Amikor az Északi-sarkra, vagy legalábbis az Északi-sarkkörre gondol valaki, mi az ami először eszébe jut? Sztereotíp gondolatok. Romantikus, vérfagyasztó, elérhetetlen. Jegesmedvék, Sarki fény, elképzelhetetlen hideg, jég, hó, semmi, világvége, satöbbi. Bevallom, régebben nekem is ilyesmik jutottak eszembe, ha a földrajzi Északi-sarkra, vagy éppen az ahhoz nagyon közel elhelyezkedő, David Attenborough filmekből ismert, a Föld legészakibb lakott területének címével büszkélkedhető Spitzbergákra gondoltam. Olyan, halandó számára elérhetetlen, csak az elvetemült sarkkutatók által felfedhető helynek gondoltam, ahová földi halandó szinte be sem teheti a lábát. Most már tudom, hogy milyen naív gondolatok voltak ezek részemről. De hát a szó szoros értelemben vett világvége mégis csak megköveteli ezt az érzést, nem?

Aztán egyszer úgy alakult, hogy volt szerencsém egy karácsonyt eltölteni a Spitzbergák egyetlen, ma is lakott településén, és “elkószálni” az Északi-sark felé. Hirtelen ötletként indult, de az események felgyorsultak, és a régi ismeretségeknek köszönhetően meglehetős gyorsasággal, szinte órák alatt sikerült megszervezni az utat az Északi-sark megközelítésére a Spitzbergákon, mint legutolsó, a végcélhoz legközelebb eső utolsó szárazföldi ponton keresztül.

Lázas készülődés, tervezgetés, kutatás. Mit is tudok a Spitzbergákról, vagy ahogy hivatalosan a norvégok nevezik, Svalbard-ról? Elég sokat, de mint később kiderült, a modern világ minden elborultságát azért mégsem. Azt tudtam, hogy leszámítva az addig Norvégiából oda-oda tévedő benszülötteket, valamint a nagy felfedezőket, mint amilyen például a norvég Roald Amundsen is volt, a modern-kori ember a pénz reményében telepedett meg a szigeten a 19. század végén, miután felfedezte, hogy a felszín alatt nehézségek árán ugyan, de kitermelhető szén lapul. Ezen felbuzdulva aztán sorra nyitották a felszín alatti szénbányákat a zord Északi-sarkvidék kietlen, lakatlan földterületén, melyeket aztán a 20. század végéhez közeledve sorra be is zártak a financiális problémák miatt.

Az első szembetűnő furcsaság, amikor télen megérkezik az ember az egyetlen lakott településre, melyet az azt anno megalapító amerikai John Munro Longyear szénbánya-tulajdonosról neveztek el Longyearbyen-nek, hogy teljes éjsötétségbe burkolózik a táj. Tudja az agy, hogy a Spitzbergákon télen elég hosszú az éjszakai tv műsor, ahol közel 3 hónapig teljes, mondjuk úgy, koromsötétség honol. Mégis, a szem nehezen fogadja be, hogy délben is pontosan ugyanolyan feketeség van kint, mint éjfélkor. Aztán persze lassan hozzá lehet szokni, hogy a napfény hiányában másként telnek a napok, mint a Föld legnagyobb részén. Már csak azért is telnek másként, mert Longyearbyen néhány száz lelket számláló rezidens közössége teljes területi elszigeteltségben éli különleges hétköznapjait. A modern világ vívmányainak köszönhetően ma már ugyan van hetente több légijárat is, mely a norvég szárazfölddel összeköti a települést, de maga a furcsa tény, hogy a földrajzi értelemben vett Északi-sark sokkal közelebb van, mint a legközelebbi következő lakott település a norvég anyaföldön, már önmagában is megborzongásra készteti az odalátogató halandó turistát.

Az, hogy a teljes Spitzbergák szigetcsoport különlegesen kiemelt természetvédelmi területnek számít, így sok érdekes és különleges szabály van érvényben, mint például az, hogy háziállat, így macska sem vihető a szigetre, vagy mint hogy tilos bármilyen okból is előzetes engedély beszerzése nélkül elhagyni a lakott területet, vagy hogy ha ezt engedélyek birtokában mégis megteszi az ember, akkor köteles önvédelmi fegyvert magánál tartani az esetleges jegesmedve támadások veszélye miatt, vagy hogy elvileg természetes halált halni sem túl szabályos, miután nem bomlik le a fagyott test, már szinte fel sem veszi senki.

