A fémszívű lány

Vasárnap volt. Az erkélyemről néztem ahogy áztató eső nehezedett a városra. Tejfehér-galambszürke foltos takaróként borították be a felhők az eget. A fák levelei még kitartottak, az esőcseppek vad koppanásai még nem az utolsó pofonok voltak számukra. Majd egy hónap múlva már engedik, hogy jöjjön, aminek jönnie kell és szeptember végén a nyár színes emlékein zajosan taposok majd. Én sem bánom, már jobban fogadom a változást, tudom, hogy az nem mindig szükségszerűen rossz. Megtanultam az őszben is meglátni a szépet. Nem karcolok olyan kliséket, hogy az elmúlás meg ilyenek. Örülök, hogy végre előkerül a meleg takaró, a tőzegelt whiskyk pedig a hátsó polcról a frontvonalra menetelnek.

Belefáradtam a nyárba. Néhány képben tartósítottam a szűnni nem akaró programhegyeket, a gondtalan utazásokat meg miegymást és mint dunsztos üvegeket úgy tároltam el őket az agyam kusza polcrendszerében. Majd egyszer előkerülnek, ha D vitaminra szomjazom. Az emlékek stelázsiját rendezgetve kinyitottam néhány üveget a múltból. Időben, térben már távoliakat. 200 km-re lévőeket. Kopott, kócos városban születteket, amelyet el kellett hagynom, hogy kiérjek a napsütötte sávig. A hely nem fogadott be. Ipari dög, a gondolata is fáj. A kora reggeli jéghideg levegője ezernyi késpengeként csipkézte a tüdőmet. A Széchenyin végig futó szocreál villamos sajgó nyöszörgése a fagyos síneken mindig sértette a fülem. Piros alakja éles pontként kirajzolódott a sétálóutcán. A vasgyári panelrengeteg, az Avasi kilátó ma már idegenként tekint le rám. Legutóbbi ottlétemkor az én szememben ők is idegenek voltak. Mégis minek köszönhették a látogatásomat? Egy régi barát hívott vissza, hogy találkozzunk még egyszer mielőtt elköltözik onnan. Igaz, Ő távolabb, mint én, a Közel-Keletre. Az Égbolt Caféban ülve beszélgettünk. Néhány éve nyitott, nem tudom felidézni régen mi állt helyette. Nem is fontos, itt legalább volt normális whisky választék.

A villanyrendőrnél befordulva a Kazinczy utcára pár falat után kutatva már ismerős volt a terep. Itt-ott néhány talpalatnyi kocsma, gyrososnak álcázott pénzmosoda, na ezeken nem fog az idő vasfoga. Csak a piros Coca-Colás műanyag székeket szívta ki a nap. Ennem kellett, a kora délutáni scotch egy kissé a fejembe szállt. Rendeltem. Pesten ilyen kétes kinézetű helyre talán be sem mentem volna.

– Kosarazok? Hangzott el a kérdés az arabtól. Ezer éve nem kezdeményeztek beszélgetést így velem. Hát persze, csak azért mert 180 cm vagyok, nyilván kosarazok. Mondjuk kaptak már tőlem páran kosarat. Nem zavart ez a nyitás, talán a Caol Ila meglágyított, miért is ne telhetett el az az öt perc kedves szavakkal, amíg a pitát tele pakolta.
– Nem – válaszoltam mosolyogva.
– Nem idevalósi vagy. Nehéz megállapítani, hogy ez kérdés volt vagy csak az idegen nyelv okozta botlás. Mindegy, volt kedvem válaszolni.
– Nem, már nem.
– Hova költöztél? Pestre?
– Igen.
– Aki egyszer Miskolcról elköltözik az már nem fog visszajönni ide.

Nagy igazság, fájdalmas igazság. Sokszor visszhangzik ez a kijelentés az ürességben. Számkivetettként bolyongok az agyam filmkockáinak börtönében, a múlttól senki sem szabadul. Túl keveset adott a város vagy én akartam túl sokat nem tudom, de már nem is számít, mint az sem, hogy maradt-e utánam elvarratlan szál. Tíz év távlatából már oly mindegy. Tovább lépünk. Egy palack után mostanság mégis visszaléptem.

