Hanyag fehér luxus
Macallan. A whisky Rolls-Royce-a. James Bond, Aston Martin. Hidegség, profizmus, kőkemény luxus. Nem vagyok a James Bond sorozat nagy rajongója, nem igazán ismerem, de egyszer végül csak leültem megnézni a Daniel Craig-gel készült első filmet, mert olvastam a jópofa nyilatkozatát, hogy miért vállalta el a szerepet annak idején (2006). Megtetszett neki, amit Bond válaszol a pultnál a kérdésre, hogy: „Rázva vagy keverve? Úgy nézek ki, mint aki nem szarja le?” Ennyi. Ezért vállalta el. Daniel Craig egy régi vágású színész, a szokásosnál durvább arca leginkább a régi amerikai filmsztárokéhoz hasonlít, amikor még Charlton Heston kissé visszataszító, de masszív amerikai férfiarcával is lehetett sorozatban eladni a filmeket. Nem lettem James Bond rajongó, sőt egyelőre nem jutottam tovább, mint az első Craig film, így a klasszikus 1962-es Macallan-t felvonultató darab is vár még rám.
Ha már itt tartunk, az abban a részben (Skyfall) szereplő Javier Bardem főgonosz vonásai sem szokványosak, sőt, ha a frizurája is elég perverz, mint a kilencvenes évek megdöbbentő, valós történetet feldolgozó Fargo című filmjét (1996) jegyző Coen fivérek „Nem vénnek való vidék”-jében, akkor valami egészen kellemetlen látvány (szerepe szerint is hátborzongató figura). De, hogy ne csak a rendhagyó kinézetéről essen szó, hanem színészi teljesítményéről is, száz százalékig tehetséges és komoly művész, kiemelkedő szerepekkel, elég csak végignézni a filmjei listáját. Forgatott többek között Pedró Almodovárral (Eleven hús, 1997) és Woody Allennel (Vicky, Christina, Barcelona, 2008), hogy a nagyobb rendezőket említsük.
Macallan-i luxus ide, túlárazás oda, gyűjtögettem, harácsoltam, szedegettem, találtam, rám sóztak pár Macallan mintát és az egészet berámoltam egy jó kis kóstolósorba, amit egy amerikai kiadású 12 éves 43 fokos sherry cask-kal kezdtem.
Nagyon kerek, kifinomult, kicsit harsányabb, csípősebb. Dió, kesudió magja van. Hordós, sherry-s fűrészpor, öreg tölgyfa íz. Jól használják a sherry hordókat tényleg. Hosszú, melegséget adó lecsengés. Kiemelkedő a 12 éves sherry-s kategóriában. Pazar.
A macallen seasoned sherry oakot használ érlelésre, ami tulajdonképpen a modern whisky ipar találmánya. Annyi solera rendszerű (ősöreg, akár 100-150 éves hordók, amik közt réteges rendszerben forgatják a párlatot, egyszerre egyharmadnyit, ahol a fa már nem hangsúlyos, inkább a benne érő párlat kap szerepet) és valódi transzport sherry hordó nincs, amennyire a whisky iparnak szüksége van (ezekben szállították az eladandó bort valamikor az UK-ba, és mire palackozásra került a hordó átvett valamennyit az italból), és ma már nem is engedélyezett ez a szállítási forma, így a hagyományos hordók helyett fiatal párlattal (1-2 éves) töltenek, akár magasabb nyomáson, hogy minél több aroma préselődjön a fa pórusaiba.
Nem feltétlenül jobb vagy rosszabb ez a módszer, mint a hagyományosak, csak kicsit más. Az így használt sherry párlat nem kerül forgalomba, brandyhez újra desztillálják például. Így tehát a fő termék maga a hordó, és számos cég foglalkozik az előállításával. Itt is felmerült, hogy a sherry hordót, mint terméket le kell védeni és csak egy meghatározott háromszöget formázó térképi területről származó hordókat lehet így elnevezni (Jerez de la Frontera, El Puerto de Santa María és Sanlúcar de Barrameda). Itt bővebben lehet olvasni a whisky ipar és a sherry hordók kapcsolatáról angol nyelven. Itt pedig a budapesti sherry kóstolóról olvashatod korábbi cikkünket sok-sok érdekességgel és technikai részlettel.
