Ecsetkoktél
Ma már mindennek van napja, ha nem épp világnapja, de ezek zömét nem igazán érzem említésre méltónak. Ilyen például a tejszínhab vagy a mogyoróvajas keksz világnapja (mivan?). Október 18.-a viszont a magyar festészet napja. Ez már mindenképpen egy blogbejegyzésért kiált. Oly’ kevesen tudnak erős impulzust kiváltót, elgondolkodtatót, maradandót és szépet alkotni. Mégis kiből lesz (festő)művész? Milyen plusz kell még a kézügyességen és az „érzékenységen” kívül? Látvány után lerajzolni valamit egy dolog. Az ügyes ecsethasználat egy másik dolog. Tanulható, gondolom én. Az egyedi látásmód, amivel a mi szemünk előtt rejtett dolgokról lerántják a leplet vagy éppen más perspektívába helyeznek valamit, egy másik világba kalauzolnak bennünket, talán ez az egész sava-borsa. A környezetük intenzívebb érzékelése és a képzelőerő gyeplőjének szélnek eresztése közben pedig felfedik legbelsőbb énjüket a hallgatóság előtt. Szívünk mélyén tudjuk, hogy mindannyian kitárulkozásra és megértésre vágyunk…
Laikusként is sok kérdés kering bennem a művészvilágról. Lehet-e úgy alkotni igazán, ha presszió alatt van az ember, mialatt megöli a kreativitást a kötelességszerűség? Szeretek whiskyt kóstolni, de ha az lenne a feladatom, hogy kedvemtől függetlenül a határidők szorítása közepette ötven-hatvan hordóminta közül szelektáljam ki adott este a már palackozásra méltókat, nem biztos, hogy széles mosollyal ülnék le az asztalhoz. Kerülj már „flow-ba” parancsra. Feltöltődésből határidőhajsza, ennyit az álommunkáról és a bohém életről. A festőket a zenészekkel és egyéb társművészet képviselőivel együtt sokszor az éjszakákat átmulató, semmirekellő karakter megtestesítőjeként tartják számon. Tele vagyunk előítéletekkel, kár lenne tagadnunk. Ennek a gondolatnak az apropóján egy blended whiskyt húzok elő a cilinderből, egyrészt azért, mert hiszem, hogy arra is rá van nyomva a pecsét: alsóbbrangú, kevésbé komplex, pacsmag és sorolhatnám. Másrészt szeretném hangsúlyozni, hogy igenis léteznek még kellemes társak a büdzsé kategóriában is. Egyébként is úgy tartják, hogy a whisky lepárlás tudomány, a keverés pedig művészet. Ezennel meggyőztem magam, hogy ehhez a naphoz tényleg ez dukál, pedig előhozakodhattam volna a La Maison Du Whisky Artist szériájának valamelyik több százezres palackjával is, de most nem szeretném, hogy elvigye a fókuszt.
Az este áldozata a Compass Box Artist Blend-je lett. 11.000 HUF, ismétlem, büdzsé liga. Van itt malt és grain is persze, egyenesen a Linkwood, Clynelish és Cameronbridge lepárlóüstjeiből, ami a csövön kifér. Könnyed vaniliás a nyitás, elsőre úgy tűnik, hogy egy vékony ecsetvonás lesz az egész, könnyed a teste. Érett almává fejlődik a szájban, szépen jönnek a különböző rétegek egymás után, piskóta, karamellkrém, a tetejére grillázsforgács szórva. Kellemes torta. A finishbe becsatlakozik egy enyhe fanyarság, csak hogy visszabillenjen az egyensúly, nem lesz gej. Olyan könnyedén siklik a torkomon, mint az ecset a vásznon. Ne a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját várd, hogy felfesse, tudni kell a helyén kezelni. Ilyen áron jó, nagyon jó!
A címke is teljes mértékben passzol az alkalomhoz: Edinburgh és a városban született művészek előtt hivatott tisztelegni. Az üvegre simított papírfecnin a Skót Nemzeti Galéria látható, igaz, picit háttérbe szorítva, hiszen mit is érne az egész a festmények nélkül? Egy üresen kongó, görög építészeti motívumok által inspirált számkivetett lenne Skócia szívében. Ami nekem távolról a már-már udvari bolond-szerű színes művészről eszembe jutott, az a Budai várral ellentétes oldalon található Kolodko Mihály alkotás, Roskovics Ignác zsánerszobra volt, pedig elég komótos, precíz öregúrként lett megformálva. Valószínűleg azért, mert egy alkotás mozzanatát örökítette meg, mint ahogy a whisky címkéjén is festés közben pillant ránk az alak. A kárpátaljai festő szobrát Ivan Volosin ungvári mecénás ajándékozta Ungvár és Budapest városának is. Igen, kettő is van, a két „változat” között csupán annyi a különbség, ha minden igaz, hogy az ottani az Ung folyó partját, míg a pesti Roskovics Úr a Lánchidat és a Dunát festi.
