Tündérkéj könny

A tengeri tündérnek kristályból volt a teste. Talán sókristályból. De annál jóval tisztább és átlátszóbb volt. Sokan nem is hitték, hogy létezik, ellenben generációk vallották, hogy ott él valahol, valahol a nagy víz mélyén, a nővéreivel, ahol a létezést még nem emberi gondolat szerint értelmezték. Vagy nagyon is emberi értelmezés miatt nem mutogatták magukat, hogy íme, ember, létezem! Az idő, bár sokat nem jelentett a tengeri tündérnek, de mégis, az a valami amit a létezésnek ismertek, mégis csak hosszú és valljuk be, időnként unalmas volt. Az emberek csodalényeknek hitték őket, már aki hitt bennük. Pedig a tengeri tündérek nehéz sorsot vittek törékeny kristályvállaikon. Megannyi szerencsétlen lélek vigasztalását, akik velük ellentétben nem önként vállalta a mélységet. Áldozatok, véletlenek és viharok szenvedőit, akik egészen kétségbeesetten küzdöttek az életért, nem fogadva el a mélység borzalmat kínáló szabadságát. A tengeri tündérek vígasztaltak, együtt sírtak a hozzájuk érkezőkkel, majd megnyugvást adtak és átvezették a láthatatlan jelenlévő és a látható megfoghatatlan világába, a természet örök körfogásába az elnehezült és feleslegessé vált testüket. A tengeri tündérek szabad kék világának ára ez a teher volt. Ficánkolhattak, úszkálhattak, játszadozhattak míg a világ a világ, a Láthatatlan ígérete szerint, de le nem tehették a terhet, hogy átvezessék az odavetett, az odaveszett emberlelkeket a világba, amit egyszerre élveztek és őriztek, és ami nélkül sem a világ, sem tündér, sem ember nem formálhatná létének tudatát.

A lelkek a gyors és brutális út után a létezésből a létbe, már megbékélve gyakran meséltek életükről, a földi világról a tündéreknek, akik ezt legalább annyira kétkedve, borzongva, hitetlenkedve és vágyakozva hallgatták, ahogy a tündér és ember világ szélén, a partmentén élő halászok meséit a feléjük tévedők. Hitték is, meg nem is. Akarták is tapasztalni azt és féltek is tőle. Meg kell mondanunk, a tengeri tündérek legalább annyira emberi módon viselkednek, mint amennyire egy ember dönthet úgy, hogy tündéri lesz..

A tündék közt is voltak, vannak (lesznek is) álmodók, akik inkább tűnnek naivnak az emberi lét felől nézve, semmint felfedezni vágyó kíváncsiaknak. Ilyen naivsággal létezett a tengeri tündék közt is a legtündéribb. Ez a tündér minden tiltás ellenére, öntudatának, időtlen fiatalságának minden dacával, minden kíváncsiságával létezett egy olyan világban, ami az ember számára láthatalan volt. Ha látta is valaki ezt a világot és a lakóit, a tündéreket, azok olyan régen éltek, hogy egyetlen bizonyíték életükre már csak a jelen élet volt, benne a régmúlt titkait ismerő ősök fél tudatlan leszármazottaival.Sokszor tovább éltek ezen ősök lázas meséi mint önnön emlékezetük, és ezeket a mesék tartották őket életben a jelenben, a leszármazottaikban, a közösségben amihez közük tán’ sosem volt. Volt, hogy ezek a mesék tartották össze, adott esetben hoztak létre közösségeket. A lázálmok, a mesék, a vallott látomások és történetek időről-időre hol ijesztő, hol kedves, hol megnyugvást, hol felzaklatott lelkeket hagytak maguk után, de újra és újra tovább éltek. Volt egy történet ami mégis más volt mint a többi. A tengeri tündérekről, különösen egyről szólt, aki dacolt a veszéllyel és időnként az emberi világ és a tünde lét mezsgyéjén, a tengerparton pihent. Megoszlottak a vélemények, hogy a tündér csak pihen és létezésének titkát csak kileste az ember vagy a tündér csábítani érkezett magányos és a mélység tetején bátran táncoló halászokat, esetleg emberi létre vágyakozik, vagy éppenséggel játékos és ártatlan tündérségében üzeni az embernek, hiszen létezünk. Mind létezünk..

Valójában a tündér csak élvezte önnön tisztaságát, élvezte, ahogy sókristály testén játszott a nap és ahogy ő játszott a napsugarakkal. Időnként ha elfáradt a szokatlan szárazföldi kalandban, csak elpihent szemérmetlenségében és saját kéjének sós harmatával fizetett a napnak melengető sugaraiért.

