Útinapló – Orkney 1.fejezet – Hangafészek

Orkney.
Milyen bevezetőt lehet írni Orkney kapcsán egy whisky tematikájú blogon, ami nem elcsépelt, nem heroizált, vagy ömlengés?
Talán a legegyszerűbb ha nem írok semmilyen bevezetőt. Ha Orkney, akkor mindenki tudja, hogy Highland Park, vikingek, néha Scapa, heather honey, stb…

Talán annyit azért megjegyeznék, hogy alább a legutóbbi túrám élményeit foglalom alább írásba, és egyszerűbb lesz mindenkinek ha ezt az útinaplót fejezetre bontva publikálom. Egyrészt hosszú lesz, sok lesz benne a sztori és az infó, másrészt lesz egy szó, amibe a végén úgyis belefárad majd mindenki. Azt fogom leírni, hogy ezekből az élményekből milyen whiskyre vonatkozó gondolataim támadtak. Mert hiába minden elfogódottság, bármilyen brand iránti szimpátia, a dobozokról olvasott és abban elmerülő fantázia és emóció, az ízlés generálta pluszokkal való felruházása a whiskynek, a dolog akkor működik igazán, ha valaki van olyan szerencsés (vagy annyira fanatikus, hogy utazzon a hobbijáért), hogy élőben is meglátogassa rajongása helyszínét. Akkor áll össze a kép, akkor tud igazán átjönni az, amit a globális piac alanyaiként sokszor valami túltolt marketingnek titulálunk. Ha vannak is részigazságok benne, akkor is meglepődne a világ hazugságain nevelkedett generációnk, ha adott helyen járva rádöbbennénk, a _genius loci, _a hely szelleme bizony valós érzet. Létezik. Nem is feltétlenül a lepárlókra gondolok, hiszen legtöbbjük üzem, hanem a környezet, a környék, a történelem jelenléte, az élő mese, az emberek. A közösség.

Ha valahol igazak ezek, akkor Orkney szigetén azok. És ha van skót whisky főzde, amelyiknek a közösségi beágyazottsága sokkal több, mint amit érzékelünk, sőt még annál is, amit bele akarnak nekünk magyarázni, akkor az a Highland Park Distillery. Nem, nem arról beszélek, hogy minden helyi lakos egy lepukkant pubban csak Highland Park maltot iszik, vagy sztereotíp viking maskarában üvöltözi, hogy skol! A közösségről beszélek. A közösség nem csak emberek halmaza. A közösség az emlékezés kultúrájának záloga. Egyik sem működik a másik nélkül. Mindenkinek illik…illene..kivennie belőle a reá szabott sorsot és feladatot. Megmutatom, hogyan csinálja ezt a Highland Park, miközben az egész whisky világ kritikáját kell időnként elviselnie az öröksége kapcsán. Azért, ami valójában. Orcadian.

–

A landolás után, a gépből a Kirkwall Airport betonjára lépve, körbenézve, az embernek az első kérdés ami eszébe jut, hogy “Miért éppen Alaszka?”… A kis reptér, a tenger, a zöldes-barnás árnyalatú domborzat, a szürke szeles hideg, valahogy egyben van, nagyon.

A reptérről az út Kirkwall (vagy ahogy régről ismert Kirkjuvagr), központjába, a régi kis városi kikötőben álló hotelbe, bevezet Orkney hangulatába. Úgy szép, hogy semmi szépség nincs benne elsőre. A földek még nem zöldek teljesen, de már eléggé azok, hogy ne barnának írja le az ember. A házak szürkék, néhol földszínűek, még a fehér is inkább betonszínű vagy koszos. A tetők sötétek, a házak szétszórtan, a sziget egy nagy farmra emlékeztet, aminek ha egyre inkább a közepe felé haladsz, annál inkább telik meg élettel. Vagyis az év ezen szakaszában (post-COVID és pre-cruisers) inkább azt mondom, hogy egy sűrűbben épített kisváros sajátos hangulatával. Egy ilyen érzéssel. A gyors lepakolást követően(a Kirkwall Hotel bárjának pultja a Highland Park régi washbackje volt valamikor – első utalás a közösségi kapcsolatra- ,látszódik a hotelen a kapcsolat az Edringtonnal, szépen felújítva, a falakon a Highland Park múltjából fotók, a pultban tucatnyi HP palackozás, jócskán túlárazva) kezdetét veszi a túra, ami alatt bőven van idő megérteni miért a közösség az igazi üzenete a Highland Parknak, hogy mit üzen a Highland Park a közösségnek, és, ahogy ígértem, hogy milyen példák jutnak eszembe ezeket igazolandó. Induljunk. Gyere..

Az első megálló a Hobbister Moore. Igazából nem is láp, inkább egy szélfútta domboldal, vagy inkább lanka. A legendás “heather honey peat”, vagyis a hangaméz aromáit tőzegfüsttel kombinált érzet otthona. A tőzeg Orkney szigetén fiatalabb a többi skót lelőhelynél, de legfőbb jellemzője, hogy a legfelső rétegében az elhalt vegetáció szinte teljes mértékben csak hanga, vagy vadvirág. Ráadásul nem vizes, nem ázik állandóan vízben mint Islay tőzegei, hiányzik belőle a moszatok elhalt vegetációja. Nevében is elkülönül, míg Islay tőzeg este peat bog, addig Orkney peat moor. (A Highland Park a főzde alapvetéseit bemutató szériájában, a Highland Park Keystone Series-ben) az öt elem egyike a Hobbister nevet kapta. Ez máris egy újabb pontja ezen poszt vezérfonalát adó gondolatnak, a közösségnek. 

Mint minden Highland Park aktivitást, ami mögött tulajdonosként ott áll egy Edrington, a marketing versus közösség viszonylatában érdemes megítélni. Nem vitatom el, hogy nehéz elszakadni attól, hogy mindez csupán egy jó lehetőség egy PR csapat számára de amikor az ember ott áll és látja, megérti Orkney világát, sokkal könnyebb érezni azt, hogy a Highland Park annak ellenére mégis őszintén csinálja azt, amit a közösségért tesz, hogy ezt egy nemzetközi tulajdonosi konstrukció felhasználja márkaerősítő arculati elemként. Talán ez az igazi spirituális kihívás, és talán egyetlen másik single malt whiskynél sem ennyire erős ez a kettőség, mint a Highland Park esetében. De ha újabb adalékkal szeretném megtámogatja azt az irányt amit én éltem meg Orkney szigetén, vagy amire szeretném kifuttatni ezt az írást, akkor tessék: a Hobbister Moor a Highland Park tulajdona, de csak a felét használja a számára szükséges, nagyjából éves szinten 80 tonna körüli tőzeg kitermeléshez. A másik felét évente egy font jelképes összegért örökbérleménybe adta az RSBP-nek. Az RSBP (The Royal Society for the Protecion of Birds) azaz a brit királyi madárvédelmi program, értelemszerűen az adott környék szárnyas élővilágát hivatott megőrizni, segíteni. A királyi madárvédő golyókapkodók…Közösségi szellem: Level Pom-pom. (Folyt.köv.)