Maltbarn Martin
A Budapest Whisky Társaság online Maltbarn kóstolóján jártam.
Nem igazán figyeltem a részletekre, nem tudtam mi a program a soron következő Malting Floor eseményen (a Malting Floor a Budapest Whisky Társaság online, vidékieket is felvonultató tagozata). Whisky sort kóstolunk, ennyi volt meg. Kezdés 19 óra. Rohanok haza. Biztos elkések. 19:04, levágódok a géphez, belépek, még nem kezdődött. Továbbra is csak megy a smalltalk, csit-cset. Várunk valakit. De kit? Egyszercsak belép Martin Maltbarn és kiderült, hogy a Maltbarn független palackozó tulajdonosát vártuk (valódi nevén Martin Diekmann). Micsoda meglepetés! Legalábbis nekem váratlan volt. A nevéről a Ripacs Martin című könyv jutott eszembe William Goldingtól (leginkább a Legyek ura c. könyve ismert). A könyv egy hajótörött tengerész utolsó pillanatait, belső vívódásait írja le meseszép, de mégis naturális, kegyetlen módon. Kétségbeesett pillanatok. Ripacs pillanatok.
A mi Martinunk kép nélkül csatlakozott az online térben. Mély, nyugodt hang. Maltbarn Martin. Nem ripacs, de nem ám! Kezdődik a sor. Inchgower. 20 év, 50.7 fok. Micsoda indítás! A 164. kiadás. Érdemes megnézni a cég honlapját, egy hosszú listában találhatóak az eddigi palackozások. Az Inchgower címkén sárga virágos mező világít, mögötte sötét, tömött viharfelhők borulnak rá a nyitott térre, ami így nyomasztóan bezáródik. Egy svéd festőnő, Taimi Borg munkája. Hangulatos képei vannak, olajjal, akvarellel. Bár tömegesen van bennük valami baljós komorság. Északi noir. Az északi filmek hangulata kísért, Ingmar Bergman színesben kísért. Érdemes egy pillantást vetni a honlapjára.
A whisky komoly példány. Gyümölcsös, hordós. Sherry. Klasszikus, igazán klasszikus sherry. Nagyon szép párlat, hosszú lecsengéssel, amit a tisztes alkoholfok élvezetesen elnyújt.
Martin 2010-ben kezdte a palackozót, amikor vásároltak egy isten háta mögötti farmot Németországban, állatokkal, miegymással (a google emberkét ledobni nem lehet a környéken). A most 54 éves fickó a 15-30 éves whisky korosztályt kedveli, így főleg ezekre fókuszálnak a kiadások, bár azt is mondja, ha kész egy whisky, akkor kész és volt olyan, ami hét évesen volt kész. Például egy Glen Mosset név alatt forgalomba hozott Benromach párlat. Benromach hordó ritkán bukkan fel a brókerlistákon (distillery-kkel nem nagyon van kapcsolat), meglátta, megvette, szerecséje volt. A címke itt is érdekes. Egy egész sorozat fekete-fehér családi fotó díszíti a palackok egy korszakát. Ezen Martin nagyanyját láthatjuk fiatalon másodmagával. Egész sokat végiglapozott: „én gyerekkoromban, nagyanyám, apám, nagyapám” (a felesége még nem szerepelt, de a kérdéssel adtunk egy ötletet). Mindenképp rendhagyó családi fotóalbum-nézegetésbe keveredtünk.
A második egy ismeretlen Speyside whisky, a 87-es. 19 éves, 52.3%. Nutty, heavy, édes, ragacsos. Csokoládé. Nemrég macalleneztem, engem arra emlékeztetett elsőre, de Martin sem tudta megmondani pontosan, van amikor nem derül ki, sőt olyan is előfordul, hogy a hordó típusát sem tudni, találgatni kell az illatából, ízéből. Nagyon tetszik, ebből bármennyit elkortyolgatnék.
Minőség! Ez áll a zászlón. Az idős hordók nagyon drágák, elérhetetlenek, ezért Martin a megvásárolt fiatalabb hordókat még érleli (skóciai warehouse-ban), amíg eléri a kívánt minőséget. A whisky fogyasztásának többségét ez a mintavételezés teszi ki, de sokszor az illat is elég, hogy lássa hol jár a párlat az érlelésben. Hmm, arra nem emlékszem, hogy megkérdeztük-e hány hordóval rendelkezik. Kár. A németországi telephely többnyire üres, oda érkezik a frissen lepalackozott anyag, onnan rendszerint koppra ki is árulja mindet. Keresletben nincs hiány, de a termelés mértékét nem szeretné növelni, neki ez így elég. Egyszemélyes cégként csinálja, ami döbbenet! Persze ez a főállása (a felesége tanár).
