Hungaricons és Orkneytwicons
Noble Nectars – Hungaricons 1st release – Highland Park
A Dramazinnál sosem voltunk arról nevezetesek, hogy a legfrissebb kiadásokról azonnal beszámolunk, pedig biztos nagyobb érdeklődésre tennénk szert, ha egyből a seggére vernénk az új megjelenéseknek, és firkantanánk valamit róluk. Az öreguras, komótos lendületünk (és ezernyi egyéb elfoglaltságunk) azonban rendre más szabályokat diktál. A magam részéről a 2024-es évet úgy tettem el, hogy egészen sok rendezvényt és kóstolót látogattam meg, cikkek is születtek róluk szép sorjában. Ezt a folytatást vártam az újévre is. Mégsem így lett. Nem tudnám pontosan megmondani miért, talán megfáradtam az érzékszerveket túlhasználó, mindenhonnan ömlő mindenféle mindentől. Nyomja a stuffjait mindenki, aki él és mozog. Mindenkinek, aki él és mozog. Nagykanál sem elég hozzá. Merőkanál se. Nem nagyon mentem kóstolókra, nem voltam a whisky show-n sem. Egyszerűen nem érdekelt, tele voltam, csak épp önmagammal nem voltam. Többek között a száztíz százalékra pörgött Noble Nectarsos fiúkat is mellőztem, igaz a mérföldkövet jelentő Hungaricons széria első tagjának pazar bejelentő eseményére ellátogattam az ősszel. Ezúton is köszönöm a meghívást. Hibátlan rendezvény volt, patakokban folyt a whisky a srácok kontójára. Igazán sokat adnak vissza a közösségbe, szakmailag, emberileg, alkoholilag.
Az egyetlen hibát én magam követtem el az estén. Azaz két hibát is. Először is a rendezvény helyszínétől nem messze lévő lidl-ből vett pogácsákkal bepakoltam T mínusz 10 perc körül, pedig imádok összejöveteleken ingyen falni, viszont így tele hassal nem igazán adózhattam eme szenvedélyemnek a szervírozott falatkákból, amit vendéglátóink a nép elé helyeztek. Mire újra kapacitásba kerültem, már más whiskyvel bélelt gyomrokban pihentek meg a kedves kis sós sütemények. Minden alkoholgőzös rendezvényen van egy kritikus tíz perc (rendszerint nem a rendezvény eleje), ami alatt a roskadozó tálakból üresen kongó, szomorú és elhagyott csatahelyszín válik. Olyan könnyű elbaltázni egy trend felfutását. A másik hiba az volt, hogy kora délután rábólintottam arra a javaslatra, miszerint aznap fél öt körülre helyezzük át a fogkőleszedésemet. Brilliáns ötletnek bizonyult. Ha visszamehetnék a múltba beszélgetni magammal, akkor számos helyen megállnék. Például a 2008 utáni években tutira, hogy bölcsebb lakásvásárlási, hitelfelvételi vagy bitcoin gyűjtögetési tanácsokkal lássam el magam. Kérdeznék még sokmindent halottainktól, apámtól, anyámtól, nagyapámtól, apósomtól… Továbbá időgépemből kiszállnék kicsit a Hungaricons bemutató előtti délelőttön is, hogy a fogászat és whiskyfogyasztás közötti fiziológiai kapcsolatról és a biológiai-kémiai következményekről merengjünk el együtt egykori önmagammal. Az egyébként pazar whisky a maga hatvan feletti alkoholfokával mazoista élvezetet nyújtott, ahogy az összes apró ínynél lévő sebbe belemarva körbejárta a szájüregemet. A kollégákkal való beszélgetés közben igyekeztem mosolyogni és a társadalmi szabályoknak megfelelően viselni tésztaszínű testemet, miközben annyit tehettem, hogy belülről nyalogattam a simára polírozott fogaimat, és öblögettem vízzel bőségesen. A vízzel, amit szintén gyorsan magába szívott a szorgosan szaglászó, whiskyt ipari mennyiségben feldolgozó alkoholrajongók elit serege.
