Kietlen bűbáj

A minap szembe jött velem egy hirdetés. A Glen Scotia keres shop asszisztenst és üzemlátogatást levezető munkatársat. Eszembe jutottak a nem is olyan régmúltból származó emlékeim, amikor néhány ismerős azt kérdezte, hogy miként lehetne bekerülni a skót-whisky ipar vérkeringésébe, vagy valahogy közelebbről megismerni azt a sokak által még mindig csak elmesélt kvázi-tündérmesékből ismert világot, ami a lepárlók munkásságáról, életéről, történetéről szól. Azt hiszem, hogy ez például egy remek lehetőség arra, hogy valahol elkezdje az ember az ismerkedést. Hogy első kézből kapjon, kaphasson képet, információkat arról, valójában mi is történik a kívülállók számára szépen feldíszített színfalak bugyros függönye mögött.

Nekem is eszembe jutnak lepukkant, vagy éppen trendi bárokban a bárpultnál, vagy egyéb szakmainak hitt beszélgetéseken hallott anekdoták, félig, vagy semennyire sem hihető tündérmesék, és miközben szeretném azt hinni, hogy minden igaz abból amiket hall az ember egy-egy ilyen alkalommal, eszembe jut az a végtelenül kedves, bár már nem kezdő, de még mindenképpen fiatalnak tekinthető csinos, aranyszőke hajú karcsú lány, akivel legutóbb alig egy hete beszélgettem át talán egy egész délelőttöt is. A neve nem fontos, bár gyönyörűen cseng a fülemben ha hallom, aminek talán némi elfogultság is lehet az oka a személyét illetően, és talán sosem vallanám be neki, de az első pillanattól fogva vonz benne valami, mégha tisztában vagyok is vele, hogy ez csak egy játék az elmém részéről. Ami viszont talán még elfogulatlanul is megkülönbözteti őt, illetve a vele folytatott nagyon baráti beszélgetéseket a többitől az az, hogy ő adta fel a hirdetést.

Sok egyéb, klasszikus és személyes témát érintve beszélgettünk a Glen Scotia jelenéről, képzelt jövőjéről, illetve olyan érzésekről, a nagyközönség előtt sokszor rejtve maradó világról, mely alapján egy egészen más kép tud kirajzolódni még a magamfajta, kicsit kívülálló, kicsit a fazék peremén azért pipiskedve beleső lelkes amatőr számára is az iparágot sújtó, illetve hátráltató tényezőkről. Vagyis leginkább az azokat különböző módon leküzdeni igyekvő üzemekről, cégekről. Vannak, akik könnyebben tudják venni a píár fontosságának megkerülhetetlen világában ezeket az akadályokat, és vannak, akik egy kicsit alulmaradtak, vagy éppen lemorzsolódtak az évek, évtizedek során. Valahol egy kicsit talán a GS is egy ilyen árnyékvilágban él és próbálja egykori fényét visszaszerezni, vagy sokak szerint végre egyszer s mindenkorra megszerezni azt. Azonban bevallottan is nehéz helyzetben van a pénzéhes kofárok által egyre inkább túlfújt Springbank lufi lesajnált melléktermékének vallott üzemeként, és ez bizony nagyon rányomja a bélyegét mindenre ami a GS-nál történik és történhet.

Beszélgetünk az aranyfürtjeit simítgató lánnyal arról, hogy a Springbank szárnyaló sikere valamennyire kell, és szükséges is ahhoz, hogy a GS egyáltalán létezhessen, sikeres legyen, és ezt részletesen meg is indokolja többek között azzal, hogy önálló, egyedüli lepárlóként közel sem tudna annyi turistát, látogatót, illetve lelkes támogatót magáénak tudni mint így, hogy Campbeltown lepárlóit ugyan egy kalap alá veszik. Beszélgetünk arról is, hogy egyre többen csalódnak a Springbank vendégszeretetében és kissé túlzott zárkózottságában, valamint időnként a produktumaikban is, amely egyrészről akár jó lehetőséget is kínálhatna a Glen Scotia-nak, ugyanakkor a szemlélet némileg különböző, és a Springbank lassú, de a helyiek által már egyértelműen érezhető süllyedése mindenképpen negatívan hat rájuk is.

Aki valaha is járt már Campbeltownban, az pontosan tudhatja, hogy sokak szerint pont olyan a hely, mint egy elátkozott Disneyland. Leírhatatlanul gyönyörű, vad tájon fekszik elzártan, szinte megközelíthetetlenül a külvilágtól egy hosszú félsziget délkeleti csücskében, ahová egyetlen egy út vezet Észak felől végig a félszigeten, és ami pont olyan, mint valami képzeletbeli Sziget-fesztivál, ahová nyáron tízezrével özönlenek a turisták lakóautóstól, hogy mozdulni sem lehet tőlük sehol, télen pedig annyira kihalt az egész térség, mint a Balaton északi partjának eldugott kis üdülőfalvai. Ilyenkor turista még véletlenül sem vetődik erre a varázslatosan szép vidékre, hiszen a szárazföld, vagyis Skócia “mainland”-járól csak nyáron van komp Campbeltownba, és közúton bizony kb. 250km-t kell kerülni, hogy eljusson ide az ember. És mindezt azon az egyetlen kacskaringós, sziklás hegyek között kanyargó úton, amelyen két teherautó sokszor csak nehézkesen fér el egymás mellett. Én mégis kizárólag télen szeretem a Kintyre félszigetet Campbeltownnal egyetemben, mert ilyenkor pontosan azt az arcát mutatja, ami valójában ő maga. Nyáron elképzelhetetlen lenne, hogy az aranyló fürtjeit néha végig simító lány az ő pozíciójában akár egész délelőtt is ráérjen beszélgetni velem. Ilyenkor azonban jobban megnyílnak a szívek, a száj, és felsejlenek a tüskék, a szomorú, de keserűségében is szép, reménykeltő érzések.

