Impressziók VI. – Az ismeretlen ismerős

Hír:

“ Megnyílt a magyar képzőművészet egyik jelentős mestere előtt tisztelgő kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A rendkívül változatos stílusokban alkotó Vaszary János kiállításon a bemutatott mintegy 70 műből 24 mindeddig teljesen ismeretlen volt mind a szakma, mind a közönség számára. A ”Vaszary. Az ismeretlen ismerős” című tárlaton látható festmények a festő teljes életművének szinte minden korszakát képviselik. A kiállítás 2023. január 15-ig látogatható.”

Hányszor sóhajt fel egy ember élete során, hogy ”bárcsak ide vagy oda születtem volna..”? Minél inkább halad előre a korban az ember, annál biztosabb önmagában, annál könnyebben érti meg a világ megfejthetetlen sorsszerűségét, annak elfogadását, sőt örömét. Minden korai elvágyódás ellenére az érett lélekben kialakul idővel a tudat. A tudat, hogy hova tartozik, honnan indult és hol akarja, hogy fedje a föld. Többnyire a kiegyensúlyozott lelkek ezt a helyet a szülővárosban, szülőföldön lelik meg. Próbáltam kutatni emlékeimben, vajon én hányszor sóhajthattam fel más eredet után vágyakozva. Boldogsággal töltött el, hogy nem igazán emlékszem ilyenre. Biztos játszott a fantáziám néha tárlatokkal időben és térben, de mindig is kibékülve vele és élvezve a közegem nőttem fel. A megyeszékhely, a Dunántúl lázadó, sötétnek emlegetett, erdőkben és dombokban gazdag vidéke, a kanászok és erdei zsiványok földje, a végvárak, a Balaton és a Dráva közé szoritva történelmében csendes, kultúrában elveszett. Pedig a megye országszerte ismert, önálló entitást sugall búvópatakként felbukkanó, feltoluló érzelmekkel teli kivagyisága azzal, hogy magát ”országként” emlegeti. A legendák szerinti Koppány földjén valóban létezik bennünk ez a fajta lázadás, amit idővel elnyomott az igény vagy a kényszer az elvágyódás iránt.

Unalmas kis szülővárosom két olyan művészt is adott a festészetnek, akik léte és munkássága, megítélése és csendes zaja tökéletesen jellemzi Somogyországot. Két tehetség, akik azokon a kisvárosi utcákon jártak mint én, akik a közösségbe emelkedve ismert és hétköznapi elvonultságukban tisztelt figurái lettek az életnek, mégsem határozták meg erőteljesen a környezetüket. Az utókor épp napjainkban teszi munkásságukat az őket megillető helyre. Akikről addig abban a hitben éltünk, hogy csak azért híresek mert a szocialista idők irigysége arra sarkalt minden várost vagy magát annak képzelő vidéket, hogy neki is legyen egy ”híres embere”, mára sokkal valósághűbb megítélés szerint is nemzetközileg elismert, korszakos jelentőségű alkotókká nemesültek. Magam szinte minden nap a gimnáziumba járás évei alatt elsétáltam Vaszary szülőháza előtt, a vele szemben lévő és nevét viselő kávéházban dorbézoltam, és soha nem vettem a fáradságot, hogy elmélyedjek földim tehetségében, ismerjem munkásságát. Idő kellett kultúremberré válni a lakótelepek grundjai közül, ahol a metropoliszokat megszégyenítő módon egyszerre volt jelen a terület alapú tribalizmus és az összetartozás vadsága. Ahol pontosan tudtuk, hogy hiába csak pár száz méter két iskola közt a távolság, az már egy másik vidék, más hierarchiával, más bandával, hogy aztán a kocsmázásba és az éjszakai bűnökbe belenőve, a kisiskolás idők bandaháborúi után egyesüljünk valami veszélyesebb csoportban, ahol a bűnök már igaziak voltak, nem focilabdával kirúgott üvegablakok. A másik jelentős emberünk intézményesültebb formában volt jelen a mindennapjainkban, hiszen egyfajta remeteségében a város feletti dombon épült villájába vonulva alkotott, ahol a mi időnkben már csak kitaszított emberként élő és dolgozó nevelt fia élt. Az öregről azt tartották gyógyítja a rákot. A hegyi emberként emlegették. Nem hegy volt, hanem domb. Minden dombunkat hegynek hívjuk. Ahhoz elég, hogy az Alföld előtt felvágjunk, de csak arra elég, hogy az Alpokalja előtt nevetségessé váljunk. Ha a gyerekek betegek voltak, vallásos áhitattal cipelték fel a szülők a hegyi doktorhoz őket, aki máig meg nem magyarázható módon valóban elveszettnek hitt életeket adott vissza. A Rippl-Rónai villa híresebb volt a hatalom által el nem ismert gyógyítóról, mint a nevét adó világjárt és ismert festőművészről.

