Vörösen izzó sors
Vibráló. Színes. Örömteli. Nyers. Őszinte. Zsigeri. Törékeny. Annyi minden kavarog bennem, még nem volt idejük az élményeknek leülepedniük. A szavak még nem formálódtak mondatokká, így pusztán ezekkel a tört mondatokkal illetném a „Fekete Kontinenst”, Afrikát, az emberiség bölcsőjét. Még a madár sem szarik a fészkébe, ezt mi mégis megtettük. A különböző mozgatórugók által hajtott versenyfutásból eredő erkölcsi szabálytalanság a szabályosan meghúzott országvonalak által körvonalazódik. Az európa-centrikus világ, mint egy tortát felosztotta maga között a kontinenst Casablancától Fokvárosig. Egy kis szelet nekem is jutott belőle, következzen Afrika A-tól Z-ig, azaz kalandozásaim Arushától Zanzibárig.
Szabad vagyok! – mondta a majom a rácsnak
Én nem! – mondta a rács – engem majmok közé zártak. Röhögtem hangosan a Rolls Frakció közismert refrénjén mikor eszembe jutott a ketrecben elmajszolt ebédem közben. Valóban, nem mindegy, hogy az ember a rács melyik oldalán áll. Mert ugyan mi vonzza ide a turistát a civilizáció határára? A szafari, mi más. Az oroszlánok között pedig az ebéd egyik biztonságos változata az étel ketrecben történő elfogyasztása. Az igazi szafari ez és aközött kezdődik, hogy már 48 órája nem fürödtél. Pipa. Amit még Pampalini módjára ki akartam pipálni az a „Big Five”. (A kifejezés azokra az állatokra vonatkozik, amelyeket a korai vadászok a legnehezebbnek és legveszélyesebbnek tartottak gyalogosan vadászni Afrikában – ezek az oroszlán, leopárd, elefánt, rino, kafferbivaly.)
A leghosszabb nyakú lepárlóüst. Akarom mondani szárazföldi emlős. Nah, jöhet egy Glenmorangie?
A Tarangerie vibrált a hőségtől aznap. A baobab fákkal pettyezett tájon az életben maradásért itt-ott néhány satnya növekedésű tüskés bozót küzdött. Meg én. Felhőkre utaló formák az égbolton aligha jelentek meg. A tikkasztó hőségben zsebkendőnyi árnyékot vető fák alatt heverészett az oroszlánfalka. Az idő előre haladtával a képzeletbeli listámon folyamatosan húztam ki a nagyvadakat. Falatozó gepárdok, fürdőző elefántok, látszólag céltalanul bolyongó zebra csorda, játszi könnyedséggel nyújtózkodó zsiráfok. Délibáb ez vagy valóság? Nehéz volt elhinnem, hogy tényleg ez zajlik körülöttem. Elvarázsolt, pont úgy, mint később a tiszta égbolt éjszaka, amit már nem tudok visszaidézni, hogy mikor is láttam utoljára. Az éj zsivaja, amely a sátorba beszűrődött. A zümmögés, a morajlás, a búgás, a sistergés, a ciripelés. Az oroszlánbőgés…
Egy négercsókért… vagy inkább egy jó Clynelishért mindenem odaadom
A palackomból nem távozott üvöltés, amelytől visszhangzott volna a táj. Modern nyávogás. Könnyen csúszó, bár karakteres malt. Keresheted a lábnyomokat a laza homokban, keresheted a waxos jegyeket, ezek már mind a múlté. Afrikához sem lehet hozzáférkőzni egy nap alatt. Egy hónap is kevés lenne, hogy igazi arcát megláthassam, így van ez a Clynelish-sal is. Mélyebre kell hatolnod. A pénztárcádban is. Felesleges túlizgulni a dolgokat. Élvezd, ami van.
Élveztem a Burungi tó nyújtotta hátborzongató nyugalmat a kezemben egy drammal
A kor tényleg csak egy szám?
