A sebezhetetlen
Itt voltam hát megint. Ismét egy kórterembe vezettek. Kemény, csörgő papírokat kellett aláírnom. Ugyanaz, mint egy évvel ezelőtt, úgyhogy magabiztos, reménykedő derűvel ültem fél seggel a széken, a halványsárga falak között. A szobában csak az idős, mint később megtudtam K. bácsi. Sovány, de jókedvű, nyolcvan felett. Vastag szemöldök, ősz haj, pergamenszerű bőr. Rengeteget kezdett beszélni, amit türelemmel hallgattam. Elsőre nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e, vagy az agyamra fog menni. Hamar megszerettem. Tisztelettudó, egyszerű, végtelenül jóindulatú és valahol tapintatos ember. Kivívta az elismerésemet azzal is, hogy az orrán át gyomrába – nővér által – letuszkolt gumicső behelyezését egy nyikkanás nélkül tűrte.

Még első délután begurítottak a műtőbe, majd ki is gurítottak onnan. Sajgó fájdalom éreztette, hogy nem kávéztak a nekem kiesett időben a sebészek. Az altatás másodjára is földöntúli élmény, emlékeztetett arra, hogy kattogó biológiai gépek vagyunk, mind a sötétség felett lebegve, ahová egy injekciónyi kémiai vegyület is tetszőlegesen belökhet egy időre. Az estét ketten kezdtük K. bácsival a négyágyas kórteremben. Ő horkol – figyelmeztetett jóindulatúan. Én is. Meg ereget. Én is. Meg böfög. Az is megvan. Ezen így hamar dűlőre jutottunk. Szimpatikus lett. Mondjuk nála gyomorügyi panaszokból eredt. Nem aludtam jól az első este, mert éjjel fél tizenkettőkor hozták mentővel Z. bácsit. Na tessék! Oda a kétágyas nyugalmunk – bosszankodtam (a közös eregetésen túl nem voltak terveink, bár egyik éjjel azzal ébresztett, hogy túl hangosan horkolok, azt hiszem azt a számot én nyertem). Neon fel, a hórihorgas, fiatal orvos hosszan vallatta, nyomkorászta a beteget. Azért lassan csak lecsillapodott a riadalom és egészen hajnal négyig izzadva forgolódhattam a paplan alatt, amikor jött a nővérke ágyneműt cserélni a szobánkba. Szokatlan, de sebaj, nem sok tervem volt másnapra, ki tudtam pihenni napközben. No mindenesetre Z. bácsiról kiderült, hogy jó, ámde balszerencsés arc. Nem hallgatóztam, de hát ott hevertem tőle másfél méterre, úgyhogy röviden megismertem a történetét, amint elmesélte egy nővérnek. Hatvanéves, deréktól lefelé béna, elvékonyodott lábai erőtlenül és tehetetlenül mozdultak utána, követve Newton törvényeit. Törékeny emberi test, itt a kórházban mindig olyan közel kerül a szakadék széle, egy hajszálon lóg a hús, a csontok, a bőr a kozmosz törvényein himbálódzva. Kicsit minden kinti igyekezet, homályossá és értelmetlenné válik idebent, lefoszlik a gőg. Z. bácsi motorozott, túl gyorsan ment. A gép egy karcolás nélkül megúszta. Akitől vette, az is esett vele, akik megvették, azok is. Húsz éves volt a balseset idején, még nem is volt Z. bácsi, csak Z. A feleségével akkor már két éve együtt, az asszony azóta is mellette. Majd negyven éve. Itt azért könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Z. bácsiért is, az asszonyért is. Hogy lehet ezt az állapotot viselni? – kérdezte a nővér. Nincs más opció – mondta Z. bácsi tréfás nyugalommal. Tényleg nincs. Milyen motor volt? – érdeklődött tovább a nővér. Hát amit akkoriban lehetett kapni, de azok még nem voltak olyanok, mint a maiak. Meg is halt volna egy újjal! – szúrt oda a nővér. Az könnyen lehet – válaszolt Z. bácsi. A humor láthatóan segített neki legyűrni a hétköznapok problémásabb darabkáit.

Másnap hozták a zavart, nyolcvan feletti D. bácsit, néhány holmiját kissé türelmetlenül toporgó fia szorongatta. Az öreget megvizsgálták, megműtötték. A kissé szélütött viselkedés mellé még nagyothalló is. Mint kiderült, az élet esetében is egyensúlyra törekedett, mert amint eszméletére tért, lassan, de megállíthatatlan úthengerként kezdett beszélni. Kimért, nyugodt hangja először egész kellemesen hatott, ahogyan magával egyezkedett ilyen-olyan ügyben, önmaga rendszerén belül teljesen logikusan. Idővel ez a kellemes, lágy bariton elkezdett bemászni a bőr alá, a fülek mögé, kellemetlen, idegesítő formát öltött, kezdtett éket verni az idegszálak közé. Ehhez képest a kezdetben sokat beszélő K. bácsi szinte néma. D. bácsi időnként elaludt, de ha nem, akkor elég hamar indította a pokoli zsolozsmázást, mert meggyőződésem, ha létezik Pokol, akkor ott valami ilyesmi történik az elkárhozottal az idők végezetéig. Modern világunkban azonban már sok mindenre megtalálták a gyógyírt, ami számomra egy kék fülhallgató képében érkezett, szerencsére „Szótenger” bácsival egyszerre. Ha a Pokol elkerülésére nem is jó, de más hangokat kizárni igen. Ha kirohad a fülem, akkor sem veszem ki! – gondoltam. A hóvihar és kandallóropogás bámulatosan jól tompította az Ördög szóvivőjének mindenhova kúszó-igyekvő hangrezgéseit. D. bácsi rokonainak nyúzott, fáradt és türelmetlen arcát immár megértettem. Na nem tudok semmit az öregről, még jó ember is lehet, jó szándékkal, de ugye ismerjük a mondást…