Korábban sosem voltam igazán nagy rajongója a GS-nak. Kóstoltam szinte valamennyi core párlatukat, és bár nem voltak rosszak, valahogy nem teljesen az én ízvilágom volt egyik sem. De ettől még igenis szerethető volt minden egyes párlatuk, amibe megpróbálták, és már egy ideje tudom, most is megpróbálják beletenni szívüket, lelküket a helyiek, mert hogy a maréknyi, de lelkes csapat többsége tősgyökeres helyi. És ez az életérzés, ez a kötés, ez a púder és rúzs nélküli kötődés annyira szerethetővé és természetessé, széppé teszi az egész GS érzésvilágot, hogy szinte már bármilyen mellényúlást, kicsit hordós, kesernyés ízvilágot is hajlandó elnézni nekik az átlagember. Minden lepárló lelke és szelleme más és más, hiszen azt az ott dolgozók adják leginkább, és amelyet egy európai szupermarket polcáról a whiskyt levéve soha nem tud igazán átérezni az ember, de amelyik egy-egy személyes, szezonon kívül tett látogatást követő megtapasztalás alapján egészen más megvilágításba kerül.

Később a spontán indult beszélgetésünkhöz csatlakozik egy a helyiségbe bekukkantó, ötvenes éveinek derekán járó, a szemébe félrecsapott fekete sísapkát húzó kedves modorú főzőmester is, akinek neve talán szintén nem fontos, hiszen alig néhányan vannak összesen a cégnél, és aki szintén olyan közvetlen velem, amelynek eredményeként az ott elhangzottakat nem biztos, hogy a nagy publikum előtt is örömmel vállalná, mégha igaz is annak minden szava. Persze Magyarországot nagyon jól ismeri, és szereti is az emlékeiből adódóan is, de ezt a mindenütt fellelhető kötődést lassan kezdem megszokni itt is.

Szóba kerülnek a nem túl kecsegtető fizetések, amelyek helyi viszonylatban mérve ugyan nem rosszak, de egy európai, vagy nagyvárosi környezetben bizony sokszorosan vonzóbbak az ajánlatok és lehetőségek. Ezeknek fényében lassan kibontakozik előttem egy kép, hogy pontosan mi is az egyik rákfenéje a mai skót whiskygyártásnak, hogy miközben a világ szomjazik a jobbnál jobb maltokra, addig a helyi fiatalok inkább elmennek buszsofőrnek vagy a mostanában ott is divatos szélturbinák telepítésében segédkezni magasabb bérezésért. Amikor meghallom, hogy az általunk, fanatikusok által szinte félistenként tisztelt master distiller éves fizetése egy átlagos német nagyvállalat irodistájának bérével vetekszik, akkor pedig szinte láthatóan is könny csordul a skót szigetvilágot amúgy is szürreálisan megvilágító szemüvegen át tekintő romantikus szemeimbe. Rókafogta csuka esete. Mindeközben mi azért mégis töretlenül hiszünk abban, hogy ez a kívül-belül sötét lóként versenyt futó Campbeltown régió valahogy mégis magára fog találni, hiszen több újabb lepárló építése is folyik a környéken mindeközben, és az ott beruházó cégek újabb és újabb üzemekkel akarják a jól csengő névből (Ízlelgessük csak, Campbeltown) kisajtolni amit csak lehet.

