UFO Girvan felett
Éppen esik az eső odakint. Mondanám, hogy szokás szerint, de már a szokások sem a régiek. A helyi sport tv-ben éppen curling közvetítés van. Igen. Pontosan! Az a téli olimpiákról is jól ismert, mostanában divatos idétlen sport, amelyikben egy rakás mackónacis figura fogantyúval felszerelt, hatalmas szürke gránitból készült ajtótámasztékokat lökdös négykézláb egy aszott jégcsíkon A-ból B-be. Mindeközben egy másik bolond eszeveszett sebességgel sikálja egy partvisnak látszó tárggyal a jeget a tehetetlenül sodródó ajtótámaszték előtt centiméterekkel. Pont úgy, mint akinek éppen most jutott eszébe, hogy le kell dolgoznia a hónapok óta derékra és hasfalra rakódott zsíros lakomák kalóriáit, és ezt még azelőtt kell megtennie, hogy a kilincses szikladarab beérne a holliwoodi Amerika Kapitány című filmből jól ismert piros-fehér-kék színű, kör alakú szimbólum kellős közepéig. És ha ez a mutatvány jól sikerül, akkor a mackónacis figurák veszettül boldogok tudnak lenni. Ennél szemléletesebben laikusként aligha tudnám jellemezni azt a sportnak nevezett időtöltést, melyet egyébként a helyközi kollégáim unszolására végül magam is kipróbáltam egy helyi skót klubban, és utólag be kell vallanom, hogy igen szórakoztató tud lenni az aktus. Feltéve, hogy elég whiskyt iszik előtte és közben az ember.
Pedig a sportág maga nem újkeletű. A skótok nemzeti büszkeségként, és egyfajta saját örökségként is tekintenek rá, miközben a hollandok, ki más, szintén magukénak követelik az isteni szikra kipattanásának tulajdonjogát. Ennyi idő elteltével most már nehéz lenne megállapítani, hogy valójában kinek gyúlhatott fel a fény ott belül, bár néha az az érzésem, hogy bizonyos skótoknak még a mai napig nem gyúlt fel semmi, így hajlamos lennék a hollandoknak adni a pontot. Ennek azonban némileg ellentmond a történelem, és továbbra is nyitott a kérdés, hogy ki is unatkozhatott ennyire a télen befagyott tavak melletti kis falvak kocsmái előtt. Mindenesetre az első hiteles feljegyzés a sportág ősének létezéséről 1540-ből származik egy Glasgow melletti település, a Lowland-i Paisley egyik hivatalnokának pennájából. Ez így viszont elég határozottan bizonyítja számomra, hogy Paisley, a mára elég zűrös és sötét elővárossá avanzsálódott iparnegyed már akkor is létezett a semmi közepén, és ismerték a mackónacis vígaszságot a jégen. Paisley most az a hely, ahol a pad oda van láncolva a buszmegállóhoz, és többnyire nem a tolvajlás veszélye miatt, úgyhogy elképzelni sem merem, milyen felvilágosult hely lehetett 1540-ben.
De hogyan is kapcsolódik ez az egész curling dolog a whiskyhez? Ennél egyenesebb kötést, és pavlovi reflex-szerű bevillanást kevésbé tapasztaltam magamon az elmúlt évek során, már amennyire még képes lehetek emlékezni oly sok bevillanás után. De ha még nem lenne meg a kapcsolat, akkor segítek. A curling játékeszközei, melyek gránitból vannak kifaragva, mind a mai napig hivatalosan egyetlen helyről származhatnak, és származnak is. Egy olyan parányi skót szigetről, mely gyakorlatilag egy lakatlan, Margitsziget méretű sziklatömb. Egy majdnem szabályos kiemelkedés, egy parányi vicces kitüremkedés a tengeren, mely Skócia délnyugati csücskénél, alig néhány kilométerre a Lowland-i Ayrshire megyének, valamint Girvan városának tengerpartjától számítva tör a magasba. A sziget egyébként nem csak a curling-kövek beszerzési helyeként, hanem nagyon nevezetes madártani megfigyelőállomásként is elhíresült, ugyanis tavaszi időszakban tengeri madarak közel százezres kolóniája költ itt évről évre békében, a szent guano meghitt kupacaitól körülölelve. Mi meg egy francos lakótelepi panelben is képesek vagyunk sipákolni, hogy mennyi kretén szomszéddal kell megosztanunk a magánéletünk minden titkát. Pedig van annak valami semmi mással össze nem hasonlítható szocreál bája, amikor halljuk ahogy a ház hőnszeretett Béla bácsija hangosan ereget négy emelettel feljebb a kádban, vagy ahogyan a faros Gizikét a rugós matracon éppen levarrja az izomagyú szeretője kettővel mellettünk. Tutira lenne mit tanulnunk a sirályok közösséghez való viszonyulásáról. Ha mást nem, akkor azt, hogy hogyan fossuk előre megfontolt szándékkal telibe az idegesítő szomszéd autóját, ráadásul büntetlenül. Ja, hogy a sziget neve? Ailsa Craig.