Bevallom, arra azonban nem számítottam, hogy a helyiek igenis megtanulták ezen a rideg, télen akár mínusz 35-40 fokos hideget is megélő tájékon jól érezni magukat. Ennek egyik csalhatatlan jele, hogy az alkohol szeretetéről amúgy is híres skandinávok ezen elszigetelt csoportja rendszeres látogatója a település szélén felépített Huset Wine Cellar nevű helynek, mely igazából egy ételkölteményeket is felszolgáló borbár. Hát mit is mondhatnék erre? Amikor megláttam, kikerekedett a szemem. A neves borszaklapok szerint Európa hatodik(!) legnagyobb borkészletét és választékát halmozták fel itt, és pénztárcától függően szinte mindent meg lehet kóstolni, amit csak valaha elkövettek ősatyáink. A legidősebb megtalálható bor állítólag 1906-ban lett palackozva. A készlet egyébként közel 16.000 palackra rúg, melyet normál esetben sem lehetne alábecsülni, de annak fényében, hogy mindezt egy ilyen szélsőséges éghajlaton kell beszerezni és megfelelően tárolni, szinte szavak sincsenek erre a mutatványra. Vigyázat! Hétfőn a hely zárva tart valószínűleg a pihenés oltárán áldozva, keddtől vasárnapig viszont nagyon nyitva van este 6 és 9 között. Szóval tessék jól időzíteni!

Az, hogy az egyébként “egy utcás” településen, már ha lehet egyáltalán utcáról beszélni, mindenhol van wifi, és a szállásokon, illetve a magánházakban is thai takarítók, házvezetők serénykednek egy jobb élet reményében, csak később esik le, és vált ki kisebb döbbenetet azzal kapcsolatban, hogy miről is szól a 21. századi elszigeteltség. A település egyetlen boltjában a legfrissebb újságokat, és miután a szigeten értelemszerűen semmilyen élelmiszer nem termeszthető, a szárazföldről szállított ételeket lehet gond nélkül beszerezni, mely még csak-csak érthető, de amit a bolt mellett találni, azt sokáig nem tudtam hová tenni.

A hely neve Karlsberger Pub, és valójában helyi mércével mérve is bevallottan kocsma, vagyis nevezzük bárnak. Ugye mondtam, hogy a helyiek megtanulták jólérezni magukat az Északi-sarkon is. Nem önmagában a kocsma a különleges, hiszen honi emlékeinkből jól tudjuk, hogy itthon a legutolsó, bokrok közé eldugott kis faluban is mindenhol kell lennie egy kultúrális központnak, ami kívülről ugyan kocsmának látszik, belülről valójában azonban a helyi erők színjátszóházának titkos élettere. Mindenki azt a darabot játssza, hogy seggrészeg, és összehugyozott melósgatyában halandzsázva támasztja a lokál-hírók színpadát jelentő bárpultot az üveges tekintetű erjedt kenyérrel a kezében.

Ez itt kérem viszont nem ilyen hely. Mielőtt beléptem volna a fából készült faépületbe, elhatároztam, hogy bármit elfogadok ami felmelegít a kinti -34 fok után. Ha esetleg lenne whiskyjük, az pedig maga lenne a tökély. Van az a helyzet, gondoltam, amikor egy Famous Grouse-nak is tud örülni az ember, csak legyen valami a csorba pohárban. De nem itt! Amikor beléptem, azonnal mellbe vágott, hogy a pult mögött a bár fala telis-tele van szabályosan sorakozó, kóstolásra váró whiskyvel. Belehuppantam egy kényelmes fotelbe a szerencsére csendes helyiség sarkában, és elkezdtem régészni az üvegek között. Aztán úgy 15 perc kétségbe esett bányászás után végleg elvesztem a kínálat bőségében, és a tulaj segített ki, miután összeszedte az államat a padlóról. Együtt feltérképeztük, hogy mit is szeretnék inni, majd készségesen töltött egy duplát. Azért egy maximumnak remélt Famous Grouse gondolata után nehéz megszólalni a gyönyörtől, amikor azt látja az ember, hogy több ezernyi (!) whisky közül választhat.

Eh, ezek után merje valaki azt mondani, hogy elszigeteltség. Meg, hogy világ vége. Ha ilyen a világ legvégén létezni, akkor én nem szeretnék többé máshol létezni. Persze aztán meggyőzi magát az ember, hogy “home, sweet home” meg minden, de azért eljátszottam az elfogult érzéssel, hogy az Északi-sarkhoz szinte kőhalyitásnyira itt ülök egy whisky-szentélyben, és puha bőrfotelben Bruichladdich-t kortyolok a padlófűtéses helyiségben. Levetett hótaposóval, minthogy itt ez kötelező.

