mást csináltak volna, desztilláltak, hordóba töltöttek, majd több, mint 29 év pihenő és egy kis utazás után végül a poharamban landolt ez a szépség. Tudom, történt még azért közben ez-az, gazdát és országot cserélt az ital, satöbbi, satöbbi.
Ittam már Glen Moray-t, de ezen lepárló esetében sem egy alapkiadással kezdtem, hanem mindjárt egy OB 25 éves 43%-os port finish-sel. Nem vésett be felejthetetlen emlékeket, de persze lehet, hogy nálam volt a hiba. Rosszkor kóstoltam volna? Megesik. Annyi talán mégis megmaradt, hogy nagyon lágy és könnyed volt.
Nézzük mit tud a Glen Moray 29 év után. Kitöltve már messziről érzem. Biztató, hívogató. Az illata fenomenális, jellegzetes bourbon hordós, vaníliás. Nagyon mély, többrétegű, az idősebb whiskyknél megfigyelt hordós-fűrészporos jellegű komplexitással. Sokáig elvagyok pusztán az illatokkal. Rá is érek elmélázni vele, épp a Walking Dead sorozat egész részeken átívelő, lelki gyötrődésekre felépített párbeszéd görgetege fut, amiről idővel úgyis le szoktam válni gondolatilag. Sok zombifilmben igencsak gyorsan rohannak az oszladozó testek, de ebben a végtelenségig elnyújtott sorozatban le kellett lassítani őket, hogy jusson idő az emberi lélek mélységes dilemmáinak kivesézésére. A főhősök túlélési esélyeit annyira megnöveli a bosszantó bukdácsolásuk, hogy valójában a megmaradt emberek jelentik egymásra a legnagyobb veszélyt. Persze az évadokat is ki kell tölteni valamivel, pusztán az élőholtak által kiharapott hús reccsenése nem visz el évekig egy produkciót. Whisky kóstoló és Walking dead. Tudom, igénytelen vagyok. Ráadásul egy ilyen kivételes italt töltöttem hozzá, de magam védelmében mondom, hogy gyorsuló világunkban próbálom tartani az iramot. A sorozatot nyomni kell, a whiskyt pedig kóstolni. Két légy, egy csapás. Olyan, mint szobabiciklizés közben nyelvleckét hallgatni. Na jó, nem egészen olyan. A sorozatbámulás whiskyzéssel felütve nem viseli a háziorvosok szövetségének ajánlópecsétjét (a mennyiség persze azért nem mindegy). Viccet félretéve azért feszítettem bele az estébe a kóstolót a sorozat nézés mellé, mert egy frissen felbukkanó palack megvételén dilemmáztam, manapság pedig gyorsan kell ugrani, mert sokan tolongunk a kondér körül. Annyira pedig nem bagóért megy, hogy ne próbáljam ki előtte, főleg egy minta birtokában.
Hogy legyen valami kapocs a whiskey és a sorozat közt, beugrik egy rész, amiben Gabriel atya és Aaron egy raktárban ragadnak éjszakára, ahol felisznak egy palack bourbon-t: Duane Jones, 22 éves single barrel. Lelövöm a poént: ilyen kiadás nincs, a film készítői találták ki és az egyik klasszikus, még fekete-fehér zombi film (Night of the living dead, 1968) színésze, Duane Jones előtt tisztelegtek vele. A színész 1988-ban halt meg, majdnem megélte a most kóstolt Glen Moray 1989-es lepárlását, de nem hibáztatom, hisz kicsit abszurd elvárás lett volna felé, hogy ugyan húzza már ki még fél évig azért, hogy én több mint három évtizeddel később egy kis számmisztikával kápráztassam el az olvasókat. Szívinfarktusban hunyt el 51 évesen, ami olykor váratlanul csap le, máskor lehetnek ugyan előjelei, de ha már ott van, akkor nem tehet ellene túl sokat az ember. Nyugodjon békében. Pincében matató, fehér inges, hórihorgas alakja mindig eszembe jut, ha előholtas filmek kerülnek szóba.
