Szellem a palackból

Misztikus palástjukat felöltve, ködös, legendákkal tűzdelt múlttal állnak elhagyatottan a bezárt lepárlók. A fennmaradt hordóknak és palackoknak nagy felelősségük van. Az idő vasfoga által nem csorbítva, inkább egyre csak nemesedve hivatottak mesélni a történetüket és őrizni a hagyatékot.

A lepárlók térképe jelentősen megváltozott a múlt évszázad végén. Hajdanán Campbeltown volt a „whisky fővárosa”, ma pedig a legkevesebb üzemet számláló régiónak számít. Hatalmas kontraszt nagyon rövid idő alatt. Milyen szerepet töltene be ma a Brora, Port Ellen vagy a Rosebank, ha nem zártak volna be? Lehet csak egyek lennének a többiek között. Mit hoznak majd az ismételt kapunyitással? Kíváncsian várom a spekulánsok reakcióit. De addig is olyan kérdések motoszkálnak bennem, hogy miért is hagytak fel ezek a lepárlók a működéssel évtizedekkel ezelőtt? Nem követték le az akkori trendeket vagy talán nem voltak képesek az elvárt színvonalon termelni? Talán csak egy nagyvállalat portfólió-optimalizálásának áldozatául estek. Bezárás, alapítás, beolvadás – avagy a nagy hal megeszi a kishalat.  Nem kétség, a XX. század megannyi lepárlót térdre kényszerített. A világháborúk, a szesztilalom, majd a piac telítettsége pont elég indoknak bizonyult.

A hátrahagyott palackok csak úgy hívogatnak. Nincs utánpótlás, a készlet limitált, egyre csak fogy. Vedd meg, hiszen most vagy soha. Az elmúlt hónapokban az árak olyan mértékben lőttek ki a csillagos ég felé, hogy az felér egy rakétakilövéssel. Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy mennyire túlárazott egy-egy ilyen kiadás? Próbáljuk objektívan, a piaci mechanizmus felől megközelíteni a kérdéskört. A kereslet-kínálat aranyszabályait jól ismerjük: minél kevesebb van valamiből a piacon, az annál többet ér. Esetünkben pedig egy meglehetősen véges készletről beszélünk, sőt a dolgos kis angyalok folyamatosan követelik a jussukat és ne feledkezzünk meg azokról, akik felvásárolják ezeket a palackokat, hogy legtöbb esetben csak porfogóként díszelegjenek büszkén a polcon. Kibontani… az olyan fájdalmas, hiszen az akkor már nem része a gyűjteménynek.

Nyitni vagy nem nyitni – ez itt a kérdés.
Kiengedtem a szellemet a palackból.

Pittyvaich.

Kitöltöm, meredtem bámulom. Kicsit félek tőle, reménykedem, hogy nem okoz csalódást, mert nagy reményeket fűztem hozzá. Becsukom a szemem és az orromhoz emelem. Fás aromák üdvözölnek. Gondolkozom vajon merre lehetek? Talán egy ódivatú bútorokkal körülölelt szobában, vanília gyertyákkal körülöttem. A feltételezés gyanússá válik a zöld jegyek megérkezésével. Aggodalomra nincs ok, semmi nem nyers – a 30 év alatt a jegyek szépen integrálódtak. Eddig tetszik. Döntöttem, itt az idő, megkóstolom. Az első korttyal hirtelen belém hasít a felismerés: nem egy szobában üldögélek, egy erdő közepén találom magam. A mentol, mint a hűs téli fuvallat megborzongat. Ahogy a libabőr eltűnik érzem a számban a magvak utóízét. Hosszan rágom őket, a lecsengés örökkévalóságnak tűnik. Megmosolygom ezt a szót: örökké. Mekkora súlya van. A Pittyvaich már rég bezárt. S bár csak 19 évig üzemelt, de megmutatta, hogy néha egy rövid novella is tud akkora élményt nyújtani, mint egy vaskos regény.

A dobozt is megcsodálom. Kifinomult színekben pompázva menetel felénk a fajdkakas a fenyőerdőben vintage minták ölelésében.

Örömteli találkozás volt – s hogy fogok-e a jövőben siketfajdra vadászni? Megpróbálok még lőni egyet. Túlárazott? Meglehet. De tegyük a kezünket a szívünkre és ismerjük be: a nap végén ez is csak az üzletről szól és igen, mondja nekem valaki azt, hogy még egyszer sem babonázta meg őt holmi külcsíny vagy mendemonda.

Tipsy Lady