A kóstoló következő eleme egy igazi klasszikus, egy megkerülhetetlen darab (akár az ára) a Macallan 18 éves Sherry Oak kiadása (2019 annual release), amit már néhány hónapja kóstoltam. Akkor ezt gondoltam róla:
„Félelemmel vegyes tisztelettel nyitottam ki az üvegcsét én, az egyszerű, hétköznapi gyerek. Hol jövök én James Bond-hoz és az aston martinokhoz, a szmokinghoz, a partikhoz, a koktélokhoz, a kaviárhoz. Ha meg is veszed, valahol érzed, hogy nem tartozol oda. Feszengesz a komolyzenei koncerten az öltönyödben, mert inkább a kocsmában hallgatnád a kedvenc bandádat egy műanyag poharas sör mellett és sokkal faszább lenne minden. De aztán ez a rossz érzés elmúlt, mert a kutya mindenit micsoda illat lengte be a pohár környékét. Elbódított. Elegáns, kiegyensúlyozott. Sherry, sherry és sherry és maláta és sherry. Hibátlan összhang. Azta! Azt kell mondjam, hogy rászolgált a hírnevére. Nagyon egyben van ez az anyag, de határozottan nem adnék annyit, amennyit elkérnek érte. Kurva drága. De a macallan nem erről szól. Ez macallan. Pont. Egy nőnek nem kérded a korát. Ahogy egy macallen-nek sem az árát.”
Azóta megvettem a bontott palack utolsó másfél decijét, amiből korábban a mintát vettem (a kolléga volt olyan jó és a felette lévő másik pár decit kivette a palackból, hogy azt ne kelljen kifizetnem). A 18 éves, 43 fokos sherry oak olajosabb, kerekebb, simább, kifinomultabb, az extra hat év tetten érhető. Krémes. Itt is dió, kesudiós közép. Diós piskóta. A végén a fás fűszerek odacsípnek azért. Elsőre a 12 éves valahogy karakteresebbnek hatott, talán az ércessége miatt. Egy második este is rájártam és kilőttem az üveg maradékát. Sokkal jobban tetszett az önálló fellépésén, mint a sor részeként. Van olyan, hogy tökéletes whisky? Nem hiszek abban, hogy ez vagy az a legjobb, de ez a 18 éves nagyon közel lehet hozzá. Már-már túl tökéletes, túl sznob. Ugyanaz a rossz érzés kerülget, mint pár hónapja. Ki vagyok én, hogy ilyet iszogassak? Jóval kevesebbért nekem a Tamdhu 18 is hasonló élményt szállított. Szegény ember Macallanje (bár a Tamdhu árcímkéje is arcpirító).
A Rare Cask No. 2.-vel (43%) zárom az első esti sort. Px-es ragacsosság, tömény, édes illat (nem tudom PX-e, csak arra emlékeztet). A Macallan-i kerekség itt is tetten érhető, a diós, kesudiós mag érkezik az ízében. Lekvár. Mazsola. Azért hordó hangsúlyosabb, édesebb, erőteljesebb, húsosabb, talán kiegyensúlyozatlanabb. Élvezem a sűrűségét, leginkább ez esett jól, nem mintha az első kettő rossz lett volna. De a korjelölés nélküli, iszonyatosan drága palack elérhetetlen távolságban, persze igazából nem is akarok érte nyújtózni.
Szaftos este volt, jó idő eltelik, mire újra Macallan kerül elém.
