Az ördög jussa

Azt, hogy mennyire halad előre a magyar whisky kultúra (maradjunk a whiskynél, mert a nagy átfogó italkultúra kérdésben még underground, ha úgy tetszik socialmedia-szamizdat műhelyek is csak elvétve léteznek a hazai publikus felületeken) olyan apró dolgokban lehet értelmezhető módon lemérni, hogy ma már csak a hivatásos média dillettánsai által írt, klikkvadász whisky-s cikkekben említődik meg, hogy a whisky ha sötét, akkor az sherry hordós érlelés. Ezek azok a cikkek vagy kommentárok, amiben még mindig fő téma, hogy e-vel, vagy anélkül írjuk a whisky szót. Meg, hogy a legdrágább ital egy millióba kerül. Velük ellentétben a valódi fogyasztók bőven találkoztak már azzal a ténnyel, hogy egy sherry hordó adta érlelés is lehet világos. Bőven megtapasztalták, hogy nem a sötét ital a luxus. Ahogy ma már szintén csak a tudáshiányos kinyilatkoztató emberek elmélkednek arról, hogy ha sötét akkor az karamell..És olyat nem iszik mert elvei vannak. Hát ha meg még azt is olvasta a neten, hogy chill filtered, akkor meg menjen az anyjába mindenki..Szóval, fejlődünk, na.

Ez meg csak azért jutott eszembe, mert ülök itt a halál faszán, egy szokatlanul forró vasárnap délelőtt egy szigeten, ahova egy órával ezelőtt hozott át egy skandináv thrillerben is ijesztőnek ható komp, szemerkélő esőben és csontig hatoló szélben. Egy ismeretlentől kapott mobilszámot felhívva, hogy egy helyi ”taxis” vigyen már be hét merföldre a komptól, különben a világ legértelmetlenebb utazását tudhatnám magaménak, mi szerint egy hét percig tartó kompozás után állok Jura földjén és esélyem sincs begyalogolni valami életet látni, mert mire visszaérnék már a komp se járna. Ja. Szóval ez Isle of Jura.

Ahol most ülök, a sziget egyetlen hotelje, egyben a sziget egyetlen bárja, pár lépésre a Jura Distillery-től. Kint bahamai napsütés és pálmafák (bizony, a képek alapján meg nem mondanád hol vagyok), bent egy kedvesen felújított hotel bár, kommersz sörökkel és pár meglepő Jura malttal. Utóbbiak remekül megágyaznak a pillanatnak amit akkor élek át, amikor rápillantok a felújított közegbe egyáltalán nem passzoló képre a falon. Elsőre egy Korcsmáros képregény hangulatát idézi, csak kevésbé Rejtő világa, sokkal inkább bizarr a látvány. Ahogy a poharamba kerülő első Jura malt is. Amiről eszembe jutott a sherry hordóval kapcsolatos pannon progresszió a beveztőben. Egy bizarr pillanat bizarr whiskyje. Szinte nincs is semmi színe. Még csak világosnak se mondanám. A címke szerint refill sherry butt. A whisky hírhedt. Sokszor hallottam már róla, de eddig mindig elkerültem. Paradox módon soha nem gondoltam volna, hogy pont Jura szigetén, pár méterre a lepárlótól fogom kóstolni.

Isle of Jura 2006-2016 59.1 % abv, The Malts of Scotland, refill sherry butt, Cask No.16012 1/678

Egy félig kész kenyérre öntött citromos aromagyertya viasza, körtepárlat, éretlen és spirity. Barackpálinka a lakótelepi formájában. Erősen gyümölcsös, inkább snapsz mint whisky. Van-e jobb szó a bizarr dolgokra annál, hogy bizarr? Ez az.

A Jura furasága alapból adott, ennek az extrém példája a poharamban lévő verzió. Ennél mér csak az a látvány furább amit a szemben lévő falat uraló kép dominál. Ez akárhogy is nézem, a Bár maga, csak jó sok évvel ezelőtt és ezek az alakok a képen valószínűleg a helyi arcok. Közelebb megyek, és feltárul egy egészen egyedi pillanata a múltnak, egy távoli szegletéből a világnak.

1972. Az év amikor a kép készült. Amatőr, műkedvelő festő alkotása, a sziget rajongója, vagy talán csak valami antiszociális elvont alak aki ebben a csendes nihilben találta meg magát. És ha már itt volt, igyekezett megmutatni vagy azt, hogy rosszul gondolkodunk a távoli, zárt közösségekről vagy azt, hogy még a nihilben is a fantázián múlik, mit lát maga körül az ember.