Közben kint eláll a menetrend szerint jött eső, és ahogy száradnak a hordók az udvaron, az egyiken megreggelizek délután kettő körül. Egészen szürreális már a gondolat is, hogy a Glen Scotia egyébként nyitott kapus udvarán egy kupac töltésre váró 2^nd fill bourbon hordó tetején ülve teljesen egyedül merengjek a szendvicsem, és egy helyben mért 23 éves single cask dram kíséretében, miközben tőlem alig 15 méterre, az utca túloldalán éppen egy óvoda udvara helyezkedik el, ahol a helyi kismanók csicsergik sajátos kiszámolóikat. Mondom is magamban, hogy ha ezt most valaki látná, biztosan jót mosolyogna, pedig itt, vagyis innen az íróasztal mögül most már inkább ott, ez annyira természetesnek hat, hogy még csak a tekintetét sem kapja oda senki. Ha csendben, láthatatlanul, kicsit megfáradtan is, de folyik az alázatos munka, készülnek a párlatok, és a menedzsment megpróbál lépést tartani az elvárásokkal, az igények támasztotta követelményekkel, valamint a modern világ virtuális közössége által teremtett nagyon is valós kihívásaival. Mindeközben a télhez mérten kellemesen meleg, +8 fokos szélben lengedező aranyfürtjeit símogató szőke angyal a helyi, és valódi közösség mindennél fontosabb, és szerencsére ott még mindig létező erejéről és közvetlenségéről, szeretetéről mesél. Arról, hogy enélkül a kicsi, de igenis elhivatott közösség nélkül a Glen Scotia valószínűleg már sehol sem lenne, vagy legalábbis egészen más megítélés alá esne. Persze a Loch Lomond cégcsoport fennhatósága alatt így is meg van kötve a kezük sok mindenben, de azért a tipikus GS karaktereket még mind ezidáig sikerült megtartaniuk, és törekedni fognak rá, hogy ez így is maradhasson. Nekem is felajánl, vagyis mindketten felajánlanak munkát a munkaerő hiánnyal küzdő lepárlóban, amit hálás szívvel köszönök meg, de érthető okokból most nem élek a lehetőséggel. Azonban később ez még változhat, ha végképp elegem lesz egyszer a kényelmes, de mégis túlhajszolt életemből itt Európa közepén, és ha végleg elhatározásra jutok, hogy bár repülőtér ugyan van Campbeltown mellett is, az annyira helyi és elenyésző méretű, hogy bizonyosan nem ott, hanem valamelyik lepárlóban fogok füvet nyírni és tanulni a többiektől egy eldugott, a hülye rohanó világtól szerencsére még mindig nagyon elzárt világban. Meglepően olcsó, de egész pofás lakást mindenesetre azonnal ajánlottak is nekem, ha mégis komolyan gondolnám a dolgot.

 Bárhogyan is, de reményt keltőek a szavaik, és bevallom, ennyire közvetlen, barátságos fogadtatásban, az egyébként köztudottan elfogult arranistaként szemlélt lochranzai lepárlót leszámítva sehol sem volt még részem, mégha ez némiképp a közös múlt, a helyi kötés része is, és talán nem minden turista tapasztalhatja ezt így meg a nyári Disneyland fesztiválok ideje alatt. De én továbbra is azt hiszem, hogy minden egyes alkalommal amikor kitöltök egy Glen Scotia single cask maltot, amelyeket annyira szeretek, akkor érzem bennük ezt az elszánt kis közösséget. Látom benne az arcokat magam előtt, ahogy a szőke hajú lány végtelen szeretettel kínálja, ahogy az ötvenes éveiben járó lepárlómester tudományosan, legjobb emlékezete szerint megszerkeszti, és ahogyan az a két kócos kis fiatal siheder betölti az udvarról begurított, és tessék-lássék előkészített hordókba a friss párlatot, hogy aztán valaki eltargoncázza a szomszédos, az évtizedek alatt megfeketedett falú kőépületbe, ahol hosszú évekig majd nagy gonddal tárolják, forgatják, ízlelgetik, míg végül palackba töltik csak úgy szőrén, egyenesen, amilyenek ott a GS-nál maguk az emberek vagy a dolgok. Hogy aztán én azt egy végtelen távoli szobában ülve szerethessem nagyon, visszaemlékezve mindarra a sok keserédes, idővel teljesen megcukrosodó emlékre, melyet a Glen Scotia jelent nekem, és az ott dolgozó maroknyi embernek. Ami pedig az internet népére oly jellemző ítélkezést illeti, azt szerencsére nem vagyok köteles figyelembe venni. Igenis, a GS belülről egy ízig-vérig régimódi, a modern világban most ébredező lepárló, amit sajnos néhányan jól ki is használnak saját érdekeik érvényesítésére. Ez a 23 éves refill american oak, first fill bourbon finish single cask a maga egyenes, tiszta, kendőzetlen 58,7% ABV-jével letaglóz, a nagykorúakra jellemző eleganciájával ugyanakkor tökéletes lenyomata a lepárlóban dolgozók alázatos tudásának, és én pontosan ilyen szeretettel kortyolom, mintegy nyugtázva, hogy mondhat bárki bármit, a Glen Scotia igenis több rivaldafényt érdemelne. A pohárból kikúszik a bourbon hordók sajátosságaiból fakadó, jól ismert vanília, nekem pedig még mellé a szárított, cukrozott banán chips is egyértelműen, de vízzel feloldva kifejezetten megboldogult jóanyám parfümös, púderes dobozára emlékeztet. Most is látom magam előtt ahogy titokban mindig kinyitottam, ha egyedül voltam otthon, és a drága parfümök kipárolgó virágos illata az orromba szökött a dobozból. Noha a GS-nál is aranyárban mérik a huszonéves párlatokat a mai trendeknek megfelelően, én mégis veszek néhány üveggel ebből a limitált kiadásból, hogy mindig emlékeztessen erre az érzésre, bármikor, bárhol is kerüljön a poharamba.

Szabó Dániel