Az idő relatív. Einstein óta tudjuk, de garantálhatom, hogy ezt saját bőrén Afrikában tapasztalhatja meg az ember igazán. Az afrikai „tíz perc” rengeteg jelentést hordoz magában. A fél órától a négy óráig terjedhet, ha szigorú intervallumhatárokat kell meghatároznom, de egy egészen biztos: nem tíz perc. Számít egyáltalán, ha olyan intézmény, mint a menetrend nem létezik? Az egy dolog, hogy a belföldi járatom időpontját négyszer változtatták meg, az meg egy másik dolog, hogy akkor landoltam, amikor elméletileg fel kellett volna szállnom. Ezek után feltettem a költői kérdést, „mi jöhet még?” Egy közúti baleset, hála a kamikáze sofőrünknek, Rafikinek. Hajnal 3-kor erre vágytam az isten háta mögött +500 km-rel. Úgy éreztem a pillanat töredéke alatt tíz évet öregedtem. Mindenki annyi, amennyinek érzi magát, ugye? Na persze. Arra, hogy egy nő hány éves sosem fogsz teljes bizonyosággal őszinte választ kapni, mint ahogy arra sem vajon hány év körüli lehet egy adott NAS whisky. Ha tetszik, húzd meg még egyszer. A palackot..
(Megjegyzem a nyaralás alatt még számtalanszor volt olyan élményem, amikor a karambol egy hajszálon múlt. Törékeny hit, de abba kapaszkodtam végig, hogy a villám se csap be kétszer ugyanoda (sic!)).
Röpke „tíz perces” zötykölődésem után jól esett egy korsó sör…
…amit az éden létezésének utolsó bizonyítékaként elkönyvelt helyen kortyoltam el
Nem a bor volt jó, hanem a borozás
Bor igazából nem volt. Hogy is lehetett volna, mikor az egész ország, sőt szinte a teljes kontinens kiesik a szőlőtermesztés szempontjából optimális hőmérsékleti izotermák határai közül. Ha a klimatikus viszonyok engednék, akkor sem lenne célszerű nagy tőkeigényű támrendszereket létesíteni egy roppant egyszerű okból kifolyólag: egy arra vándorló elefántcsorda pillanatok alatt végigmenetelne rajtuk és ügyetlenül összetiportnák – nem véletlen a kifejezés, „elefánt a porcelánboltba”. Maradt a sör.
Láger, semmi cicó. Frappáns nevek, találd ki mi volt a harmadik sör neve ami velem szembejött.
Igen… Kilimanjaro.
A kézműves forradalom Kelet-Afrikát is elérte. A régió külön specialitása a banánsör, az viszont nekem sajnos kimaradt.
Panaszra semmi okom, mivel Fehér Nyúl főzdét megszégyenítő színvonalon művelik a sőrfőzést. S bár nem az iparág berkein belül, de a legtöbb férfi léhűtő. Odakint. Nincs munka. Nincs otthon tévé. Igazából semmi nincs. Semleges szomorúság. Vegetáció. Éhezés. Innen nézve méginkább zavar az itthoni nyivákolás a luxuscikkek árának emelkedése miatt (s a nyávogással párhuzamosan ár alapján állítják csökkenő sorrendbe az újonnan érkező whiskyket).
Helyi különlegességből nem volt hiány, bár ezernyi kétely mardos, hogy mennyire készítik ezeket a produktumokat a helyieknek? Először is van-e rá (fizetőképes) kereslet? Másodszor, egy muzulmán domináns térségben mi másért állítanának elő alkoholos mitymutyot, ha nem a turisták lehúzásáért? Mókusvakítás az egész vagy Allah már nem lát el idáig?