Történt, hogy egy fiatal és magányos halász egyszer – így mondják – meglátta a napozó, pihenő tündért. Először megrettent, aztán szégyellte magát a tündér tökéletességét látva, majd kíváncsian nézte és csak nézte. És nézte. Nézte..És egy nap a halászlegény vágyakozni kezdett a tündér után. Bátran de esetlenül lépett ki a kavicsos partra leshelyül szolgáló sziklák mögül. A tündér először riadtan elmenekült a tiltott emberi tekintet elől, sokáig nem is jött a partra. De valami aztán újra oda vitte és előbb félénken de szemeit le nem véve a veszélyesnek ítélt emberről, igyekezett dacosan élni életének ezen lopott pillanatait. Nem félek, ez az én életem, gondolta. Az Idő, a nagy kerítő pedig rá hagyta. Az így szabott nyugalom és az emberre kirótt növekvő vágy minden nap közelebb engedte egymáshoz a Láthatatlan ezen két teremtményét. A halász testében a vágy, a tengeri tündér lelkében a megmagyarázhatatlan. Ezek tették őket bátorrá, őrültté, kiátkozottá és kiválasztottá. Erről persze se az ember, se a tündér nem tudott. Ők csak tették amit kirótt rájuk a..nos, valami. Valaki. Mindegy is.

Egy nap a halász és a tündér olyan helyzetben egyesült amiről bármilyen utalás ezen lapok illendőség okán nem adhatnak teret. A tündér és az ember kéje megfogant. A tündér érezte saját ízét és a rácsöppenő izzadságcseppet a halász testéről. A parti nász idővel szerelembe fordult és a tündér egyre gyakrabban járt a parton, hogy megmutassa magát, a halász pedig igyekezett a távoli kikötőkből érkezett matrózoktól cserélt gyümölcsökkel táplálni tündéri társát abban a hitben, hogy az végképp emberi testet ölt és elveszi a magány súlyát a szívéről. A sok déligyümölcs közül a tündér a fanyar citromot kedvelte. Megtanulta, hogy az ember a fanyarságot valami édes, fehér porral tompítja, ő pedig ehhez az édeskés citrushoz saját sós könnyeit keverte. A tündér tudta, hogy soha nem maradhat, de akart valamit adni a halásznak, akarta, hogy a halász örökké éljen.

A halász azonban nem élt örökké, sőt hamarabb akarta látni a világot ahová vágyai vezették és egy napon minden figyelmeztetés ellenére kihívta maga ellen a tündér világát. A világ, amelyik dühös volt mindkettőjükre, hosszú ideig szenvedtette a hittel a halászt, hogy majd megnyugszik és útjára engedi, hogy a partmenti szerelem áldást kap. De aztán a dacosan küzdő halászt inkább elragadta, ha már az kereste a titkait. Elragadta, ahogy másokat szokott. De a halásznak nem járt a kegyelem, az útmutatás és a befogadás. A halászt olyan mélyen nyelte el dühében a tenger, hogy nem volt tündér aki merte volna keresni, hogy átvigye oda ahová igyekezett. Gyarló az ember, de sosem győzhet. Sokáig keresték, várták vissza a halászt az emberek is de már csak bárkája és a hálója jelezte amit bizonyságul a mély eléjük dobott, hogy a láthatatlannal birokra kelni esélytelen. Sosem találták meg a halászt. Tisztesség nem jutott neki búcsúzóul, helyette a közösség tüzeket rakott a parton, hogy ha mégis jönne, ha visszajönne…hazataláljon. A tündér büntetése azért, hogy a halász nem kapott nyugodalmat felajzott vágyai és ösztönei, érzelmei okozta harcossága miatt, az lett, hogy öröklétét elvette tőle a mélység és a szárazföldre űzetett. A tengeri tünde pedig mielőtt végleg elbúcsúzott mélykék halhatatlanságától, a kialvó parti tüzek hamvába helyezte a halász és saját halhatatlanságát. Mondták, hogy mindig dacos volt..

Az emberek pedig a hamuban hajnalban egy füstös kis kristályt találtak. Tiszta volt, körülötte citromhéj forgácsok sárgállottak a kormos kavicsokon és a halász kabátjának egy égett darabja. Az emberek nem szerették, mert saját törékenységükre, a vágyaik okozta szenvedésre emlékeztette őket a létezése de a lelkük nem engedte elveszni a koszos, halszagú, kormos kis kristályt, így hazavitték, árvaházba adták és elfelejtkeztek róla. A tenger és a part gyermeke, az ember és a tündér násza pedig ezerszer ezer év óta árván, kitaszítva, saját magában sem bízva, múltját nem ismerve hol volt, hol nem volt..

Azt mondják, az ezerszer ezer év amit szülei miatt rá szabott a Láthatatlan, mostani létünk idején jár le. És bár az Idő, a nagy takaró, nem mesélte újra és újra a történetét, se a nevét, azok akik a halász és a tündér fel nem fedezett nászának gyümölcseként emlékeznek rá, és a mesék alapján amit reájuk hagyott a hallgató mély és a beszélő ember, nevet adtak neki. Az árvaházban úgy hívták Ledaig. A kis füstös, a Tobermory lelencházból.

Így lett a Ledaig.

A Ledaig, ami a poharadba kerül, nem más mint egy legenda. Egy tengeri tündér és egy ember nászának könnye.