Sajnáltam az estét, mert a Hungaricons első kiadása igazán nekem való, szerintem ebben a konfigurációban igazán jól működik a Highland Park: tizenöt éves, bourbon hogshead, 60.2% hordóerő. Nem hűtveszűrt, színezetlen. Ráadásul a 2010 februári desztillálás különösen kedves és fontos számomra. Vettem is három palackkal. Sajnos ott és akkor nem sok minden (azaz semmi) jött át a szétmart pofazacskómmal, így bíztam a többiek és a NN gatyás srácok ízlésében, főleg Laciéban, aki megrögzött Highland Park rajongó és szakértő, minden bizonnyal a palackozás legfőbb ötletgazdája. Azért tartogatott még izgalmakat az este a sok felkínált whiskyn túl: egy Hungaricons palackot a lábam mellé vágott le egy már igencsak mereven és feszesen maga elé néző fiatalember (maradjon most névtelen). Az ital megmaradt, azonban az üvegpadló, ami egyben az alatta lévő iroda plafonja volt, berepedt. Én a mindössze 152 példányban megjelent whisky épségének azért jobban örültem, mégha nem is az enyém volt. Mondjuk a padló sem. Erősek ezek a biztonsági üvegek, de azért egy pillanatra – az akciót végrehajtó kolléga semmibe néző, üveges tekintetét másolva – megdermedve nézem magam alá, hogy akkor hogyan is kellene érkezni a monitorok, asztalok és számítógépek közé seggel lefelé úgy, hogy a kezemben lévő pohárból véletlenül se löttyenjen ki az élet vize. Persze a padló megtartotta a gondosan, sok magyar forintért jó súlyban tartott testmet, kezemben a féltve őrzött kitölteménnyel. Egy másik srác, aki papucsot választott aznapi outfit gyanánt (volt rajta más ruházat is, nem valami perverz társaság vagyunk), bekapott a talpába egy gonosz kis szilánkot. Csöpörészett a vér rendesen, de ügyesen és alkoholadta földöntúli nyugalommal lefelcserkedte magát. A korábbiakkal ellentében a vér sem zavar már a sok kórházban töltött nap után, ahol láttam épp elget ahhoz, hogy sokkal közönyösebben szemléljem az életet jelentő folyadék testen kívüli megjelenési formáit.
Így esett hát az este. Vagyis szerencsére nem esett. Erről a nevezetes, számat szétmaró kiadásról viszont nem írtam, ha pedig az est fénypontjáról nem írtam, akkor már magáról a rendezvényről sem írtam. Csak eltettem a három palackot a csöndes garázsom még csöndesebb sarkába, ahol igencsak lassan bolyong az idő az üvegek közt. A Noble Nectars tövig nyomott gázpedálján ott sokasodnak Ivo, Gergő és Laci lábfejei, de még talán a kezük is, így megérkezett az év végére a Hungaricons széria második tagja is, egy 12 éves Aberlour PX sherry hordóban finishelve, egy igazi téli szörnyeteg. Ezt viszont kihagytam, mert nem az én világom maga a lepárló, és a mostani whisky trendeket követő érlelés sem, a hangulatos balatoni tájjal és a Tihanyi apátsággal operáló szép címke, valamint az ötletes marketing ellenére. Kikopott a boltból hamar, és jól is van így, nálam jobb, szeretőbb gazdákra találtak a palackok. A karácsonyi pénzköltési hajrában finanszírozni sem igen tudtam újabb beérkező italokat, így lett minden, ahogy lennie kellett.
