Waxy Lady

Képzett kollégám, a bőbeszédű Barman’s Choice említette egyszer, hogy a Dailuaine karaktere 2015 körül megváltozott. Azaz megváltoztatták. Tette mindezt a Diageo azért, mert a felújítás alatt álló Clynelish lepárló karakterét akarta pótolni a blendekben. Érdekes feladatkör egy olyan háttérben dolgozó, alapvetően lágy karakterű főzdének, mint a Dailuaine. Nem különösebben kaptam fel a fejem (mert hát ki tesz ilyet a Dailuaine-t hallva?), de azért ott mocorgott bennem a gondolat, hisz a Clynelish a whisky geekek szupersztárja, ami az aukciós árakon is látszik. Nem véletlenül. A híresen, hírhedten északi waxy coastal karakter elég különleges és hatalmas potenciállal bír, igazi mélységet tud adni a skót whiskynek. Na ebbe a cipőbe kellene a Dailuaine-nek belehuppannia. Egy kis gombtekerés ide, egy kis finomhangolás oda. Tádám! Igaz rideg ipari döntés, de hátha nekünk, geekeknek lehullik belőle valami szép kövér cafat a Diageo asztaláról.

Szóval elvolt az agyam hátsó részében ez a dolog szép csendesen, főleg mert az eddigi 2015-től desztillált Dailuaine párlatokat többnyire jól megkínálták vastag sherryvel, igaz van olyan Thompson kiadás, ami ezt a viaszos jelenséget emelte ki egy egyszerű refill barrel-lel.

Viszont csak felfigyeltem egy TBWC (that boutique-y whisky company) kiadásra, ami úgy tűnt megfelel a fent leírt karakterváltozásnak. 2015-ös, nem kóla színű, hat éves, és banki kölcsönért sem kellett folyamodnom a megvételéhez. A furcsa underground cimkén pedig egy apró jel: Waxing Lyrical.

Éles, karcos, harsány, de édes illat. Friss spirit, nyers, a lerántott faháncs savas agresszivitása. De ott van benne valahol az is, amire korábbról emlékszem a Dailuaine-ről. Vaníliás, tejes finomság a spanyol bor fáradt hordójával kiegészítve. A masszív alkohol rácsücsül a nyelvemre, de nem rossz. Elbírok vele, már csak rutinból is. Mekkorát lehetne flexelni egy disznóvágáson az öregek kerítésszaggató pálinkájával, ahogy a hatvan fokos whiskyken edződve rezzenéstelen arccal leverjük. Vagy nem? Meglehet nem az alkoholfok az egyetlen italviselhetőséget meghatározó tényező. De az öregek már nem hívnak. Meghaltak. Vissza is térek a poharamba. Itt és most. Tényleg van egy tömege a párlatnak, még ha fiatal és zabolátlan is, nevezhetem kicsit viaszosnak akár. Remélem nem csak kétségbeesetten igyekszem belelátni a párlat karakterváltását. Van itt egy kesernyés íz és utóíz, ami soká a számban ragad. Egy kis vízzel igyekszem úrrá lenni a vadságon, az illata savanykás felhangokat nyer. Nem egy könnyű whisky. Egy kis maláta, és egy kis gyöngéd dió, valamiféle refill sherry felelhet érte tán. Annak elég rosszarcú. Kell neki az idő, hogy megszokjuk egymást. Lassan bomlik a vaskos illat. A hordó dúl-fúl, igyekszem alálátni, ott meg a párlat feszít be. Nem egy tingli-tangli nyári itóka, és valahogy nem is az a lazítós idegsimító kéjelgés. Fiatal is, magas alkoholfok is. Ez van. Maradjunk annyiban, hogy nem a puszta élvezetből iszom, a tudományos kíváncsiság is hajt.

A TBWC cimkéin egyébként érdekes dolgokat lehet összekukázni, ha valakit érdekel az ilyesmi. De jóformán senkit nem érdekel semmi. És senkit nem érdekel, hogy engem mi nem érdekel. Tudom… nagy a zaj. Azért nézzük. Elsőre észre sem vettem, de ennek a Dailuaine-nek a borítása egy lemezcímkét idéz meg: Boutique-y records. A bal felső sarokban NCS felirat a Natural Color System rövidítése lehet. Zenében lehet az analóg zene természetességére utalás, a whiskyben a színezetlenség jelzése. A homoksárga borításon egy kerek fekete bakelit lemez cimke. Cupola, amit egy TBWC-s gegként értelmezhetünk a Capitol amerikai lemeztársaságra való utalásnak is, a logó része pedig egy tradicionális skót whisky főzde pagoda teteje. A Dailuaine Flora & Fauna sorozatról ismert borz állatkája itt is megjelenik, egy gramofonnal: The Badger’s Choice (a borz választása). További finom felirat a DRAM-O-PHONE SPECIALISTS, egyfajta játék a Dram és Gramofon szavakkal, de eszembe juttatja a másik nagy lemezkiadót, a Parlophone-t is. Soul for Us by The Saul Fuhr Four. A hatvanas évek tipikus soul albumcíme is lehetne egy négyes formációtól. Featuring the complete badger set. A fekete címkén körkörösen még egy érdekes dolog: Reader, if you seek his monument, look around you. Lector, si monumentum requiris, circumspice. (Olvasó, ha az emlékművét keresed, nézz körül). Ez a londoni Szent Pál-székesegyház 1723-ban elhunyt angol építészének, Christopher Wren-nek a sírfelirata. A lényeg tehát a mű. Whisky esetén mondjuk a tartalom, maga az ital. Ami a maga nemében monumentális. Legalábbis belelátom.