Léptem egyet az abv mennyországig menetelő csigalépcsőjén, de nem árulok zsákbamacskát, hordóerős-fétist senki ne akarjon kielégíteni a környéken. A maximumot a Konyagi jelentette a maga 38%-ával. Az eredeti neve Kinywaji safi, ami szuahéli nyelven annyit tesz “drink clean”, csak nyilván a konyagi szó gördülékenyebben formálódott a turisták nyelve hegyén. Hangzás alapján mindenesetre a konyakra assziciáltam, viszont megjelenése után gyorsan elillantak az ehhez kapcsolódó ábrándjaim (továbbá ismétlem: itt nem terem az alapjául szolgáló szőlő). Színre gin tisztaságú párlatot zár magába a viszonylag egyszerű grafikai megoldással megáldott üveg.
A címkén egy ereje teljében lévő tenyeres-talpas fickó feszít atlétában – ha Freddie Mercury-hoz piktogramot kellene társítanom, akkor ez lenne az.
Plusz kapcsolódási pont, hogy a Queen frontembere is Zanzibárról származik, hát vannak itt véletlenek?!
Az ő szájából valahogy nem hat nárcisztikusnak a sztárkultusza csúcsán odavetett: „I am not going to be a star. I am going to be a legend.” Legenda lett. A Konyagi sosem lesz az. Időtlennek szánták, de idétlen lett. Hiába a „the spirit of the nation” felirat, Mercuryban több spiritusz volt, mint ebben. Illatra párlat-vezérelt, citrusos szélvédőmosó folyadék. Meglepő módon az íze egyáltalán nem kellemetlen: gyengéd vaníliás és gyümölcsös jegyeket hordozó lekerekített valami.. izé.. mert hát kint senki sem tudta megmondani, hogy miből, ne adj isten hogyan is készítik. A helyiekkel folytatott beszélgetéseink döntő többsége megrekedt a bájolgó turistás kérdések útvesztőjében, mélyebbre csak a Google segítségével tudtam ásni. Az alapja cukornád, tehát a rumhoz áll közelebb, azonban az alacsony alkoholtartalom erősen a likőrök kategóriájába löki az italt. Mindegy, ajándékba jó lesz!
Kontroll mániás lányként nem szeretek semmit sem a véletlenre bízni, sejtettem, hogyha jót akarok inni, akkor azt otthonról kell magammal cipelni.
Bár nélküle sem maradtam volna szomjas, de mégis… milyen jól tettem!
Made by the sea, drink at the ocean
Dugni is, meg szűznek is maradni – ezúttal sem sikerült
Jókat whiskyzni, jókat enni, gasztro-orgazmus után sóvárogni..de lehet-e nyerni kielégülést egy már kiszipolyozott országban? A világhírű zanzibári szegfűszeg és egyéb fűszerek hallatán méltán lehetnek ilyen fals vágyai az utazónak, de mint ahogy a dzsungelbe is egyre mélyebbre hatol az ember, szerezve több és több sérülést, úgy horzsolódik fel az ember szíve a fekete kontinensen látottakon. Minél több időt tartózkodik ott, annál jobban sajog. A korai konkvisztádorok alaposan ott hagyták a lábnyomukat a vörös földön, s úgy néz ki ez olyan hosszan elnyújtózik az izzó nap alatt, mint amilyen sokáig a tömjénfüst terjeng a katedrálisokban mise után. Az örökölt sors. Állják a sarat, mondhatni genetikailag is alkalmazkodtak a nehézségekhez. Kiváló példa erre a kelet-afrikai nők testfelépítése. Kislánykoruk óta rengeteget gyalogolnak öszvér módon felszerelkezve mindenféle terhekkel – ha lenne lépésszámlálójuk nemhogy a napi tízezer, de harmincezer lépést is teljesítenék – amiket a fejükön cipelnek kecses, ringó járásuk közben. Vázszerkezetük úgy változott meg az evolúció során, hogy mozgás közben minél kevesebb teher jusson az izmokra. A keverőtárcsás mosógép méretű (és feltételezem súlyú) vödröket a csontjaikon egyensúlyozzák. Mindezt mosolyogva… pedig nem látom a fényt az alagút végén. Ezt jól elintéztük.
Tipsy Lady