Mert 1972 Jura szigetén maga lehetett az unalom. Ehhez képest a festményen mozgalmas életkép, egy korszak jellegzetességeivel. Bizonyára akadna (ha nem is sok dolog) ami Jura örökségét, múltbeli értékeit, érdekességeit jelentené, de ez a kép azzal, hogy nem egy elvont író történetét – lásd George Orwell, aki a sziget északi részét tette híressé azzal, hogy itt írta meg az 1984-et -, nem a sokat emlegetett százszoros arányt a szarvasok javára a sziget populációját tekintve, nem is egy kies kis sziget adta vadromantikáját emeli ki, hanem maga az itt élők kortárs emlékezete, többet jelent nekik mint bármi. Gondozzák is a képet abban az értelemben, hogy minden apró részletet felkutatnak, minden szereplőt igyekeznek emlékeivel az örökkévalóságnak tartani. Nézzük, kik vannak a képen!

A 3-as számmal jelzett alak maga az alkotó, a képet festő Shaun O’Leary, aki a 70-es években Islay, Jura és a Hebridák jellegzetes utazója volt. Ezt a Bár képet Jurán festette cserébe a szállásért és az időért amit itt töltött.

Vele szemben 2-es számmal egy Francis Boyle nevű helyi lakos, akivel O’Leary a jelek szerint (vagy csak a kép koncepciója miatt) aktív vitákat folytathatott, ki tudja miről. Képzeljük el, hogy mondjuk arról, jó whisky-e a Jura, vagy sem? Nem tudjuk. Francisről is csak annyit, hogy a mai napig élnek leszármazottai Jura szigetén. Kettejük közt a kutya a festő kutyája, aki az emlékezet szerint a Leo névre hallgatott.

Bal szélen, a pultnál 1-es számmal jelzett alak Dugie Buie nevű helyi ember, akiről annyit derített ki a kép örökségét örző csapat, hogy a felesége Tottie volt, fia pedig Duncan. Dugie a háború alatt a hadseregben szolgált, majd életét Jurán töltötte, ahol alkalmi munkákból, taxizásból és a helyi kisbusz-járat vezetéséből kereste a betevőjét.

A 4-es Dan MacDougall, felesége Effie volt, Ballard nevű helyen élt, majd az idők során Friscoba költözött. Ő volt a helyi kikötőmester.

Az 5-ös alak Charlie Maclean. Nem, nem az a Charlie Maclean. Ez az ember a helyi Charlie Maclean volt, és a jelek szerint nem nagy kedvvel hallgatja a vele szemben dalolászó két alakot és a mellette harmonikán játszó földijét. Charlie a helyi Jura Bus Service sofőrje volt, és egyben ellátta a postamesteri munkát és a tejesember feladatát is. A felesége neve Nancy volt, a lánya és az unokája a mai napig Jurán él.

A két dalolászó alak, 15-ös számmal jelölve mindkettő, két halász, akikről semmit sem sikerült kideríteni. Valószínűleg O’Leary csak a helyet töltötte ki velük a képen, jellegzetes figuráiként a Hebridák kis kikötői világának, ők a halászok a kis szigetek ócska kis ivóinak állandó látogatói.

6-os számmal aki a harmonikával a zenét szolgáltatja, Iain Cameron. Ő volt Jura szigetének hivatalos skót dudása, zenésze. Vadőrként dolgozott és mint ilyen, fegyveres emberként egyben ellátta Jura felügyeletét is. Ő volt az utolsó a képen szereplők közül aki meghalt. Családja a mai napig Jurán él.

Közvetlen a harmonikás mögött tengerész sapkában, 7-es számmal jelölve Kai Anderson, egy kis szénszállító gőzös hajó kapitánya. Van egy jópofa neve ezeknek a kis hajóknak, úgy hívták őket, hogy puffer. Kai Anderson egy ilyen puffer kapitánya volt. Ezek a bárkák hozták-vitték a szigetek közt a szenet, az építőanyagokat, sőt a lepárlókba a hordókat, majd onnan vissza bennük a whiskyket.

A kapitánytól jobbra, a szemüveges szakállas alak, 8-as számmal, a festő barátja, Declan McAnn, aki zenész és utazó volt, a kép készültekor épp O’Leary-t látogatta meg.

Az álló alak 9-es számmal Norman McDonald, akiről annyi maradt meg az emlékezetben, hogy a neves McDonald klán tagja volt, Isle of Skye szigetéről érkezett Jurára, hogy juhászként az Ardfin birtok állataira felügyeljen. Később a teljes farm vezetését átvette, családja a mai napig Jurán él.