Rippl-Rónai Józsefnek sokkal több olyan képe van ami a mindennapjaink része volt mint Vaszarynak. Az egyik legismertebb alkotása, az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett Piacsek bácsija annak ellenére volt élő személy az életemben, hogy már rég nem élt. De a fia és az unokája a szomszédban lakott. A város sokáig egyetlen nyugatias kitörési vágyát jelentette az art deco, gyönyörű kis háztartási bolt, amit nagyanyám Lazarinnak emlegetett. Amikor gyerekkoráról mesélt akkor meg illatszertárként illette. Aztán kiderült ahogy nőtt a kiváncsiságom, hogy a Lazarine illattár Rippl-Rónai feleségéről elnevezett üzlet volt, valóban illatok boltja. A Lazarin haját Náncsi nénéd fésülte vasárnaponta, hallottam ezerszer. Akkor az valami feudális, monarchikus életlét szánalmas kis epizódjának tűnt számomra, pedig ma már egy csomó kérdésem lenne arról, hogy és hogy is volt amikor Lazarine haját fésülte a Náncsi néni? Aki egyébként a szomszédban élt és nekem egyedül a meleg tejjel kínált friss apró pogácsáiról volt híres, nem úgy mint kortársainak akiknek ő volt a ”lány aki a Villában szolgált”.

De Vaszary az idők során közelebb került hozzám. Elsősorban akkor amikor rádöbbentem az addig csak a művészettörténészek áporodottnak és unalmasnak hitt világában létezett jelentőségére. Arra a rengeteg nyitottságra, aminek pont az ellenkezőjét sugallta az amit a köztünk élő ritka emlékezete sugallt. A szülőháza igazán nem predesztinálta világra való nyitottságra, és amikor abból kilépve lépteit a Fő utca felé vehette, akkor is csak egyfajta bezártság mellett, és felé haladt. Jobbra fordulva elhaladhatott a Zárda mellett. Gyerekkorom titokzatos, misztikus, félve kinevetett világa. Ott valóban igazi élő apácák élnek? És be vannak zárva? Elhaladva a Zárda mellett Vaszary leért a Korona Szálló előtti kis térre, a Nagytemplom elé, ahol ’919-ben még a frontról hazavezetett háziezred, a híres Rossebb-bakák, a 44-es gyalogezred maradéka tisztelgett egy letűnő világnak. A Rosseb, amibe a leghamarabb belenőttünk. Mindenhonnan ezt hallotta az ember, rosseb így, rosseb úgy, identitásunk része lett. Ahogyan az is ahogy a környező megyékben ismerték a vérünket. Bicskások, ezek a somogyiak bicskáznak, hamar eljár a kezük. Hogy is írt rólunk Illyés Gyula a Puszták népe című könyvében?

„A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus városias Dunántúlon e vidék őrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindég keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a szabadság szele fujdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakma német hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszer álmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a maguk gyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszúnyelű kést, mert a bálba is késsel mennek.”

Nincs új a nap alatt. Száz évvel később is vesztettünk barátot az éjszakában aki egy késpárbajban a rövidebbet húzta. Valahogy belenőttünk, hogy ha az ember az éjszakát járja, vagy rossz utcába fordul egy kocsmába térni, benne van, hogy megszurkálják. Vaszary biztosan nem járt kocsmákba. A Fő utcára érve elsétálhatott a Dorottya ház mellett, amiről Csokonay jegyezte fel legismertebb művében, hogy itt bizony a farsang legcsúnyább lányát választották szépségnek, így lett a városunk Dorottya miatt híres, mint a hely, ahol csúnyák a lányok. Pedig nem voltak azok. A Vaszaryról elnevezett kávéházban volt vagy fél tucat akik a világ előtt is megmutatták bájaikat. Kicsit sarkít a dolgon, hogy mindegyik valami hírhedt pornóproducer segítségével tette a 90-es évek közepén. Olyan idők voltak ezek. Vaszary szerintem bordélyba sem járt.

Vaszary a 20.szazadi magyar művészet egyik legsokoldalúbb alakja. A szecesszió egyik első hazai képviselője, később az impresszionizmus, az expresszionizmus, majd az art deco stílusában is alkotott. Képeinek színessége, a magabiztossága és formalátása tette kora egyik legnagyobb hatású mesterévé. A mai whisky ajánlás alapját ez a fajta sokoldalúság adja. Az ajánlásom kiinduló pontja a többféle irányban való alkotás, a változatosság ami egy helyről kerül ki. Ahogyan egy kézből került ki az a rengeteg stílus ami Vaszary sajátossága.