Közben ideért 2026, mint a franc, a tacskóimmal pedig nagy örömmel vetettük magunkat a környező erdőkbe már az év első napjain, ahol a frissen esett hó fehérbe öltöztette a tájat. Ha már odakint bóklásztunk a fagyos világban, akkor vittem magammal egy palackot is fotózgatni. A Hungaricons Highland Park akadt a kezembe. Annyiszor volt már a Dramazinon a lepárló, hogy megfogadtam: egy jó időre elteszem, de legalábbis nem turnézok vele cikk formájában. Valahogy mégis ez lett. Talán mert tiszta, mert szép, mert elemi. Jó egy évkezdéshez. Bár a három fősre olvadó Noble Nectarsról ezer helyen írnak, forgatnak, fut a szekér, ügyesen építik a bizniszt (közben nem felejtenek el adni sem), nincsenek is lomha, oldschool magazinunk felületeire rászorulva, mégis sajnáltam valahol, hogy nem emlékeztünk meg az első magyar független palackozásról hasábjainkon, pláne, hogy igen bátor lépés egy tiszta, meztelen bourbon hordós whiskyt a nagyérdemű elé dobni. Merész még akkor is, ha egy Highland Park. A lepárló szignatúrájának sokak szerint elválaszthatatlan része a sherry hordós érlelés, nyersebb, bourbon érlelt formájában tán kevesebben ismerik és szeretik. Mégis jó, hogy így történt, örülök, hogy bevállalták ezt a hordót a fiúk, és annak is, hogy sikeres lett: hamar elkapkodtuk. A történet kicsit a Highland Park geek rajongóinak szól. A főzde hatalmas mennyiségre pörgette fel magát a whisky boom csúcsára, amit a saját alacsonyan tőzegelt malátájukkal már nem tudtak kiszolgálni, így a Mainlandről vásárolt sima tőzegeletlen malátával bővítettek kapacitást, ami miatt a saját, egyedi hangás füstölt alapjuk fenoltartalmát megemelték, így tartva-összeátlagolva a korábbi jellegzetes lágy tőzegeltséget. Sokan úgy tartják, hogy ez a változás nem maradt nyom nélkül a lepárló italain. Így vagy úgy, a Hungaricons egy elég különleges darab, mert kizárólag a megemelt tőzegességű saját malátájukból készült párlatot tartlamaz. Egy igazi zsíros cafat a magamfajta elborultaknak. Véleményem szerint egy elég jó reprezentánsa a Highland Park bourbon hordós képességeinek, még akkor is, ha kicsit speciális, füstösebb alapokon.
Az üvegből egy imádnivaló sonkás-sajtos füstféle robbant ki, a pohárból már a dejeles Highland park édesség érhető tetten az illatában. Gyógynövényes hangaméz. Száz százalékig Orkney lenyomat, szigeteki varázs. Éles bourbon, enyhe füst. Erősebbre számítottam. Malátás kényelem, bele tudok ülni. Hígítatlanul is simán iható, érett, kerek. Nem a végletekig komplex, nincs még a huszonéves ligában, erőteljes, száraz, feszes. A fa egy kis keserűséggel odacsíp, de kellemes egyensúlyban van a mézes alapokkal, nem dönti ki az italt a középpontjából. Földes, füves, zöld, igazi nyers skót malátawhisky, férfias határozottság. Édes-sós szigetvilág, kovakő. A tőzeg főleg az ízében határozottabb a klasszikus vonalnál. Nem mondom, hogy a legpopulárisabb ízek, simán megbírna magán egy jó sherry hordót is, bőven van annyi karaktere, teste, zamata, amivel ellen tudna tartani a spanyol bor tömény rothadó édességének, sőt, szép táncot lejtenének. De bourbon hordóban, meztelenül is remek párlat. Forgatva kicsit, vízzel hígítva hátrébb vonulnak a korábbi ízek és egy nagyon finom malátás-kenyeres alap jelenik meg. Imádom, hosszan elmerengek vele, lassanként vizet adagolva hozzá. Ha a naturális Highland Park karaktert keresnéd, akkor itt bőven megtalálod.
A Szakonyi Balázs által készített címke nagyon szép, a magyar Parlamentet és az ikonikus kettes villamost megidéző őszi fáradtság harmónikus, és bár városi kép, nekem az őszi falevelek mégis idézik a magyar vidék erdeit, vadászhangulatát, a Vuk színfoltjait. Egyedül a nagyon fontos H betű fekete háttérbe olvadása zavar.