Na, most már meg van az árukapcsolás? Hát persze! Valahányszor meghallom ezt a nevet, Ailsa Craig, Pavlov kutyájaként indul el a nyálelválasztás olyan észveszejtő sebességgel, hogy a CIA Langley-i kutatóbázisának számítógépes koponyái simán eljöhetnének továbbképzésre ingerületátvitel-sebesség kutatása ügyében. Van ugyanis egy a nagy nevekhez szokott szivacsközösség által kevésbé ismert, és nem mondom, hogy teljesen alaptalanul, de talán mégis csak kissé méltánytalanul semmibe vett lepárló Girvan mellett, pontosan a kis sziklaszigettel szemben. A lepárló neve Ailsa Bay Distillery. Fantáziadús név, mi? Persze miért éppen itt lenne másként, mint a legtöbb, számunkra furcsa nevű skót lepárlónál, amelyek neve, mint ahogyan azt egyszer korábban már megénekeltem, legtöbbször az azoknak otthonul szolgáló település, vagy természeti adottság nevét viselik. Ráadásul nem mellékesen, az évi 12 milió (!) literes kapacitásával Ailsa Bay az 5. legtermékenyebb skót lepárló, már ami a mennyiséget illeti. A minőség az persze más kérdés.
Ezer éve már, hogy kíváncsiságból fentem a fogam egy Ailsa Bay palackra, melyből single maltként egyébként eleve nincs sok a piacon. Mondjuk, úgy, hogy alig több, mint egy évtizedes működésük alatt eddig kb. fél tucat OB single malt kiadást jelentettek meg ilyen olyan allűrökkel, de igazán emlékezetesnek talán csak az Ailsa Bay, és annak második kiadása az Ailsa Bay 1.2 tekinthető. Az első kiadást egyébként látványosan úgy tálalták, hogy az üvegben egy darabka a szigetről származó gránit kő is helyet kapott. Limitált példányszámú kiadásént persze pillanatok alatt elkapkodták a geek-ek, így ebből nekem sincs itthon, de a második kiadásból, az 1.2-ből szerencsére betáraztam. Igaz, ebből már kispórolták a kavicsot, az állítólagosan drága kitermelhetőségre, meg a környezetvédelemre, és egyéb jogi bullshitre hivatkozva. Na persze. Biztosan nem maradt az ajtótámasztékok faragásánál egy darabka kőtörmelék sem. De ha túlteszi magát az ember ezen a mondvacsinált indokon, mely nyilván anyagi megfontolásból keletkezett, akkor valójában egy igen érdekes maltot kap cserébe. Megkockáztatom, hogy egy UFO-t a whiskypiacon.
Azt írja az üvegre az egyébként főként blendekbe bedolgozó, a William Grant & Sons Ltd cégóriáshoz tartozó lepárló, hogy “scientifically distilled”. Ahamm. Nos, ha a NASA-bázis kinézetű ipartelepet nézem ahol az Ailsa Bay helyet kapott, akkor el is hiszem a dolgot zokszó nélkül. Van ennek persze többrétű értelmezhetősége is, és nem is kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy titkos kémiai laborokban kísérletező zugvegyészekre asszociáljunk, mely teóriát az egyébként látványosan zárt, a kíváncsi szemek elől gondosan elfedett környezet, és onnan alig-alig kiszivárgó érdemi információk szűkössége is támogat. De maradjunk a hivatalosabb verziónál, mely szerint ez a lepárlás mérnöki precízitásának mibenlétét és lefolyását jelöli. Ugyanis szinte minden mozzanat számítógép vezérelt, vagy legalábbis ellenőrzött a tudományosan meghatározott értékek legoptimálisabb szintjének betartásához. Hááát, lenne amikor azt mondanám, hogy ez már a modern világ lélektelenné vált whiskyje, és maradjunk inkább a hagyományos metódusnál, de ha egyébként a világ többi területén annyira rajongunk a fejlesztésekért és kütyükért, akkor miért ne adnánk meg a lehetőséget és bizalmat az Ailsa Bay szakembereinek is a bizonyításra?