Teljesen egyértelmű, hogy a whisky ajánlás ezen tematika mentén csakis a Springbankkel kezdődhet. A Springbank amelyik három különbőző párlatstílusban alkot, a mai whisky közeg elsőszámú maltja szinte minden szinten. A klasszikus housestyle Springbank, a tőzegelt Longrow és a háromszoros lepárlású Hazelburn képviseli a sokoldalúságot. A vaszary-ság színességét azok a sorozatok képviselik amit a Wood Series néven ismerünk. A 2000-es évek elején kiadott rum, calvados, bourbon, tokaji, és sok egyéb random hordó egyszerre fedte el a 90-es évek elejéről-közepéről származó párlatok nem túl magas minőségét, és lett mára egy legendává vált lepárló egy adott korszakának leggyűjtöttebb sorozatává. A vörössel kiemelten bánnak a Springbanknél, ahogy Vaszary szinte minden képén is feltűnik a vörös valamely árnyalata valamilyen formában. A Longrow RED sorozat rá a bizonyíték. Boroshordók többnyire. Olyanok amikból Rippl-Rónai és Piacsek bácsi is elégedetten kortyolna, miközben csendben pipáznak és kártyáznak. A Hazelburn pedig számomra maga az impresszionizmus, a pillanat megragadása. A háromszoros desztillálás kipróbálása, majd integrálása és amelletti kitartás mára ennek a sokáig lenézett formátumnak olyan magabiztosságot adott, amit a gondos érleléssel ma már nem csak a Springbank paletta szélén finomkodó pöttynek ítélem, hanem az alkotó egyik domináns színének.

Hasonlóan eklektikus, és ezáltal az ajánlás alanya lehet a Vaszary-féle sokoldalúság analógiájaként a Loch Lomond Distillery. Na itt aztán van minden. Sokáig inkább a káosz jelző lehetett volna sajátja, semmint a finomodott eklektika. Rengeteg párlatforma, nehezen követhető variációk és metódusok. Ha a Loch Lomond, az Inchmurrin, az Inchmoan vagy a Croftengea nevek a maguk párlatformátumukkal egy-egy festészeti korszakkal van párba állítva, akkor simán lefedjük az elmúlt ezer év bármilyen múvészettörténeti korszakát. Mert ha nem lenne elég a felsorolt mennyiség, vannak még elveszett spiritualitások ott, mint Old Rhosdhu, Inchfad, Craiglodge, stb.

Ahogyan a fiatal művészek kezdtek követni mestereket úgy csatlakozik fel ehhez a kettőshöz a Benromach, amelyik ugyan marketing okok miatt magát peated Speyside maltnak tartja, de ennek inkább közigazgatási oka van mintsem karakterisztikai. A tőzeges, régimódi párlat profil mellé az elmúlt időkben behozták a triple distilled párlatformát is. Hiába, amíg az igazi Speyside maltok a tőzeg felé mozdulnak, addig egy tőzegelt maltnak mi marad?

Persze van a speyside-i területnek saját klasszikusa a kérdésben. Ami a Loch Lomond a Highlandnek, az a BenRiach a Speyside-nak. A Billy Walker letette alapok sajátjává váltak ennek a lágy, időt igénylő maltnak. Van triple distilled, peated, non-peated, ilyen érlelt-olyan érlelt, koros és fiatal, minden. A 2010-es években fejfájdító volt követni a sok BenRiach impressziót. Legalább annyira mint a Loch Lomond metódust. A különbséget a minőség jelentette, a BenRiach javára.

Ne maradjon ki a sokoldalúságból Islay sem! Kiről másról szólhatna az ajánlás mint a Bruichladdich-ról? Az eleve hendikepes Islay malt, a tőzegmentes Bruichladdich megunva a sok froclizást, egyszercsak letette a világ malt történelmébe az Octomore-t, a legmagasabb fenoltartalmú malt whiskyt, és a Port Charlotte formátumot, ami talán még a franciás hordók nélkül még inkább A Tökéletes Islay Párlat díjért mehet bátran.

Ma már egyre inkább színesedik a főzdék kínálata. Ebben látják a piaci magatartás optimalizálását. Egyelőre kevesebb ösztönösséget érzek benne mint Vaszary kiváncsiságában a stílusok iránt. Ő jó példa arra, hogy talán a housestyle-t meghaladta az idő, ha whisky felé akarom szimbolizálni a dolgot. Vajon mi adja az identitást? A magába merevedő, biztonságot adó monodimenzió? Vajon az maga az identitás, ha sokféle dolgot mutatsz meg magadból? És az identitást a megmutatott dolgok vagy az adja, hogy te olyan vagy aki így mutatja meg a tehetségét? Housestyle-e a progresszió vagy csak identitáshiány? Szép filozófikus kérdések a whisky világában. De ahogy a kisérletezők mellett szükség van a stabilitásra is, úgy van szükség a progresszivitás mellett a housestyle-ra is a skót single malt karakterisztikában. De ez már egy másik ajánlás, egy másik impresszió.