Kell ez nekem 40 fokkal vagy mást vegyek az árán? – így nyűglődtem, amikor egy bontott palacknak kiadták az útját. Kipróbálták, megunták, eldobták, új szerelmet kerestek vagy csak egyszerűen spóroltak és meghagyták a májat másnak. Whatever. Befogadtam ezt a kis duci üveget egy csöpp gondolkodás és alkudozás után. Idős, ex-bourbon érlelt. Illik a mostani profilba. Még a régi kiadás és jól mutat a polcon a mindig kellemes arany-fekete színkombinációval.

Aberfeldy 21 Year Old
A jelenlegi arculat kevésbé tetszik a túlméretezett, butácska betűivel, még akkor is, ha kétségtelenül figyelemfelkeltőbbre sikeredett.


Az Aberfeldy Distillery-t 1896-ban alapították (John Dewar & Sons, Ltd.) és két évvel később meg is nyitották, úgy néz ki, még gyorsan bekurblizták a főzdét a századváltás előtt, hogy jobban fessen a palackon a since felirat, hisz pár év és az 1900-as években máris milyen jó dohos, hogy ezernyolcszáz x óta. Na jó, biztos nem ezért, csak így adta ki (ezt gyakran hallottam a felújításunk során a mesterektől is). Most a Bacardi tulajdona, hosszú volt az út Kubából Skóciába, de csak odaértek (úgyamúgy mindenhova). Az Aberfeldy párlata adja a Dewar’s blended whisky jelentős részét. Azt még nem próbáltam, de nagy vágyat valahogy nem érzek rá, habár olykor kell valami, amit kólával felönthetek. Na! – szól rám a kevésbé nagyképű énem. Ennyire semmit sem érdemes előre leírni! Egyszer talán összehoz minket a sors. Én és a Dewar’s. Még jó is lehet.

A főzde így farnézetből jól fest a kis vonattal, meg minden, az ember csak leheveredne a fűbe és eszébe nem jutna, hogy mekkora szar van a világban, de sok nehéz időt megéltek már ezek a régi lepárlók (fotó: Difford’s Guide – egy szöveget sem lehet a honlapjukról másolni, de én most leloptam ezt a képet)

Blend ide vagy oda, most be kell érnem a 21 éves Aberrel. Finom, hordós, érett illat, naranccsal, mézzel, vaníliával és dióval, mogyoróval. Szépen megérlelt whisky mély, komoly összetevőkkel. Meg van ez komponálva. Szinte meghazudtolja sima ex-bourbon származását, olyan érzésem van, hogy túlmutat azon. Kicsit nehéz is elhinnem, hogy nincs a tetejére húzva egy sherry. Mindenesetre egészen jó hordókat kaphatott. Az első kortynál még a korához képest kevéske negyven százalékos alkoholtartalom sem vállalhatatlan, el is gondolkodom, hogy mit fanyalgok úgy mindig rajta, van amihez elég és kész. Olajos, lágy és édes. Téli kanapéba süppedős, kandallóba tekintetet eresztős fajta. Sztereotip. Pont amilyennek elképzeled. Sürgölődik, forgolódik, hogy a kedvedre tegyen, a végtelenségig udvarias, esze ágában sincs zavarni, nem tesz próbára és nem lep meg. Ha felé nézel lehajtja a fejét és azt mondja, amit hallani szeretnél. Kellemes, nagyon kellemes. Túl kellemes.

Ugye, hogy milyen jól mutat a régebbi palack a polcon? A színe szép, karamell az van benne

Többedik kortyra már határozottan kevés az alkohol, kéne még nagyon a támaszték az aromáknak, 21 év fáinak. Hát ezért szoktam billegtetni a fejem, ha negyvenet látok, pláne egy ilyen idős kiadásnál. Ejj. Biztos megvan rá az okuk, biztos átszámolgatták a managerek és könyvelők négyzetrácsos papíron, hogy kéne csinálni. A pohár végére kicsit el is unom magam, de csalódott végülis nem vagyok. Nagyon szép ünnepi whisky egy téli vacsora mellé, tökéletes egy beszélgetéshez, hagy figyelni, nem haragszol a beszélgetőtársadra, hogy mit nyomja már, honnan ez a sok szöveg és miért nem hagy már az italoddal békét neked (a whisky fogyasztás valamelyest csökkentette az italozás melletti beszélgetésekre való fogékonyságomat, illetve meg kellett tanulnom az adott alkalomhoz megfelelőt választani – most whiskyre gondolok, nem valakire, aki csöndben tud lenni). Komolyabb vendégnek elsőosztályú választás vagy egy kezdő whisky rajongó behúzására is alkalmas, amennyiben nem sajnáljuk az illetőbe már az elején a koros, így borsos árú párlatot (vagy nem félünk egy újabb whisky-re éhes konkurenciát kinevelni, aki majd előlünk rendeli meg az utolsó Springbanket-et). Lenyűgöző találkozás, de mégsem adnám ki a teljes palack jelenlegi árát érte. Sok  izgalmasabb dolgot is lehet belőle venni, viszont ha egy figyelmes, szelíd társra vágysz a téli estékre vagy a karácsonyi vacsora utánra és nem üt megmagyarázhatatlan lyukat a költségvetésedben, akkor ez a te italod. Illetve ez is. Úgyis veszel mást is.