A Lowland önjelölt lokálpatriótájaként szinte görcsösen szeretnék ódákat zengeni erről a párlatról, mely egyébként az egykori híres-neves Ladyburn lepárló fizikai összesűrűsödésének helyén születik illetve öregszik, de bármennyire is elfogult szeretnék lenni, nem fogom az egekig magasztalni ezt a tudományosan füstös, és tudományosan édes whiskyt. Ha valaki szereti a finom, iható, és mindemellett nagyon is érdekes, szokatlan ízvilágot, illetve szereti magában felfedezni a nyitott úttörőt az új iránt, akkor talán hozzám hasonlóan rá fog tudni gerjedni erre az érdekességre. Mert egyébként rá lehet. Ha egy hasonlattal kellene élnem, akkor azt mondanám, hogy olyan ez a mérnöki precízitással megkonstruált single malt a skót whisky világának, mint a zenének a Techno. Gépzene a javából, mely külön-külön alkotóelemenként talán csak zörej lenne, de ha egy remek karmester kezébe kerülnek ezek a steril ütemek, akkor egy csodálatos hangorgiává tudja azokat összegyúrni, melyek végeredményének segítségével könnyedén utazhatunk el mindenféle drog nélkül más, eddig előttünk rejtve maradt világokba is. Ettől a veriszkájentifik maszlagtól aztán itt is az az érzése támad persze az embernek, hogy valami föld alatti titkos droglaborokban kifőzött vegyületet akarnak megitatni vele. Pedig erről szó sincs, de mégis, akaratlanul is működnek a berögzült átkötések.
A hivatalosan NAS-ként aposztrofált párlat kitöltve azonnal kilép a pohár szűkös keretei közül, és teljes biztonsággal kúszik be még a leginkább eldugult, orrsövényferdüléses orrba is, mint amilyen az enyém. Édeskés füst, de nem túl tolakodóan, csak amennyire meghatározták neki a kis mini-Einsteinek a Girvan-i lepárló IT szobájában. Ropogós, friss párlatnak tűnik egy csipetnyi nyers alkoholos felütéssel, mely azonnal arra ösztönözne, hogy kicsit lenézzem a koránál fogva, de nagyon határozottan el kell tennem ezt az érzésemet, mert egyáltalán nem érdemli meg ez a cucc a lesajnálást. Annál sokkal jobban sikerült azért. Talán az “újhullámos, vagy “Z” generációs” jelző illik ide legjobban, amelyet egyébként maguk a lepárló csapatának tagjai is előszeretettel aggatnak rá. Okkal. Miután a füst elkülönül és hátrébb húzódik az első kortyok után, egy nagyon határozott és erős vaníliás, égetett cukros, picit karamellás illat kerül előtérbe, vagyis inkább egyensúlyba a füstösséggel. Talán egy pici érett banán is megjelenik a stáblistában, de más gyümölcsösséget én biz’isten nem tudok kihámozni a dologból. Viszont ez nem is meglepő ennyi bourbon hordós érlelés után, és tulajdonképpen maximálisan hozza is ezt a kicsit megerőszakolt bourbon vonalat a párlat. Ízre leginkább egy bőrös, hamus világ jön határozottan, de erős vaníliapuding is mellé szegődik. Igaz, én még a régi, katonaságnál kapott fehér, fröccsöntött Tisza cipőm gumitalpát kínomban elrágcsálva is képes lennék a vaníliapudingra asszociálni, de nem. Ez most tényleg vanília. Esküszöm. Végül megtalálok benne egy kis szivarfüstöt is, de ez nem dominál, inkább csak felharmónikusként jelenik meg, mintha csak az lett volna az előírás, hogy ebből is kell egy csipetnyi bele. Lecsengésben picit kesernyés hordóíz, olajos védőréteggel a torkomban, mely viszonylag sokáig, hosszú percekig megmarad még, és egyébként eddigre meglepően jól integrálódott egy csapattá.
Egy szó mint száz, nem ez lesz az évszázad felfedezése az iparágban, és bizonyosan a Science journal hasábjain sem fogják az évezred találmányaként megénekelni ezt a single maltot, de leteszem a nagyesküt rá, hogy szerethető, és egyszer az életben mindenkinek kötelező lenne megkóstolnia egy ilyen tudományos alkotást, ahogyan ugyanígy vagyunk egy ikonikus Mustang GT, vagy Dodge Charger ménesének megszelidítésével is, vagy még megannyi bakancslistás “must to do” hülyeséggel. Most már jöhet a curling közvetítés a tévében. Ailsa Bay 1.2-vel a kézben bármikor szívesen vállalom. Vihetnek az UFO-k!
AILSA BAY 1.2. 48,9% ABV
Szabó Dániel