Már rengeteg víz a poharamban a Dailuaine-nel az arénában. Az illata még mindig vastag, tömött. Az íze szintén. Ez egy jó masszív párlat lett. Így ebben a reprezentációban még kevésbé populáris is. Régimódibb lett, barátságtalanabb. Jól harmonizál ehhez a cimén megjelenő oldschool zenei formátum megidézése a hatvanas évekből, recseg, ropog, piszkos, koszos, mégis gyönyörű, maga az élet. És ha már régimódiság, akkor a nagy átfogó whisky lepárlókról szóló mű (Whisky Distilleries of the United Kingdom, 1887) írója, Alfred Barnard is idekeveredik egy mondat erejéig, whisky líra magasfokon: No wonder with these surroundings that the pure spirit emerging from such an eden should be appreciated by mortals all the world over. (Nem csoda, hogy ezzel a környezettel, egy valóságos Édenből előbukkanó spiritet minden földi halandónak becsülnie kellene.) – írta a Dailuaine meglátogatásakor.

Szaftos cimke, szaftos ital. Megnézném egy kicsit szégyellősebb (és jobb…) hordóval is, azt sem bánva, ha marad hat éves. Waxy Lady. Foxy Lady. Micsoda találkozás. Ősi, érces, vad és szaggató gitárzene, mégis összetett, mégis fasza. Ha zenét kéne mondanom ehhez a fiatal dúvad Dailuaine-hez, akkor ez megtenné. Azon belül is az ösztönös Live at Berkeley-t ajánlanám, amit rongyosra hallgattam egykor. Még színben is passzol a whiskyhez, és a Highland Park Full Volume-jéhez ajánlottam már korábban.

Várom a további újkori Dailuaineket, látom benne a potenciált, a megvastagodott párlat sokmindent megbír majd magán, és érdekes hordóvariációkra, kísérletezésekre ad majd lehetőséget, ha így hagyják. Azt rebesgetik, hogy a Glen Garioch-ot is visszaállítják a mostani gyümölcsös könnyedségről a régimódibb, füstösebb-farmosabb irányba, sőt, az újonnan induló lepárlók közt is népszerű ez a vonal.

Cimkegeddon

A TBWC cimkékről is lehetne még hosszan elmélkedni. Például a TBWC at the Movies sorozaton. Tegyük most röviden.

A Grainspotting zseniálisan szarkasztikus kifigurázása a whiskyzésnek egy lesajnált ipari grain lepárló és a kultikus drogos film legendás felsorlásának tükrében.

Válaszd a továbblépést. Válaszd a közönyt.

Tudom… sok a zaj.

Véres, piros becstelen brigantik plakát idézés és egy 33 éves kiadás a Glen Garioch-tól, ahol a lepárló maradékhőjével paradicsom melegházakat fűtöttek…

Mad Rax, egy négy éves ausztrál whiskyhez. A távoli kontinens filmipari perverzitása tökéletesen tetten érhető a brutális poszt-apokaliptikus Mad Max-ben, de a Priscilla, a sivatag királynője is zseniálisan furcsa. Még sorolhatnánk. A cimkén a Mad Max első részének rendőr üldözőautója, az Interceptor. Ezúttal whisky hordókat pakoló targoncaként.

És mit tennél meg egy undisclosed whisky cimkéjéhez, amit nem nevezhetsz meg? I’m sorry Dave, I’m afraid I can’t do that. HAL 9000. Nem is folytatom. A TBWC fedélzetén is van Dave.

Szappan egy „tiszta” Aultmore-hoz? Ó yeah. Brad Pitt, itt vagy?

Rohansz TBWC palackokért igaz? Vagy csak teszel az egészre, ha egyáltalán ide jutottál, és ásítva tovább görgetsz.

Apu továbbgörgető hüvelykujja vagyok.

Tölgyesi Norbert