A 10-es számot kapta Jock Mollison, aki egyfajta hajtó, vadász és horgász kísérő volt. A skót szó erre a munkára a ghillie, jellegzetes alakja a Highlandnek, az ember aki a fegyvert vagy a horgászfelszerelést viszi, aki ismeri a környéket, segédkezik a vadonban kikapcsolódni vágyó embereknek. A ghillie tulajdonképpen egy legális Bleriot (ha valaki emlékszik még a legendás Louis de Funes karakterre)..

A 11-es alak Duncan Buie, az 1-es számú szereplő fia. Munkája szerint nehézgépjárműveket vezetett, mellette vezetője volt a Jura Fire Brigade csapatának, a helyi önkéntes tűzoltó egyletnek, és mint ilyen évekig vizimentőként is dolgozott. Ami egy szigeten igen kemény és tiszteletreméltő embert jelent. Duncan volt a képen szereplők közül az egyetlen, aki a pár lépésre szemben lévő Jura Distillery-ben is dolgozott.

A pult végén 12-es számmal John Shaw. Dolgozott helyi farmokon, majd a sziget egyetlen hoteljében, a képen szereplő bárnak is otthont adó helyen. John volt az első a képen szereplők közül aki meghalt. Az első távozó.

A pult mögött 13-assal jelölt házaspár Peggy és Tony Thompson, akik ebben az időben ezt a távoli picike hotelt vezették Jurán, és így az egyetlen bár házigazdái is voltak.

A legfurcsább karakter a pultnál ülő 14-es alak, egy sellő. O’Leary képein mindig szerepel valamilyen formában egy félmeztelen nő, többnyire a szigetvilágnak megfelelő karakter. A sellő modeljéről annyit tudott kideríteni az amatőr kis történészcsapat, hogy nagy eséllyel egy a szigetre nyári munkára érkezett fiatal lány lehetett akinek az arcát ”kölcsönvette” a festő. Érdemes megfigyelni az éneklő halász kezét, aki a nagy móka alatt sunyin megfogdossa a sellő fenekét, aki ezt a kornak megfelelő módon lemondó de nem meglepett fejfordítással konstatálja. Remek hangulati elem egy kis sziget kikötői bárjának mindennapjaihoz. A képen még benéz az ajtón egy szarvas, ha már arra járt, finom utalásként a sziget vadállományára.

Érdekesség még, hogy a képen látható forma volt 1972-ben a bár mérete. Ehhez képest manapság egy modernebb oldalelemmel bővült a hely, de a 10-es számú alak mögötti ajtó a mai napig így néz ki. Ez a WC ajtaja. Ami meg azért érdekes mert megint csak alkalmat ad egy korszak mindennapjainak megismerésére, lévén ez volt az egyetlen wc a bárban. Ugyanis a 70-es években a nők még mindig nem igazán voltak szívesen látott vendégek a pubokban, ivókban. Pedig a viktoriánus kor prűdériája akkor már majdnem közelebb volt a száz évhez kultúrtörténetileg mint pár évtizedhez, mégis, főleg ilyen távoli vidéken megkérdőjelezhetetlen ”szabály” volt.

A képen látható emberek egyike sem él már, az utolsó 2016-ban távozott az élők sorából. Abban az évben amikor a poharamban lévő bizarr Jura palackba került. Már ezen is érdemes lenne filozofálni, de ami nekem igazán nagyot ütött és megadta a napom hangulatát, sőt azóta is sokszor eszembe jut, az a festmény bal felső sarkában látható apró részlet. Ez a pici részlet pedig az Ördög keze, amelyik tartja a Bár rácsát, hogy soha ne lehessen azt bezárni. Az Ördög maga nem látszik, csak a keze. Ahogy nyilván vihogva figyeli a Jura Hotel bárjának lelkeit. Mind az ő vendégei…A kép, mint egy tabló, az Ördög gyűjteménye. Büszkélkedik itt az elmúlással, miközben mi valami életvidám örökkévalóságként tekintünk a képre. Mint gombostűre szúrt pillangók, lelkek akiket mégis elvitt, és akikről csak a gyarló maradók hiszik, hogy a mennybe távoztak. Egy kocsmából amit az Ördög tart nyitva, nem kerülhetsz a mennyországba. Én meg ülök itt a halál faszán, egy picike bárban, kezemben whisky, bámulok egy 70-es évekbeli festményt, egyfajta betolakodóként a helyiek utolsó intim pillanatába, és akaratlanul is felfelé mozdul a fejem, a tekintetem keresi az Ördög kezét a pult fölött. Rács már nincs rég. Talán mondhatjuk, győzött a Devla. Talán már itt sem kell lennie, hogy elérje a célját. Amúgy is fura a viszonya az Ördögnek a Hebridákkal. Először bepróbálkozott Islay fővárosában, Bowmoreban, de ott kemeényen ráfázott a körtemplom adta sajátosságok miatt. Azt beszélik egy whiskys hordóba bújva tudott csak elmenekülni. De mi van akkor, ha épp az a hordó egy kis pufferen Jura szigetére hajózott? És ha véletlenül azt a puffert a képen látható Anderson kapitány kormányozta? És mi vihette rá a vadőrt, hogy fegyvert emeljen a bárban valakire (mégha az épp a szarvasra is céloz a képen) aki aztán elsőként távozott az élők sorából? Van ilyen véletlen? Vajon szűkölt-e Leo kutya a kénes szagot és a devla jelenlétét érzékelve? Mi vitte rá a két embert, hogy öklét rázva az erőszakot jelenítse meg? Vajon mi az a dal amit a zenészek játszanak és amit hallani se akar a fülét befogó alak? Talán ezt énekelte meg a 80-as években a Pokolgép “Mikor az ördög templomba ment” kezdetű dalában? Minden mindennel összefügg? Mint ahogy összetartozik ez a két hivatalos palackozású Jura single cask is, amire elcsábított a hely miközben pont rajta merengtem?