De csak elém kerül. Macallan 15 éves Double Cask, 43%: kicsit fás, modern sherry illat, bár korán sem annyira markáns, mint a Sherry Oak változatoknál. A sherrybe malátás finomság vegyül, parfüm, fűrészpor, méz. Egészen kiegyensúlyozott ez is. A Double Cask itt kétféle sherry hordó, amerikai és európai tölgy. Az íze kellemes, édes, kicsit fűszeres, a 43% tök jó. Szép, olajos, egészen telt íz. Megint az egyensúly jut eszembe. Az utóízében az erősen sherrys whiskykben érzett gumi ízen cuppogok, a Glendronach 12-nél tapasztaltam ilyet először. A Sherry Oak kiadások zseniálisabbak, de egyáltalán nem vall szégyent ez sem. Azért valamit tudnak ott a Macallan-nél, hype-ot, túlzásokat félretéve. Jól kevergetik a kártyákat, egyensúlyoznak és kiegyensúlyoznak. A minta végére kicsit el is telek vele, jó, jó, de sok lesz az édesség, sok lesz a kerekség, megcsömörlök. Az ára is fájó persze, most ez a 15 éves is megszaladt nagyon. Alszik valahol a garázs mélyén egy palackom, amit még emészthetőbb áron vettem, de most nem adnék érte annyit, amit kérnek. Messze nem.
Nem is tudom összességében kell-e több a 43 foknál. Azt hiszem kipróbálnám őket erősebben is, de nem vagyok elégedetlen az alap alkoholbeállítással sem, valahogy megbocsájtható. Végül az erősségért rimánkodásomat meghallották és reccsent egy távoli dugó, így íme a következő állomás, a Macallan – Classic Cut 2022-es kiadás.
Végre egy kis erő. 52.5 fok. Bourbon illat, vanilia, maláta, parfüm. A Glenmorangie Allta jut eszembe. Nagyon szépen formált elegáns, papíron bourbon és sherry, de a bourbont érzem. Valami élesztős vadság van benne. Masszív, erőteljes, teletölti az orrom. Almás pite. Az ízeben is a bourbon érlelés nyer. Kicsit Macallan idegen. De jó, az alkohol pedig elfér benne, főleg, ahogy telik az idő, csak határozottabbá teszi. Olajos nagyon. A második illatkörben jön sherry is. Némi édes ragacs. Vanília. Ízében még mindig bourbon. Telibe. Kis keserűség vegyül az édesbe. Grapefruit.
Jó, de ha Macallant akarnék, nem ilyet akarnék. Ez egy nagyon szép ex-bourbon hangsúlyos whisky, szinte kár, hogy Macallan. Tényleg a szintén NAS Glenmorangie Allta kiadást idézi. De az jobb, eredetibb volt és sokkal olcsóbb. Gondolkodás nélkül százszor inkább azt rántanám le a polcról, mint ezt a méregdrága korjelölés nélküli Macallan barátot.
Macallan. Khm. Végülis meg tudom érteni az általános rajongást. Eszméletlenül jó egyensúlyban vannak. Igazi társasági whisky-k, utánozhatatlan tökélyre csiszolva. Kicsapod az aston martin kulcsát, megrázod a rolex-et és hanyag, mégis hibátlan mozdulattal kipofozol egy cigarettát a finoman megmunkált gravírozott fém tartóból, majd töltesz egy Macallan-t és mindenttudó füstbe burkolózol. Valamiért nem lesz sosem az én whiskym. Tahó vagyok hozzá. Én hétvégén füvet vágtam és fát aprítottam, nyakig poros és izzadt lettem. Nem a Macallan hibája. Ez van. Csak azért nem leszek Úr, mert egy Macallant teszek ki az asztalra. Pedig a megfizethető szegmensnek is készül kiadás, ott a 12 éves Double Oak, egy-egy hipermarketben olykor zombi módjára előmászik újra és újra diszkont árakon és hát „ugyanaz az elegancia, ugyanaz a stílus”. Vagy mégsem? Szidják sokan. A szegényember Macallanje mégsem a Tamdhu, hanem maga a Macallan. Ez talán inkább egyfajta hit kérdés, de én eljutottam oda, hogy mostmár inkább hátrány a Macallanség. Macellenség. McEllenség. Kell a fenének. Majd ha egyszer visszatér az egész a Földre. Ha lesz még olyan.
Egy híján az összes mintámat felittam, csak a most érkezett Oscuro maradt, de az már egy másik történet.
Tölgyesi Norbert