Megjelenik itt is az édes-savanyú, eperlekváros hangulat, amit több koros ex-bourbon hordós érlelésnél éreztem, hol jobban, hol kevésbé. Az ízében az alkohol nagyon szépen integrálódott majd három évtized alatt, erős, de semmiképp nem tolakodó, kell is bele ennyi. A hordó tette a dolgát, közel tökéletesre formálta a folyadékot mind illatában, mind ízében. Van azonban egy émelyítően túlzó, talán pálinkás-gyümölcsös édesség az íz központjában, ami nagyon nincs ínyemre. Valószínűleg a Glen Moray párlatának alapkaraktere, ami a hosszú érlelés ellenére makacsul megragadt az alapban (a 25 éves port-nál nem emlékszem ilyen brutális édességre, de rég is volt). Extrém gyümölcsös, cukros, édes. Talán ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik benne, de ez nagyon nem. Egyszerűen sok a mostani ízlésemnek, az iskolai olcsó műanyag kancsós tea jut eszembe, amit jól megcukroztak, hogy legyen valami íze, ha már túl sok vízhez dobtak be egy filtert. A hordó tényleg fenomenális, de a párlat nem az én világom, ami persze nem róható fel az italnak. Az a maga nemében tökéletes. A Glen Grantok előrébb végeztek nálam a – képzeletbeli – koros ex-bourbon versenyben. Bár kicsit morcosabbak (na jó a 27 éves Cárn Mór az egy úr minden értelemben), de számomra emészthetőbb irányban fekszik az ízviláguk.
Az első Glen Keith-em. Ez az újabb kori lepárló 1958-ban kezdte meg a működését és főleg blendekbe vándorolt (például a Chivas Regal-ba, ha már a Chivas Brothers a tulajdonos). Leginkább független kiadók palackozzák, de mostanra gyári single maltként is megjelenik. Nagyon kellemes, kiegyensúlyozott hangulatú whisky. Szokásos ex-bourbon jegyek. Itt is vaníliás édes-savanyú felhangok az eperlekvárral, borssal, a glen moray-nél viszont több volt a fűrészporos-hordó, talán a több év érlelés miatt. Mindenképp közelebb áll hozzám ez a Glen Keith, kevésbé édes. Itt-ott feltűnik egy nyers malátaillat, friss kenyér, aminek mindig úgy örülök, ha valahol felfedezem (tudom, tudom, fognom kellene akkor egy frissen sütött kenyeret és nem whisky szürcsölés közben keresgélni, olcsóbb volna). Szaglászom, forgatom, lögybölöm. Már-már túl kiegyensúlyozott, sima, sehol egy váratlan és igazán érdekes kiszögellés. Minden beleolvad a tájba, túl puha az ágy, minden rendben, hiányzik egy veszekedés, egy törött tányér. Nem rossz, nem rossz, de a Glentauchers 24 nekem izgalmasabb. Hirtelen nem is jut eszembe róla több. Biztos az is benne van, hogy elég tömött és erős nálam mostanában az ex-bourbon mezőny, egy kis szünet után lehet, hogy jobban lenyűgözne, mert egyáltalán nem rossz ital. Talán mégis ráunok lassan az ex-bourbon vonalra? Fene tudja. Túl jó dolgom van. Ahogy most állnak a dolgok, könnyen lehet, hogy nemsokára visszasírom.
Az Asta Morris igazán figyelemre méltó palackozó. Bár még csak a fenti kiadásokat kóstoltam, az alapján kitűnően választanak hordókat. Az ár magas, cserébe viszont igazi minőséget kapunk. Ez a két dolog nem feltétlenül jár kéz a kézben manapság. A végére a békás palackot is megszerettem és viszolygás helyett most már melegség jár át, ha rájuk nézek. A Springbankkel is pont így volt. A beltartalom megszerettette velem a külsőt is.
Tölgyesi Norbert