Jura 2003 18 Years Old Heavily Peated Distillery Exclusive Cask No.3024 hogshead 54% – hohó, barátocskám, nem véletlen a irodai pecsétek elmosódott tintáját idéző Heavily Peated figyelmeztetés a címkén! Jurához mérten keményen vezeti az ízlelést a tőzeg. Na jó, ez ördögi vicc volt. Közel sem Islay mértékű a tőzegesség itt. Ez a Jura igazi baja, az identitásválság. Nehéz úgy karaktert építeni, ha nem találod a helyed. A szomszédban a tőzeges whisky világ királyai, vagy féltucatnyian, a szárazföldön meg ezernyi variáció. Marad a szupermarketek, kicsit ilyen-kicsit olyan, de főleg jólárazott pozíciója, amiből néha lehet egy-egy exkluzív palackozásig kirándulni. Mint esetünkben. Olajos, kormos, alatta kesernyés-földesség, mintha egy gyökeret facsartak volna ki, gyógynövényes, gentian. A krémes, vaniliás jegyek küszködnek, mégis van egyfajta tisztasága a rétegeknek. Jön a hamus füst, jön a tölgyes krémesség, majd levonul a párlat enyhe füstöt hagyva maga után. Vagy ezt az az alak hagyta maga után akit nem láttam tisztán de mintha átsuhant volna a báron..? Ügyes kis whisky ez, semmi gond vele, így kell ”kinéznie” egy whiskynek egy kikötői bárban.

Jura 2013 -2022 Distillery Cask No.1491 ex-bourbon barrel 58.2% – Ezen is ott az irodai pecsét, ez is american oak. Gyömbér, édesgyökér, megint az a szinte viaszos-szirupos párlat profil, rengeteg klasszikus tölgyes jegy,krémtúró. Enyhén füstölt tealevelek, egy kis só, egy kis mustár, egy kis szegfűszeg. Még ügyesebb kis cucc mint a heavy testvére…Kicsit éretlennek hat, de ördög vigye!

Mi maradt még amit elmondhatnék? Vigyük tovább a mesét (hogy “mindenki tördelte a kezét és a sánta kántor menekült”?)? Vagy kapacitáljak mindenkit, hogy sokkal izgalmasabb felfedezni egy Jura maltot, a maga bukásaival, bizarrságával és a maga meglepő érdekességeivel mint gyorsan behörcsögölni a tizenikszedik Ben Nevist vagy Spéter Erzsébetté sminkelt GlenAllachie-t a ”gyűjteménybe”, amit csak akkor bontassz ki, ha lesz egy tucat whiskys haver aki megfizeti a részét? Ez lenne a devil’s share? Vagy az amit a pulton hagytam a jelen ”Peggy Thompson”-jának? Vagy a kísértés, hogy Jura szigetére vissza kell menni, Jura maltokat kell újra végig inni ha már kiszorult érdektelensége okán tíz évig a figyelmem elől? A sok feleslegesen megvett whisky helyett költsetek inkább arra, hogy utaztok és a helyszíni élmények egészen más képet plántálnak az ember lelkébe egy-egy single maltról, főleg olyanokról amikről prekoncepcióink vannak. Jobb lehet, hogy nem lesz, sőt lehet, hogy megerősít a véleményedben pár dolog, de a hely szelleme, ahogy a latin mondja, vagy ha akarod, a részletek, amiben az ördög lakozik…mutatnak mást is mint amit vártál.

Azt hiszem, kijelenthető, hogy kevés furcsább hely van a világon mint Isle of Jura. Ahol valaki biztosan tovább írja majd ezt a (kép)regényt. Vagy kezd egy újat. Valami furcsábbat. Az Ördög meg kacag magában…