A harmadik kóstolás egy 14 éves Caol Ila, a 113-as palackozás. Azt mondja Martin, hogy a Caol Ilát nyugodtan meg lehet látatlanban is venni, annyira konstans, jó minőség. Én magam a 12 éveset is nagyon élveztem, egy könnyed, simulékony dramra emlékszem. Nincs ez másként ezzel a Maltbarn változattal sem. Amúgy is itt a hidegebb időjárás, kezdenek csúszni a füstösebb dolgok. Ez a Caol Ila pedig pompázatos. Elegáns, füstös, baconos, hozzád simul és megmelenget (a címkéjén téli táj, fagyos kerítés, tökéletes összhang).
Magamtól borubon érlelést mondanék, de állítólag van benne sherry. Világos, nagyon kicsi lehet az a sherry érintés. Tetszik, nagyon tetszik, nem tudom van-e feljebb, pedig ott vár a sor végén egy független kiadású 14 esztendős Lagavulin Lohan Sholum néven (a Lagavulin nem engedi használni a nevét, már ha egyáltalán van belőle szabadon elérhető hordó – nem sok).
A címke itt nekem egy kicsit üres a többihez képest. Van egyébként egy érdekes sorozata a Maltbarn-nak, a Notes from the editor (Martin újságíróként dolgozott korábban, innen az ötlet), ami az amolyan érdekesebb történetű lepattanó hordókról szól, mondjuk egy vattingról két olyan hordóból, aminek alig maradt az alján vagy egy olyan sztoriról (151-es kiadás), ahol egy év alatt a hordó 95 százaléka felröppent az angyalok jussába (16.8 üveg maradt belőle mindösszesen). A palackok ára nem lett magasabb, a veszteséget ő állta. Korrekt arc.
És akkor nézzük azt a Lagavulint. Az érzékelésem mindenesetre már kicsit elszállt, sajnálom, hogy a végére maradt, túl sokat toszogattam azt a Caol Ilát, de hát annyira tetszett, hogy nem tudtam lejönni róla, cserébe a Laga már nem úgy ütött át, ahogy kellett volna. Azért lassan csak adaptálódni kezdtem hozzá. Iszonyat komplex, rétegek rétegek hátán, kompakt, füstös, szalmás, hosszú lecsengéssel. Elszopogatnék egy üveggel. Ez a Lagavulin méltatlan helyre sorsolódott, nálam a Caol Ila és a Speyside adta a legnagyobb élményt, akkor voltam a kóstolósor csúcsán. Sebaj, biztos veszek majd pár üveggel ebből a Lagából. Ja, nem biztos, viszonylag nehéz őket beszerezni (amúgy az ára a másodpiacon nem is olyan tragikus 2022-es viszonylatban), hamar kifutnak és van egy ukrán megrendelő, aki odaver, ha tetszik neki valami. Adtunk pár trükkös csomagküldési tanácsot, mert Martin jelenleg nem szállít az EU-ba Németországon kívül.
Martin fantasztikus figura, egy hobó, egy kalandor, vagány egy fickó, aki szeretetből palackoz. Lenyűgöző történet, kiemelkedő italok, minőségi külalak remek sztorikkal. Érkezik hamarosan a jubileumi kétszázadik, egy emberként lelkesedve várjuk. A magam részéről csak ajánlani tudom a cég termékeit, nem fognak csalódást okozni!
Még egy érdekességre bukkantam, miközben videókat kerestem a Maltbarn-ról (nem nagyon találtam). Belefutottam az egykori Kennetpans Distillery romjait körüljáró felvételbe. Az első, Stein család által üzemeltetett, iparszerűen dolgozó lepárló a 18. századból, amit idő közben megevett a történelem (egy ponton nem tudtak modernizálni és a kereslettel lépést tartani), mára csak az épület növényekkel benőtt, elhagyott maradékai lelhetők fel, habár egy társaság igyekszik minél többet tenni érte, mint a Skót nemzeti örökség, és a whisky ipar alapvető része. A lepárlónak a Haig és a Jameson családdal is van kapcsolata. Igen, azzal a Jameson családdal, akiknek skót (!) kapcsolódásaik vannak.
Fantasztikus, rendhagyó kóstoló volt (mint kiderült, dupla keretből lett ez az idei úgynevezett baszó sor – tényleg az lett), hogy Hofit idézzem (ha nem is pontosan): „Köszönet mindenkinek, aki nélkül nem jöhetett volna létre, a bugyigyár, a kotongyár…”
Tölgyesi Norbert