A fülhallgató mellett még könyveket is hoztam, hogy a kórházban bámulatosan hosszúra nyúló időnyalábokat elviselhetően meglovagoljam. Az egyik “A Sebezhetetlen” Szentmihályi Szabó Pétertől. Sebészeten olvasni a Sebezhetetlent? Meg is akadt rajta egy vizitáló orvos szeme, de nem a megerősítés miatt hoztam magammal, még a bajok előtt kezdtem otthon, ez került könnyen a kezem ügyébe, amikor izzadva indultam a kórházba. Egy költő-műfordító megismerkedett a sci-fi novellák műfajával és igencsak jót lubickolt a végtelennek tűnő lehetőségek tengerében. Tudományos alapokon nyugvó elméledések, paradoxonok, időutazás, a technokrata ember harcai a múltban és jövőben, társadalmi dilemmák. Színes, izgalmas, a nemzetközi sci-fi trendekből jócskán merítő, mégis itt-ott fellelhetően magyar hangulatú gyűjtemény, melynek minden darabja kicsit más. Remek könyv. Az egyik fekete lyukakról szóló novellában a pórul járó Jack Floyd, az űrkutató kozmonauta az egyetlen, az akkori jövőben a Földtől távol elérhető Moonshine whiskyt issza, amibe állítólag tettek nekik valamit, hogy úgy istenigazából ne lehessen berúgni tőle. Valami olcsó blendnek képzelem. Talán a Lidl áruházlánc Western Goldjának jövőbéli bolygóközi leszármazottja?


Az orvos keserűcsokoládét javasolt. Sosem kedveltem igazán, de a kilencvenkilenc százalékos tábla rá tudott még tekerni egy-két fordulatot. Valahogy ilyennek képzelem egy mumifikálódott, szőrös majomtetem ízét. Szomorúan rágcsáltam, hallgattam a hóesést és tűzropogást (továbbra is a fülesben, mert nem kerültünk át egy hegyvidéki tüdőszanatóriumba a tizenkilencedik század végére), miközben láttam, hogy D. bácsi szája lassan, de megállás nélkül formálja a szavakat. Egyszer majd vége szakad…
Z. bácsit egyszer csak hazavitték, elköszönni sem tudtam az öreg motorostól, másnap érkezett a helyére F. bácsi, egy elképesztően vékony, kerek szemüveges, bajszos fickó, talán hatvan körül. Mintha valami francia animációs filmből ugrott volna elő. Illedelmesen bemutatkozott, körbement a szobán. Mi többiek már baljós némaságba burkolózva néztünk magunk elé, nem szerettük volna D. bácsit beszédre ösztökélni a legapróbb hibával, félszóval, pillantással sem. Az elején rendkívül közlékeny K. bácsi is elnémult néhány nap alatt és mogorva arccal mászkált (bár a több napos koplalás is segítette), főleg neki köszönhettük D. bácsi hallgatását, szó szerint leugatta párszor, amikor rákezdett. Így tette a kórtermet pisszenésmentessé D. bácsi. Az újonann érkezett F. bácsi elkövette azt a hibát, hogy bemutatkozott D. bácsinak is, aki megörült, hogy lesz kivel beszélgetnie, rá is zendített rögvest, de F. bácsi hamar rádöbbent a hibára és süketen-némán végezte tovább a kezdőfeladatokat, kipakolt, majd feldobta magát az ágyára. Azóta hallgat, mint a sír. D. bácsi szomorúan konstatálta, hogy mégsem lelt hallgatóságra, előbb elővette az Újszövetséget, majd önhatalmúlag sétára indult a folyosón egy katéterrel, viszont szégyenérzet és alsónadrág nélkül. A szentírásból vehette a bátorságot. „Kelj fel és járj!” Mindannyian Isten kezében vagyunk.
Végül pár nap után kiengedtek a kórházból, csak kontrollra járok hébe-hóba vissza. Mohai Tamás életrajzi könyvét viszem magammal a várakozáshoz: Kórtalan. A cím tényleg a véletlen játéka, nem több. Csak ez került a kezembe. A folyosón elsuhanó főorvosnő tekintete azért elidőzött rajta egy pillanatig.
N. bácsi