Egy jószándékú mosoly azért elférne a mókus fején

Hogy ne csak úgy magában kortyolgassam ezt a cuki, gyöngéd párlatot, természetesen a lemezeimhez nyúlok ismét. Egy jó kis jazz válogatást pörgetek meg a Wewerka archívumból 1966 és 1969 közötti felvételekkel. A fedélzeten indítóként a szerb jazz trombitás, Dusko Goykovich Macedónia című dala. Nem lehet nem szeretni. Finom balkáni hangulat. Kusturica filmjeinek savanyú leheletét, szomorúan reális hangulatát az orromban érzem. A sár, a romos falu, a rohadó kocsik, a háborús lövedéknyomok, mind-mind jönnek a zenével sorban. Az Aber utolsó dramjában a parafáról lemorzsolódott darabkák úsznak, biztos sokat ázott alkoholban (feküdt a palack? – nálam biztos nem) és lefarigcsálta nekem. Legalább eszem is valamit, na nem mintha az lenne a jellemző viselkedésmintázatom, hogy megvonom magamtól a táplálékot. Hans Wewerka egyébiránt egy osztrák zeneipari mogul, zongorista, nagybőgős volt. 1952-ben indította a mai napig futó lemezkiadóját és hatalmas zenei archívumában izgalmas előadók felvételei találhatók főleg az 50-es és 60-as évekből.

A lemezen kiváló fúvós darabok kaptak helyet, és ha már jazz, akkor nálam leginkább trombitával, szaxofonnal működik (igaz anélkül is jutnak eszembe jók: pl. Oscar Peterson). Sok mindent nem találni Wewerkáról, csak egy kép kering az interneten, az én lemezem hátulján is az terpeszkedik. Van az úgy persze, hogy egy fotó végre jól sikerül az emberről és azzal turnézik mindenhol. Úgy fest, Hans-nak az alább látható fotográfia tetszett meg 2006-ból. Tény, ami tény, guszta felvétel.

Hans Wewerka, 2006

Érdekesség, hogy Wewerka archívum címen találni egy 2014-ben, az egykori magdeburgi művészeti iskola helyén nyílt német családi művészeti archívumot Stefan Wewerka (német építész, dizájner és festő, 1928-2013), apja Rudolph Wewerka (szobrász, festő, 1889-1954), Hans Wewerka (szobrász, Rudolph bátyja, 1888-1915) és Philipp Wewerka (festő, grafikus, Stefan fia, 1965-) munkáiból. Az archívum feladatául tűzte ki, hogy megőrizze, rendszerezze és fejlessze a család művészeti hagyatékát. Az interneten nem találni kapcsolatot a zenei mogullal a névrokonságon kívül.

Stefan Wewerka – Kis lakóegység 1954-84 – egy ekkora élettér rezsije mellett marad whisky-re. Mondjuk a budit nem látom, csak nem az a piros keret az? – jó, tudom, ez az egész még biztos beintegrálódik valahová, így a fehér semmiben emlékeztet a meglehetősen absztrakt Semmi című filmre 2003-ból, ahol két szorongó alak a fehér végtelenbe kerül
Stefan Wewerka – 1964/65 meg nem valósult ruhwaldi lakótelep makettje. Ebben a formában erősen múltbéli futurisztikus

Kellemes barát ez az Aber. Végül erős koncentrációval, de elszopogattam a palack tartalmát (egy-két kóstoló azért kiröppent belőle másnak is), így ma éjjel érdemei elismerése mellett elkullog a polcomról, hogy átadja a helyét valami újnak, de főleg erősebbnek. Nem volt rossz, de összességében inkább bosszantott a lágysága, lehetett volna ez sokkal jobb is.

Távozóban… a lemezborítón a sötét szocreál szemüveg kedvemre való

Tölgyesi Norbert

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük