Áthordózott este a North Star Spirits-szel

Vizitkártya rovatunkban rendezvényekről és utazásainkról írunk.

Erre az évre azt hiszem letudtam a kóstolólátogatásokat. Kicsit el is szaladt velem a ló. Ki is kell fizetni (valamint helyben, alkoholos befolyásoltság alatt ellen kell tudni állni a palackvásárlásnak), no meg írni is szeretek róluk. Jelentős pénz és idő. Arról nem is beszélve, hogy az otthoni cikk témáimat is rendszeresen odébb tolják ezek a kimenők, hisz egy-egy ilyen estét ki is kell heverni, nem vedelhetek be menetrend szerint és következmények nélkül mindent. Mindezek ellenére ennek az ajánlatnak nem tudtam ellenállni, a North Star Spirits érkezett, ami frissen került az estét szervező Noble Nectars által forgalmazott független palackozók sorába, ráadásul a márkanagykövet, Marcus McCurley személyesen tette tiszteletét a már szokásosnak mondható QuizNight-ban (a felsorolás reklám jellegűnek tűnhet, de nem az, pusztán a tények és az alaphelyzet ismertetése).

Megesik, hogy egy plakáton látott személy a valóságban szürkébb, öregebb, kopaszabb, őszebb, ésatöbbi, azonban ez a srác, mintha csak a hirdetésről ugrott volna oda elénk. Nem magas, – NN Ricsi mellett semmiképp -, viszont a hangja annál jobban betöltötte a termet.

Vicces, beszédes figura, aki jópár érdekes és hatásos történettel érkezett. A palackozó nem választott rosszul, amikor őt tette meg a cég arcává. Úgy tűnik, hogy megtalálta a helyét és élvezi, amit csinál, többször is elmondta, hogy mennyire örül ennek a lehetőségnek, aminek kapcsán több érdekes történetet is elmesélt, bárcsak emlékeznék mindenre… Viszont többször is előkerült, hogy Ian Croucher, a tulajdonos milyen laza. A kezdetekkor például egy másik dolgozó buzdítására Marcos egy ujjnyit leszámítva szétlocsolta a vendégek közt az Ian asztalán álló, 31 éves Glendronach kiadást, amikor a főnök nem volt bent. Ian persze számon kérte a dolgot, de Marcos nem hárított (ami idehaza kissé szokatlan), hanem azzal válaszolt, hogy: „Te kértél arra, amikor felvettél, hogy tegyem emlékezetessé az embereknek a North Star Spirittel való találkozást. Nos, akik kóstolták, azoknak emlékezetes lett.” Ian persze elfogadta a tálalást. Végtére is a whisky arra való, hogy megigyák, a cég pedig egyébként is mindenféle árszegmensbe igyekszik palackozni, amit az este kóstolósorában is tetten érhetünk, mondván, hogy a whisky mindenkié. Ámen.

Ian maga hosszú időt töltött a 2016-os indulás előtt is a skót whisky iparban, például az A.D. Rattray-nál, amikor is lehetősége nyílt megvenni néhány kiváló hordót, úgy gondolta, hogy miért is adná át másnak a ziccert? Jól tette, hogy nem tette.

A North Star Spirits név egyébként Ian feleségének az ötlete volt. Az északi sarkcsillag utat mutat és ragyog. Tudok azonosulni a megközelítéssel. Az alacsonyabb, kövérebb palackokra pedig azért esett a választás, mert akkor a bárokban előre tudnak kerülni, és látják a vendégek. Elmés.

A kiadós sort egy számomra oly kedves lepárló 10 éves kiadásával kezdtük, egy Oloroso hordós Ben Nevis-szel. A sherry hordó, bár nem volt bomba, mégis alig engedett hozzáférni elsőre a párlathoz, csak többedik visszakanyarodásra, a többi malthoz képest relatívan vissszaérkezve sikerült igazán detektálnom az ismerős ízjegyeket, a koszosságot, a karamellás, maltos felhangot, a gépzsírt. Szép palackozás, nem érheti panasz, nekem mégsem hozta teljes mértékben azt a karaktert, amit igazán megkedveltem a japán tulaj által elhanyagolt főzdében. De ezt inkább magamnak és messze nem száz százalékos formámnak rovom fel, nem a kiadásnak, ami igazán quiality spirit és az ára is egészen elfogadható.

Az erőteljes kezdés után egy még erőteljesebb behatás: egy vörösboros hordóban ért Mannochmore foglalta el a rajtrács második helyét. Már a pirosas színe is sokat sejtető, és nem is csalódtam: savanykás, kicsit dohos-édes pincebuké, diós tészta, vissza-visszatérve rá friss, könnyed piros bogyós bokrok termése, 100% red wine barrique. Más alig jön át, a Mannochmore lágy, speyside karaktere, ami a blendekbe vándorlásra született, teljességgel esélytelen a megmutatkozásra (arra ott egy bourbon hordós remekmű a Cárn Mórtól). Talán nem is ez a kiadás lényege, ne keressünk valamit, ami eredendően nem kell ott legyen. Egy szép vibráló táncot láthattunk piros gyümölcsök főszereplésével. Megvannak az extrém boros érlelések saját rajongói. A teljes palackot biztosan meghagyom nekik, de mindig érdekes kiruccanás egy ilyen darab. Most is az volt, nem bántam a találkozót. Ezért is jók ezek a kóstolók.

Harmadiknak egy Glenallachie. 11 év, Oloroso sherry butt, hordóerő. A distillery alappárlatáról nem zengenek ódákat, 1968-ban alapított, blendekbe szállító ipari igásló, amit a Glendronachtól való távozása után a veterán és már bőven nyugdíjas korú Billy Walker vett kezelésbe, a modern kori igényeknek és a főzde lehetőségeiknek figyelembevételével. Röviden: bőséges és agyonhordózott kiadások jellemzik a korszakot 2018-tól. Nincs ez másként ennél a NSS gondozásából érkező palacknál sem. Sötét, sherrys, aszaltgyümölcsös, diós, mogyorós, kicsit gumis, tömény, és még sorolhatnám. Nem rossz, télen még akár el is megy, mégsem mozgat meg bennem túl sok mindent. Nincs ezzel baj, nem az én képem lebegett a készítő előtt, amikor formába öntötte a művet, ezt el kell fogadnom, de biztosan megtalálják a palackok szerető gazdáikat. A sherrybombák rajongótábora hatalmas.

Egy várva várt palack, a 17 éves Orkney a következő a sorban. A Highland Parkot (mert hogy 99.999999%-ban erről a lepárlóról van szó Orkney undisclosed stb. jelölés alatt) igyekeztem mostanában oda-vissza megforgatni, hisz még folyamatban van egy végtelenségig nyúló cikksorozat. Csak néhány minta és egy kötegnyi idő híja a befejezésnek, de mondhatom, hogy mostanság közel állok az északi lepárlóhoz. 2 év Oloroso finish. Ígéretes. Mindenkinek tetszett körülöttem (ismervén Highland Park rajongásom, NN Gergő is lelkesen hozzám sodródott, hogy milyen kajak ez a whisky), még a helyben elérhető palackokat is elkapkodták. Nagyon sokat vártam tőle magam is. Váratlan, de valahogy ez sem mozdított meg nagy érzelmeket. Mozgolódott valami a sherry alatt, a kis piszkos Highland Park fricska megvolt, a lágy füst is, a címkén szereplő popcorn illatleírás pedig telitalálat. Nagyon szépen megformált, egyensúlyban lévő whisky, tökéletes finishelési időszak. Öhöm. Ez mind nagyon szép, valami mégsem volt a helyén. Talán én. Vagy csak túl tökéletes a produkció, és én vágytam valami kilengésre, valami fekete bárányságra, valami eredendően rosszra? Lehet. Nem bántom a kiadást, bízom a jól ismert kollégák pozitív értékítéletében, ez egy jó malt volt. Az kellett legyen. Talán majd legközelebb.

10 éves füstös Bunnahabhain. A fiatalabb tőzegelt Bunnák (függetleneknél többnyire Stoisha néven) közel állnak hozzám. Ezúttal sem csalódtam. A karcos füstösség jól esik (bár pár év még kellemesebbre kerekítené), talán a csípős kinti hideg is segített az egymásra találásban. Édes, hamus, tábortüzes, emlékeztetett a Laphroaig tíz éves alapvetésére. Vízzel megjött az imádott lótrágya illat is, amibe mindig szeretettel vetem bele magam. Kellemesen szórakoztam vele, sajnáltam is kicsit, amikor a végére ért, de sebaj, mert jött az este legnagyobb vadja.

Előtte még egy Tullibardine járt előttünk egy plátói táncot, és ugyan nem kóstolunk, de annyiban emlékezetes, hogy a palack címkéjén szereplő lecsengés leírásába Marcos beleszőtte a nagymamáját is: „Gentle and sweet like my nan”. Hát nem aranyos?

Szóval akkor vissza ahhoz a legnagyobb vadhoz. Az Ardbeg 14 éves, kőkemény, 60.8 fokos nehézbombázója. Sajnos a független és/vagy idősebb Ardbegek lassan nem földi halandóknak árazott luxustermékek lettek. Rátévedt a szemem a webshopban virító összegre, majd tovább is ugrott azonnal (igaz out of stock volt, de lényegtelen is). Ez a két cent és a hátra lévő idő az enyém és az övé, megpróbáltam erre koncentrálni. Talán túl nagy csodát vártam megint, talán túl gyermeki volt a lelkesedésem, de nem fordult meg velem a világ. Pedig tökéletes, ami füst a Bunnánál egy évtized után kicsit érces volt, az itt már lekerekedett, pont annyival több ideje is volt rá. Szép, tiszta, gyönyörű peated malt, az Oloroso hordó szép, steril futamokat játszott édes felhangokkal. Hibátlan. Semmi rosszat nem tudok rá mondani. Volt rá bőven idő megpörgetni (ahogy az egész kóstoló kényelmes tempójú volt Marcos történeteivel), de nem az én italom ez sem, talán jobban is szeretem az Ardbegeket bourbon hordóban, talán a hype és az árcimke is megmérgezi az érzést. Általában, amikor meglátom, hogy Ardbeg, már egy kicsit émelyegni szoktam, és ez nem a szerencsétlen italnak szól, ami nem tehet semmiről, sokkal inkább a körülötte tülekedő kezek érdeme. Meglehet csak csóró és irígy vagyok, vagy otthoni visszavonultságban kellene megadni neki a figyelmet, amit megérdemel.

Nem teljesen az én napom volt. Talán meg is fáradtam, de ez benne van a whiskyzésben. Azért így is jó volt. Túl sok hordózás, túl sok sherry és bor. Persze aki jobban odavan az erőteljes érlelésekért, az biztosan elégedettebben – akár palackokkal megrakva – távozott. Nagyon szép maltok, talán túl rendesek és szabályosan játszók. Legőszintébb az egyszerű, sima, 10 éves bourbon hordós Bunnahabhain volt hozzám. Így hangolva érkeztem, talán inkább ezt a puritán korszakomat élem. Vele értettem meg magam igazán. A North Star Spirits, Marcos és a Noble Nectars ötösre vizsgáztak, izgalmas, vicces, jó hangulatú és baráti lendületű estét rittyentettek ismét. Én pedig a legjobb, ha megcélzok egy közjátékoktól és incidensektől mentes, csendes évzárást. Januárban pedig érkeznek az újabb kóstolók, a Noble Nectars-nál és máshol is. Várom, várom, addig pedig újra megjön az éhség…

Tölgyesi Norbert

Megjegyzés: a Dramazinnak semmilyen anyagi vagy más érdeke nem fűződik a Noble Nectarsról való íráshoz.