Nem volt szerelem első látásra, de még az utolsó cseppek elpusztítása után sem éreztem megbánást. Különös érzésekkel, de mint koporsóba a szeget úgy ütöttem vissza a kupakot a már üres palackba. Tudtam, hogy sosem fogom szeretni, valamiért mégis éreztem, hogy ezer szállal kötődik hozzám. Akkor még nem tudtam megmagyarázni. Micsoda hülye gondolatok ezek, ültem ott hajnali 1-2 körül néhány baráttal belesüppedve a kifeslett műbőr kanapé undorító ragadásában és ilyeneken pörgött az agyam. Tetszett a kinézete, az üvege zöld volt. Méregzöld. A whisky az én mérgem. Kezembe vettem utoljára, jól mutatott ott, mégsem illettünk össze. A lepárlót sem fogom sose megszeretni. Szorgosan hozza a konstans minőségű párlatot, de nem arra hivatott, hogy nagyot villantson. Tudna egyáltalán? Pörgettem a kezemben a poharat, orromhoz emeltem századjára, nem is tudom mit remélve. Csak egy pofont adott, mint a csípős miskolci téli levegő. 60+%. Ja, min csodálkoztam. Korom, kátrány. Beleragadtam, mint az acélváros emlékébe. Zöldes, fenyves, magvas jegyek. A vanília mézesmadzag módjára néha kezet nyújtott felém de oly vékony volt, s egy cérnaszálba kár lett volna megkapaszkodnom. A napfény néha azért ott is rám sütött, a bükki kirándulások, a csanyik, a cigarettafüstben ázó mámoros egyetemvárosi éjszakák, az első szerelem heve a sötét kapualjakban…

Mint a sasok az Ardmore körül úgy keringenek majd felettem ezek a szösszenetek amíg élek. De mindez kevés volt, hiába is próbálnám megszeretni, így hát felrakom azt a húsz évet a polcra. Látogatásnak sok, ígéretnek kevés. Nekem ennyi jutott belőle, ja meg az Edda. A többit vigyék az angyalok. Ez volt az Ardmore Wilson&Morgan 8 éves Heavily Peated. A már említett skót retsina. A miskolci retsina. Ezt jelentette számomra a palack: a helyet, ahol éltem. Mint a gólya, a városba vissza-vissza térek, de sosem rakok majd ott fészket.

Miután rádöbbentem a hasonlatra sokáig kerestem azt a kiadást. Hiába, már a múltté. Talán néhány poros vitrinben még ott áll elszórva az országban. Nemrég ismerős üveg jött velem szembe. Wilson&Morgan Ardmore 10 éves, Islay Cask Finish. Kíváncsi voltam vajon képzeletben a dugó pukkanásával be tudom-e ismét rúgni az Újmassai őskohó ajtaját. Slamóval próbáltam egy kis hátszelet adni neki. Apám megőrült érte, rám ragadt a rajongása. Az első Edda album mindent letarolt. Megismételhetetlen. A klasszikus „bakancsos” felállás, a srácok akik vidékiként kiharcolták a sztárkultuszt abban az időben. A kazettagyűjteményt anyám már rég kiebrudalta a lakásból. Kacatok, porfogók. Marad a YouTube.

A zene a fülemben a füstölt sonka, halvány gyümölcsös jegyek az orromban. Hígítás nélkül megszúr az alkohol. Ipari ragasztó által fűrészporgombócként összeállva csúszik le a torkomon mindenféle nehézség nélkül, kissé mintha üres is lenne a kortyérzet. Szerencsére a lecsengésnél visszakapaszkodik. Bármilyen meglepő 60.3%-nál, de „elszopogatható” a vasárnapi esős szürkeségben. Ennyi kevés lesz ahhoz, hogy felépüljön előttem a magyar nehézipar fellegvára, ettől még Jennifer Beals is tökösebb volt, ahogy heggesztett a pittsburghi acélkohóban. Pici gyümölcsösség, pici tőzeg, pici chili, erősteljes, de kérészéletű lecsengéssel. Szívmelengető Islay feeling a felföldről. Nem olyan keserű, kátrányos, mint amilyen a nyolc éves társa volt. Nem sikerült a térképen kitűzött koordinátákhoz eljutnom, hisz tudod: „Hazamennél, de nem kérnek belőled, azt üzenik, maradj ott, hol eddig lehettél.„

Megérte egy palackkal venni? Áh, nincs értelme a múltba kapaszkodni.

Tipsy Lady