A Bruichladdich lázadó szellemű, a mainstream-mel udvariasan szembe forduló cuccait az első pillanattól fogva nagyon szeretem, és olyanok nekem kicsit, mint egy jól megszerkesztett szintetikus drog. Minél többet fogyasztok belőle, annál nehezebb leszállni a Bruichladdich vonalról. Ilyen volt akkoriban ez az Északi-sark vagy mi a szösz.

Viharos szél van kint. Most jöttem vissza a Pipacs pékségből. Évek óta náluk veszek kenyeret, mert elvitathatatlanul Magyarország egyik legkifinomultabb és legnemesebb, legtisztább alapanyagokkal dolgozó kézműves péksége, ahol a profit és növekedés ellenében mindmáig kizárólagosan a legtisztább alapanyagok felkutatására és felhasználására fókuszálnak a gabonától a szervírozásig. Maréknyi csapat dolgozik nap mint nap azon, hogy a lehető legtökéletesebb pékárukat állítsák elő a legmagasabb minőségű alapanyagokból, és mindezt teljesen adalékmentesen. Tisztára, mint egy kenyér-Bruichladdich vagy mi. Tesznek a konvenciókra, az éppen aktuális nagyüzemi elvárásokra, csak az élvezet és a tiszta játék a fontos számukra, persze az ésszerű üzleti fenntarthatóság határán belül.

Az amúgy is nagy tisztaságú gabonák felhasználásán túl azon kevesek közé tartoznak, akik használják az ősi aranyat is, a Kárpát-medencében már kezel 15.000 éve ismert Alakor búzát.

Ha Bruichladdich, és nem a füstös PC, vagy Octomore sorozat, akkor valami igen finom, tiszta cucc kell. Alakort nem találok a polcon, viszont szerencsére Skóciának is van saját Alakorja. Hasonlóan tiszta, telítettebb, vaskosabb, ősi idők titkait megőrző íz- és génállománnyal. Ez a Bere Barley, vagyis a Skótok, és a 18. századi szeszfőzdék “Alakor” árpája. Szerencsére sokan újra felismerték ennek a fajtának az előnyeit és máig megmaradt géntisztaságát, így újra egyre több helyen próbálják termeszteni több-kevesebb sikerrel. Az északi végeken elhelyezkedő viharsarokban, az Orkney szigeteknek nevezett tájékon őshonos leginkább. Ez van. Viszont Jim McEwan és a lepárló filozófiáját jól tükröző stílusú Mark Reynier a Laddie-nál, szerencsére a Pipacs pékség tulajdonosaihoz hasonlóan gondolkodtak a folyékony aranyat szem előtt tartva mindvégig. Megalkották nekünk ezt a kincset, melyet nevén nevezve Bere Barley néven dobtak és szerencsére dobnak a mai napig piacra évenkénti kiadásban. Achtung! Nálam bevallottan függőséget okozott! Minél többet iszom belőle, annál kevésbé tudom abbahagyni. 10 éves, 50% ABV, kizárólag first fill bourbon cucc. Szenzációs! Illatra először előjön egy kis tengeri sós vidék, az oly jellegzetes tengeri beütéssel, de ezt lehet, hogy csak az ott rámragadt emlékek mondatják velem, és hamar tovább is állnak. Marad a színtiszta igazság. Az édes gyümölcsösség minden képviselője mellett határozottan malátás, a friss széna/szalma illata bújik meg benne. Szinte látom magam előtt a mezőt ahol hajlanak az érett szárak a sok árpaszem súlya alatt. Megérkeznek a frissen sült almás-fahéjas sütis illatok is az érett barackos, enyhén bourbon hordós jegyek, mellyel nagyon sokáig lehet szerelmeskedni. És érdemes is! De az igazi szerelem az ízzel teljesedik ki. Minden benne van amit el tudok képzelni egy ennyire vastag, komplex, picit olajos, malátásan gyümölcsös világról. Még mindig a mezőn érzem magam, és a lecsengéskor is ott maradok, annyira finoman simul a torkomhoz ez a malt. Valahogy így tudom elképzelni azt, amikor hátradőlve csak élvezni kell a pillanatot, mely sokáig nem múlik szerencsére. Szerintem szenzációs párlat, küldjetek belőle még sokat Isteneim! Cím a szerkesztőségben!

Sláinte!

Szabó Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük