Highland Park Napok 9. – A nehézléptű sókaraván

Talán kissé túl hosszúra nyúlt Highland Park kóstoló maratonom utolsó napja is elérkezett. Nem kevés dramon áttornáztuk magunkat. Jó, hogy még itt vagy velem. Talán furcsa lehet, hogy ennyire a végére marad az alapsor első tagjaként, de a mai kezdő vendégünk a 10 éves kiadás, aminek egészen egyszerűen annyi az oka, hogy épp frissen érkezett a többiek után. Nem sokáig kellett a cserepadon búslakodnia.

Parfümös, finom illat. Ez még idáig rendben. A 12 évesben is egészen hibátlan volt. Ott az íz csúszott el. Tovább sem merek lépni, olyan jó ez így. Lehet, hogy a Highland Parkoknál itt kéne leállnom, és akkor nem lenne probléma. Egészen szépen megkomponált, megszerkesztett, mint egy kis zenemű, komolyan mondom tetszik az egyszerűsége, a kenyeressége, szeretem, amikor a malátás, ínycsiklandozó illat megjelenik, és a kis füst is ott lappang benne. Ígéretes, de azért bele is kéne inni, ott sejtem megint a bajt. Khmmm. Az íze HP, hangaméz édessége itt is, üresség, kicsit megborzongom, még mindig nem tudom megszokni. Valamelyest lapos, nem olyan rossz, de az illatnál sokkal rendezetlenebb. Édes. A 40 fok is többnek tűnik, talán a 10 év kevés egy Highland Parknak, de csak találgatok (erre válaszul most biztos elém tolnál egy 5 éves kurva jó párlatot). Nem vészes, de az van, hogy nem kedvelem az alapízét ennek sem, innentől kezdve oda az egész, ahogy van. Nekem. Sajnálom. Vettem akciósan egy egész palackot, de pár nap után vissza is került az eladójához, én sosem bontottam volna ki ebből egy teljeset. Engedd meg, hogy ezen most ennyivel túl is lépjek.

Közben azért valami zenét is kerestem magamnak imádott lemezespolcomon. Nagy, mágikus kötés nincs, csak a kezembe akadt Santana korai, 1972-es lemeze, a Caravanserai. 1972 azóta is a progresszív rockzene egyik legjelentősebb éve. Sokan ismerik az immár 75 éves Carlos Santana zenéjét, rengeteg jól futó, a rádióban sokat játszott slágere született már. Viszont valószínűleg nem kevesen csalódnának ezt az albumot hallgatva, akik a mainstream darabokra számítanak. A korábbi sikerek sorát megszakítva, ezen a lemezen a jazz fúzió irányába tolták el a zenekar stílusát, amit a kritikusok bár értékeltek, de a kiadó már előre figyelmeztette Santanát, hogy veszélybe kerülhet a zenekar népszerűsége, ami akkor igaz volt, de az album mégis kiállta az idő próbáját, és platinum státuszba verekedte magát az évtizedek alatt. Kezemben a lemez, és innentől már csak a borítójára nézve is, akarva-akaratlan felkerülök az emlékek múltba száguldó szerelvényére, és meg sem állok a kilencvenes évekig, egészen pontosan 1997-ig. Nem röpke ugrás, az ország talán már túl a rendszerváltás sokkján, sokmindent már elloptak, amit el akartak, de maradt még mit, kaotikus idők. Rég volt. Pont a napokban jutott eszembe egy történet, amikor a feleségemmel beszéltünk valamiről, meséltem valamit abból az időszakból, talán ezért is álltam meg az albumnál lemezlapozgatás közben. {b}

Szóval tizennégy éves voltam, és apám úgy gondolta, hogy ideje nyaranta (és olykor azon kívül is) dolgoznom valamit. Ez így alapjában véve rendben is volt, bár belerondított a korábban horgászatokkal és barangolással tarkított hosszú szünidőimbe, de bajban volt a család, pénzünk alig, nehéz évek voltak, talán más idők is. Sokféle dolgot kellett csinálnom, de annyi közös volt bennük, hogy pocsék, nehéz fizikai segédmunka volt mind, többnyire megalázóan kevés pénzért. Az egyik ilyen projekt a sótörés volt apám munkahelyén. Mi? Sótörés? Igen. Annyiból állt a feladat, hogy bátyámmal egy csomó megkövesedett kilós sót kellett kiterítenünk a főnök garázsának felületén, azokat egy betondöngölővel végigütögetni, ezzel megint használhatóvá varázsolni, majd beszórni egy nagy papírzsákba (amiből eredetileg a kilós kiszereléseket kivettük), lekötözni, és építeni belőlük egy pár nagy raklaphegyet, hogy aztán valaki, máig sem tudom ki a fene, megvegye. Agyament egy állatság volt, az biztos, de én voltam a Jani, nem kérdezősködtem. Viszont annyi sót átforgattam a kezeim közt, hogy azóta is nehezen bírom, ha valami porszerű, sószerű anyagot kell az ujjaimmal érintenem. Konkrétan végigráz a hideg. Érdekes hozomány. A főnök fiatal lánya is elment melletünk olykor, és fintorogva nézett minket, a sót, na meg a döngölőt. Remek érzés volt. No mindegy.

Rettenetesen utáltuk az egészet, mint általában az apám által szerzett munkákat. Volt, hogy az öreg is velünk melózott (azokról is lehetne regélni), de ezúttal csak néha száguldott keresztül a ház körül, valahová nagyon sietve, egy-egy jótanácsot, máskor leugatást azért kiosztva nekünk. Az egyik este, amikor már jó magasra építettük a zsákkupacot, hatalmas viharos eső érkezett, mi csak bámultunk lefagyva, talán csak a nehéz betondöngölő rázott belőlünk ki minden értelmes cselekvőkészséget, de tényleg csak néztük tétlenül. Szerencsére megjött apám, a problémamegoldó, Mr. Wolf magyar megtestesülése, kiugrott a kocsiból, és már harsogta is: – Körbe kell kötni! Csináltuk is gyorsan valami nagy fóliával, és megmentettük az árut. A kocsi hátsó üléséről eltűntettük a vért és az agydarabkákat, bepaplanoztuk a belteret, Marvin fej nélküli holttestét pedig eltakarítottuk, és nyugodtak maradtunk.

Az egyik este, amikor elcsigázva pakolásztuk a sót, és ugráltunk felváltva a döngölővel (tudom sokszor írtam, de nincs rá jobb szavam, és mindenképp szeretném bedöngölni az olvasóba is), egyszercsak meglepetésszerűen érkezett apám, és hozott nekünk egy rozoga magnót egy kazettával. Akkor csendült fel a Caravanserai-t indító tücsökcsiripelés, minket pedig örökre elvarázsolt az album, egy napos sziget a viharos óceán közepén, egy parányi kapaszkodó a fostengerben, ami segít a felszínen maradnod. Rengetegszer átforgattuk oda-vissza, nem is volt ott más kazettánk, de az album valahogy elég mélységet tartogatott, hogy ne unjunk rá. Azóta is, ha meghallom felcsendülni a bogarak hangját, utazom is vissza velük 1997-be a tevék hátán abba a régi garázsba. Akaratlanul keresem, hajolok a sóért, nyúlok a döngölőért. Karaván és só, meg sószállítás keletről. Talán valami furcsa fricska apám részéről? Nem volt oka rá, együtt sordódtunk a szegénységben, inkább csak a véletlen hozta így. Varázslatos zene. Még ha akkor és ott elviselhetetlenül nehéz is valami, a részed lesz. Örökké veled marad. Az is te vagy.

Mindenesetre a fizetésemmel kaptam egy tízezrest, előtte még sosem láttam, talán akkortájt került forgalomba. Elment majdnem az egész a következő tanév iskolatáskájára, tanszereire. Egy kazettát azért vettem. Nem, nem Santana-t. A Uriah Heep akkoriban megjelent, a Yes grafikusának (Roger Dean) futurisztikus munkájával díszített albumát, a Sea Of Light-ot. Rém gyenge volt, én pedig utáltam.

De talán eleget sztoriztam, igyunk még valamit, gyere. Az megy. Pont Horsték tolnak egy élő Highland Park estét. Csatlakozom hozzájuk, bár az én menümön más HP van, náluk a 12, 15, 18 éves és a Dragon Legend. {r}

Batch 1. 63.3%. Barman’s Choice is feldobta ezt a rég várt hordóerős kiadást a Highland Park napokhoz tartozó, Radics Bélát, Snétberger Ferencet és Verne Gyulát felvonultató impressziójában. Vajon hármuk közül ki nyerte a Cask Strength ajánlást? Érdemes elolvasni, nem is lövöm le a poént, viszont nézzük meg mi is a párlatot. Szép mély, mogyorós, sötét illat. Van tartásod baszod. Sherry, erő. Az iszonyat mennyiségű alkohol már itt is beveri az orrom. Az íze, nos, az is kemény. Kell is bele a víz rendesen. Vannak italok, amiknél elbírom a 60+ fokot, de nem ennél. Bement az arcomba és egyből rumli. Fiatal. Víz nélkül az ízéből nagyjából nem jött át semmi. Vízzel is kemény, nagyon kemény. Pff. Égeti a torokom. Fiatalos. Nem papírszaroknak való. Sok víz, még víz. Gyümölcsösebb, mogyorósabb lesz. Ezt a brutális italt fogyasztva nem nehéz a szél marta szürke sziklák és kopár domboldalak közé képzelni magam. Ehhez tépett ábrázat és kemény kabát dukál. És csizma. Lószaros csizma. Kemény ital. Nincs más szavam rá. Ha széttépett a vihar, szétbaszott az eső, beérsz, bevágod az ajtót magad mögött, ez kell. Fűszerek, bors. Nyílik tovább, egyre kevésbé bánt. Savanykás malátán édes gyümölcstál. Itt sokkal kevesebb van az idegesítő karamellás, általános HP ízből, amit utálok. Kicsit keserű utóíz, de elmegy, jó hosszan repíti az alkohol még hígítva is. HP funk. Ott van. Áh, dög vagy. Dög. Teee….

Jöjjön is a Batch 2., 63.9%, ó jaj, már mindegy úgyis, szétverve az arcom. Hatalmas sherry. Ragacs az illatban, szinte beletapadok, rángatni kell magam belőle kifelé. Ahh, ez jobban esik, mint az első. Egy árnyalatnyit sötétebb is, de lehet, hogy hallucinálok. Tényleg sok, rengeteg sherry. Sötét gyümölcs, citrusok. Az íze víz nélkül is viselhető. Jobb az elsőnél, simának érzem. Meglepő. Lehet, hogy csak elhalt a nyelvem, de bírom. Az első megdolgozott, övé volt méltatlanul a piszkos munka (visszakóstolva az is szelídült). Ez olajosabb, simulékonyabb még a nagyobb alkoholfokával együtt is. Húz is fejbe rendesen. Ezt a batchet venném, ha kéne. Robosztus és intenzív – írja a doboz. Rászolgált. Nekem a jobb Highland Parkok közé tartoznak (talán mert a brutális erejük elvitte a hangamézes füstöt is?), de nem kellene egy egész palack egyikből sem. Túl balhésak. Bírod a haverod, de nem vinnéd társaságba, mert tudod, hogy egy ordas paraszt és úgyis kötekedni fog. Azért javított nálam a lepárló egy kicsit. Vadak, bunkók, de így szebbek. Így a legszebbek. Jól be is rúgtam tőlük a végére, talán ez is emel a megítélésükön. Nem lett volna hiteles, ha csak úgy elmennek mellettem. Valami kis távoli hamu még sokáig ül a nyelvem hegyén és jön velem egy darabig.
Akár Santana karavánja és a körülöttük csiripelő tücsökzene.

Tölgyesi Norbert