Dufftown

Tipikus. Elszaladt a hét mellettem megint. Vasárnap este van. A ház kertjének végében ülök a derékig érő fűben egy mohás kövön, és a lábamat lógatom a semmibe. Előttem meredek, fűvel és gazzal benőtt sziklaszirt vezet le egy sok emelet mély hasadékba, hogy ott évmilliók óta megbújva kanyaroghasson egy kristálytiszta vizű patak. A Nap utolsó sugarai még éppen megérintik a hajszálaimat, hogy aztán végleg eltűnjenek a dimbes-dombos táj útvesztői között. A hasadék mélyén már szürkeség, és órák óta végtelen csend honol. Földöntúli nyugalom. Megszűnt minden más létezni, csak a látvány maradt nekem. A néhányszor tíz méter mély, és ugyanilyen keskeny hasadék mélyéből fehér pára száll felfelé lassan és egyenletesen. Kicsit belekap a lenyugvó Nap hívó szavára felébredt puha szellő, és csavar rajta egyet, mielőtt újra elengedné. Hadd menjen. Végtelenül édes illat kapaszkodik bele, hogy együtt utazzanak a környék dombjai, elhagyott erdői felé. Beszippantom minden lélegzetvétellel, és egyre mélyebbre fúródik bennem a cukros, bódító szilvalekváros, mézes illat… Egy kéményből jön… Nem mozdul semmi más a környéken. Mindössze egy-egy varjú károgó hangja csattan a fülemen, és a patak vizének évezredek óta szűntelen csobogása lopakodik mellé. Úgy tökéletes ez a pillanat ahogy csak megteremtődött. Nem zavar senki ebben a pillanatban, mely lassan egész estésre nyúlik a naplementében. Már megszoktam, hogy a világ és a kíváncsi szemek elől eldugott lepárlók körül mindig ilyen nyugalom és békesség honol. Mi lehetne annál életigenlőbb, mint ülni egy lepárló felett a szikla szélén, és elfeledve a világ összeszámolhatatlan mindenségét, egy színtiszta maltot kortyolni nagyon lassan. Kezemben egy 12 éves Dufftown, melyet egykoron tőlem alig egy kőhajításnyira alkottak meg alázattal a lepárlómesterek, és a hátam mögötti kőépületben tároltak több mint egy évtizedig elrejtve a nagyvilág kíváncsi szemei elől… Most, hogy kitöltöttem, kicsit kitettem még levegőzni magam mellé, hogy utoljára megint otthon érezhesse magát, mielőtt végleg bevégzi előre megírt sorsát, és véremmé, testemmé válik. Kellemesen gyümölcsös illatú, bár nem erőszakos. Mit erőszakos! Inkább rejtőzködően púderes. A 40% ABV nem teszi erőszakossá. Ahogy a főként blendekbe szánt maltok többsége eleve nem lehet erőszakos. Ő is beleolvad a tájba. Hozzá simul kicsit még utoljára. Látszólag jól érzi magát egyedül is az átlátszó kristálypohárban, amiben most éppen pihen. Biztosan nem a legrosszabb hordókból származik, de talán nem is a legjobbakból a raktárkészletet tekintve. Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy tudja a dolgát. Nincs benne hatalmas karakter, nincs benne kirívó vagányság. De érezhetően ott van benne egy évszázad hagyománya, és minden ezzel együtt járó mélység is. Ízében sem harsány, pontosan tudja, hogy általában nem egyedül kell megállnia a helyét a porondon, hanem sok másik malttal összepárosítva. Én meg élvezem ahogyan alkalmazkodik hozzám, és pont olyanná válik, hogy ne kelljen koncentrálnom rá… Egy igazi vasárnap esti, szikla szélén ülős, az alkonyat végtelenjébe révedős, elmerengős, láblógatós malt. Kicsit tölgyfahordó ízű, amit a nem túl elegáns, levetett hordóktól örökölt egy poros kőépületben. Nem ő tehet róla, hogy ide született. Nincsenek hatalmas dimenziói, vagy ordító mélységei. Nekem mégis örök emlék marad itt ülni a lemenő napsugarak játékában, és élvezni a pillanatot egy negyvenesre lebutított tizenkettessel, ami legalább nem blendekben végezte, mint legtöbb társa akik itt születtek a lábam előtt. De jó, hogy vagy most nekem… Szeretlek Dufftown úgy, ahogy vagy!

Szabó Dániel