Jane és Judith Glue
Ha már az ikonoknál tartunk, és a három Hungaricons palackomból kettőt az ikreinknek vásároltam, akkor jöjjön egy érdekes cikk 1998-ból, miszerint egy Jane Glue nevű fiatal festőművész felkérést kapott, hogy a Highland Park látogatóközpontjába készítsen képeket.
De kezdjük az elején. Jane és Judith Glue egy Orkney szigetén felnövő ikerpár. Nagyanyjuk Jemima Sinclair, fiatalon elhagyta Orkney-t és Glasgow-ba ment, ahonnan egy férjjel, John McGibbonnal tért vissza. Találtak egy házat a Breck nevű helyen, Orphir közelében. Legkisebb lányuk Ella egy zöldségesnél kapott munkát Kirkwallban, ahol megismerkedett egy királyi haditengerészeti tiszttel, Donald Glueval, aki a Scapa Flow-ban horgonyzó hajóról érkezett, és egy nap belépett a boltba, ahol Ella dolgozott. A Somersetből származó férfi beleszeretett a szigetekbe (és persze a lányba), így ott tepedtek le. Egy kertészetben talált munkát, amit 1970-ben Ellával közösen megvásároltak. Gyermekeik közül az ifjabb Donald vezeti a kertészetet (az 1998-as cikk szerint), Jane és Judith alkotói pályára léptek.
Jane Glue
Jane Kirkwallban tanult, majd az aberdeeni Gray’s School of Art hallgatója lett, később pedig Harrow-ban, a mai Middlesex University-n tanult illusztrációt. A fordulópont akkor jött el, amikor a Highland Park Distillery meghívta, hogy festményeket készítsen a látogatóközpont számára Kirkwallban. A kapott díjat nem ruhára vagy utazásra költötte, hanem üdvözlőkártyákat nyomtatott a képeivel. Ezekkel elment a következő Aviemore Trade Fair-re, és sikert aratott.
Festményei Orkney sajátos táját ragadják meg: mezőket, tavakat, lápvidéket, régi épületeket. Szerencsésnek érzi magát, hogy a szigetek még mindig menedéket nyújtanak vadvirágoknak, amelyek máshol már eltűntek. Pipacsok, búzavirágok, nőszirom, margaréták – mind visszatérő motívumok.
Jane szereti a régi kőkunyhókat is, különösen Orphir környékén, ahol nagyszülei éltek. Bár sokat újra megfest, keserűen jegyzi meg, hogy „folyamatosan bontják őket”.
Judith Glue
Judith testvérével ellentétben formális képzést nem kapott. Kötött ruháin ugyanazok a színek jelennek meg: a lápvidék barnái, a dombok kékjei. Kezdetben bőrárukkal foglalkozott, később a kötöttárura koncentrált. Üzlete a Kirkwall Broad Streetjén ideális helyen van. Orkney-i kötőnőknek ad munkát, akik otthon dolgoznak. Judith tervei alapján készülnek a darabok. Mintái között szerepelnek rúnás motívumok, amelyek az orkney-i sírkamrák falain található feliratokra utalnak (pl. Maeshowe). A múlt így új életre kel modern ruhadarabokon.
Jane ma saját galériát vezet Kirkwallban, míg Judith Edinburgh-ben és Orkney-n is üzletet működtet. Bár ikrek, külön utat járnak, mégis szorosan együttműködnek. Judith üzlete orkney-i kézművesek termékeit is árulja – ezüstöt, kerámiát, helyi élelmiszereket, köztük orkney-i sajtot és whiskyt. Mindketten vallják, hogy ha Jemima nem ment volna Glasgow-ba, és Donald Glue nem lépett volna be abba a kirkwalli boltba (ahol Ella dolgozott), ez a történet soha nem születik meg.
Igazán szép Orkney kalandozás volt egy kivételes whiskyvel, helyi festményekkel és kötött ruhákkal.
Bár furcsa hullámzások vannak most a világban, mégis kívánunk sikerekben gazdag, boldog új esztendőt!
Tölgyesi Norbert