Érdekes sztori és további utakra kanyarintja a gondolataimat, hogy idén tavasszal Pólya Zsombor képzőművész „bedobozolta” Kolodko alkotását, mert szerinte semmi másra nem volt jó, csak szelfizésre és „voltaképpen megsemmisíti a Duna-parti látványt”. A művészetben is elég nagy a széthúzás, pedig azt feltételeztem, hogy ott még inkább összetartóbb a közeg… Pff, totál versenyszféra. Persze, ez abszolút szubjektív, de én kifejezetten örülök ezeknek a sokak által „minden giccsen átívelőnek” vélt szobroknak. Szerintem jópofa, ahogy egy-egy sarkon befordulva szembe találkozunk velük. Visszatérve a Duna-parti zsánerszoborra, érdemes figyelmet szentelni a részleteknek. Ilyen a mellette elhelyezett aktatáska, amelyről megtudhatjuk, hogy Roskovics egyházi és zsánerfestő volt, vagy a kezében tartott tollon pedig ott szerepel Kolodko Mihály szignója, ha eddig nem tudtuk volna kinek köszönhető a szobor. Ha kicsit szemfülesebben járjuk a várost, akkor könnyen rátalálhatunk Kolodko jó pár mini művére is. Az első ilyen szoborra a Belga sörözőből hazafelé tartva bukkantam rá. A parlamenttel szemben helyezkedik el a Ho-ho-ho nagyhorgász Főkukaca, mintha csak várná, hogy valaki horogra akassza és a Dunának eressze. A Bem rakparton további néhány percnyi sétára a szomorú tank álldogál, de itt van a városban megbújva a kockásfülű nyúl, az ezermester Mekk Elek és még sorolhatnám gyerekkorom passzív szórakozásának főszereplőit. A projekt város- (és országhatáron) átívelő (én pedig a festészet határát léptem át elnézést), ezt erősíti a Tihanyban megtalálható Gombóc Artúr szobor is. Erős párhuzamot érzek Gombóc Artúr és köztem, hiszen ha megkérdeznéd, hogy milyen whiskyket szeretek akkor a felsorolás hasonlóan sikerülne, hiszen szeretem a teli palack whiskyt, a megkezdett whiskyt, az édes whiskyt, a tőzegelt whiskyt, a tavalyi whiskyt, az idei whiskyt és minden olyan whiskyt, amit csak készítenek a világon.
Száz szónak is egy a vége vagy inkább stilszerűen mondjam azt, hogy egy kép többet ér ezer szónál? Tessék szépen galériákat látogatni, inspiráció forrásaként az MFN honlapja remek szolgálatot tesz, csokorba gyűjtve az aktuális kiállításokat.
Addig is itt hagyok néhány whiskyhez kapcsolható „képet”:
A Magyar Nemzeti Galériában bolyongva találtam rá Hajdú Kinga 1998-ban pingált képeire és mint egyfajta meggyleves elé kanyarintott prológusként interpretáltam magamban.
Mark36 pedig a dekadens bulinegyedet színesíti néhány matricájával:
Feltehetőleg egy Jack Daniel’s lapul a zsebben. Az előbbi olajfestmény vásznon, az utóbbi matrica omladozó homlokzati vakolaton díszeleg. Mind a kettőnek van létjogosultsága, legyen az kiállítva elegáns teremben vagy felragasztva slampos falakra, ugyanígy a mély, karácsonyi fűszerekkel „rothadó” sherry monstrum és a könnyen csúszó nyáresti társ is megfér egy szekrényben. A plain air irányzatot gyakorló, bukolikus vidéki nyugalomba ágyazódott művészt sem állítjuk a reflektorfény után sóvárgó, pezsgő nagyvárosban bolyongó festő alakja mellé. Nem vagyunk egyformák, hogyan is lehetnénk azok. Elnyűtt klisé ez, de igaz, s mint ahogy a művészetben a különféle „izmus”-ok örvényében mindenki megtalálja a számára izgalmas irányzatot, úgy a párlatok világában is széles a repertoár, keressen az ember a büdzsé vagy a nehézsúlyú kategóriában, legyen a felhasználás hedonista indíttatású vagy zsebtömést célzó befektetés. Befektetés… Mit ér a whisky malacperselyként funkcionálva, mit ér az ecset szegre akasztva, mit érezhetett, mit ért Roskovics Ignác látását vesztve? A mindig jókedélyű, a pamacsot a vásznon úgy vezető, mint virtuóz a vonót a hegedűn, intelligens művész a 19 sz. egyik legelismertebb alakja volt – mára azonban feledésbe merült. Poroljuk le a magyar művészek emlékét ezeken a neves alkalmakon, legalább egy nap erejéig.
A festészet napjának apropóján a Dramazin szerkesztősége is készül valamire, hamarosan jelentkezünk, addig is ízelítőként itt hagyok egy képet Tölgyesitől. Eddig a zenei hullámokat lovagolta meg, most pedig kezébe vette a pemzlit ismét és Ő maga vezeti a vonalakat.
Tipsy Lady