Alap alatti alap – Glen Moray Classic Elgin
A Szombati Szaglász hagyományos kóstoló-elemző sorozatunk heti rendszerességgel szombatonként.
Az elmélyültebb whisky rajongó nem rezzen össze a testét átjáró hirtelen izgalomhullámtól, amikor meghallja, hogy: „Tessék, egy alapsori Glen Moray, a Tiéd!” Mert nincs ilyen hullám. A Glen Moray alapsora nem túl érdekes, többnyire negyven fokos átlagokkal (oké a tizennyolcas magasabb, 47.2 alkoholfokú) és kissé unalmas külsővel lavírozik az egyre csak bővülő skót whisky kínálatban. Az új tulajdonos, a La Martiniquasie 2008-ban vásárolta meg a LVMH-től (állítólag a francia óriás nem tartotta elég kecsegtetőnek a brandet és túladott rajta, az Ardbegben és Glenmorangie-ban jobban bíztak), de különösebb változások ettől úgy tűnik, hogy nem álltak be a cégnél. Egy működő recepten ne változtass. A Glen Moray termelés egy része az „új” főni Cutty Sark blendjébe vándorol.
A lepárlóval történő első találkozásom egy egészen rendhagyó kiadással sikeredett: az Asta Morris 29 éves bourbon hordóban érett single caskjával, ami egy gyönyörűen megérett gyümölcsös csoda volt. Ezután csak rosszabb jöhet! – gondoltam, és nem is maradt meg túlzottan sem a 21 éves, sem a 25 éves OB port cask kiadás (bár néhányan dícsérték őket). Talán túl lágyak voltak, talán rossz napokon vagy csak nem tudtam akkoriban értelmezni őket. Mindenesetre különösebb ódákat nem hallottam zengeni a whisky közösségekben, valahogy kevésbé kerül szem elé a Glen Moray. Csak úgy elvan, dolgozik, csinálja. Nem hajkurásztam én sem. Az árazása is gyanúsan kedvező szokott lenni a mostani piacot nézve.
Aztán egyszer úgy esett, hogy Barman’s Choice Budapestre látogatott, ki tudja már miért és összefutottunk egy esti agymenésre. Nála volt egy pár bontott palack és egy csomó minta, és amit nem tudtunk meginni ott és akkor a hotelben, azt nekem adományozta, hogy inkább rám jöjjön a (máj)rontás. Na jó, csak nem akarta/tudta a repülőre felvinni, amúgy meg egy önzetlen kolléga (megszámolni sem tudom mennyi mintát kaptam már tőle). Volt köztük egy C. Dully független palackozótól érkező, 12 éves bourbon érlelt és hordóerős Glen Moray palack is. Kevés volt benne, így én is igyekeztem tovább(v)inni azt a rontást, és egy haveromhoz cipeltem, hogy majd jól megilletjük. Megillettük. Megilletődtem. Egy jó erőben lévő, szikrázó, malátás meglepetés volt. Majd letépte a fejemet, de borzasztóan tetszett. Innentől kezdtem kicsit komolyabban venni a lepárlót, például a zsákomba tereltem egy refill bourbon hordós húsz éves Old Particular kiadást. Tudnak ott azért whiskyt is csinálni – úgy látszott, hogy a független palackozóknál valamelyest meg is tudja mutatni magát.
Ilyen előzményekkel került a kezembe a Glen Moray alapwhiskyjeinek legalapabbja. És még annál eggyel lejjebbi alap, az Elgin Classic bukkant elő, ki tudja honnan… Illa berek nádak erek, ilyenek a mintahegyek.
A whiskybase pontszámok nem túl biztatóak, egy közepes blend szintje körül szórnak. Nem keseredek el, olykor meglepem magam azzal, hogy váratlan dolgok tetszenek meg. Minden logikát mellőzve.
Elég szelíd, gyönge illat, vaníliás, kicsit valóban blendszerű, olcsó finomság. Az íze viszont mutat valamit abból, amit a Dully tizenkettesében megszerettem. Valamennyire piszkos, jó malátás, édes, vajas, vaníliás, gyöngéden gyümölcsös, kicsit füves. Kedvelem ezt a karaktert, és még így alacsony hangerőn is érezhető. Mintha lenne benne egy kevés, tényleg kevés a Ben Nevis-i vagy a Highland Park-i alapkoszosságból, talán pár molekula füst és perverzió. A párlat mondjuk eléggé magára maradt a harcban, nem siet nagyon a segítségére hordó, és a lecsengése sem kísérne el egy nyugatra vándorlás során, mert egész hamar elillan, de lehet élni vele. Nagyon nagy mélységeket nem kell várni ettől a végtelenül egyszerű italtól, de a helyén kezelve (kicsit mindig baljós, ha ezt kell mondani), egy könnyen csúszó, fiatal, mégis lágy karakter egy vagány kis malátás dirty fricskával, igencsak kezeletlen, spirit driven, fellelt állapotában, valószínűleg relatíve halovány refill hordókkal, amik oda-odaszúrnak.
Értem, érzem a gyengeségeit, mégsem nevezném karakter nélkülinek, hordozza ennek a speysidei párlatnak az alapjait, mégha az nem is egy túl erősen körvonalazott egyéniség. Egyébként a blendbe szállításra született lepárlók szoktak kellően simulékonyak lenni. És most komolyan, mit kap az ember nyolcezerért 2024-ben? Tízből tízszer ezt választanám egy átlagblend helyett (nagyjából abba a szegmensbe is készült), mégiscsak egy single malt. Értékelem, hogy a mindenféle korjelöletlen érlelésük mellett (Port, Sherry, Chardonnay, Cabernet…) megmutatják azoknak a kendőzetlen alapjait is, úgy, ahogy van, nyersen. Az őszinteség szívmelengető dolog és egész jól fel lehet építeni erre a sorra egy olcsó hordóérleléses tematikát.
Tudom, tudom, Springbank, meg Ardnamurchan, meg máshol Macallan, meg még odébb Clynelish. Értem én. Hogyne érteném. Én mégis szeretem néha a lesajnált fekete bárányokat pohárba tölteni. Azokat is kell szeretni valakinek.
Tölgyesi Norbert