Mac, mac, mac… Macduff!
Nem minden hős visel köpenyt. Igen. A Macduff lepárló éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy szállítsa a malátawhiskyt, hogy te bárhol is nyúlnál a Dewar’s vagy William Lawson’s (és még jópár más) blended scotchért, akkor ne üresen csattanjon össze a markod a polcon, továbbá hogy az ipari grain whiskyn túl némi minőségi szesz is kerüljön a bel… az italodba.
Úgy jutottam egy bontott refill hogsheadben érlelt, tizenkét éves Old Particular Macduff palack végéhez, hogy egy kóstoló rendezvényen (I. Maláta Műhely) megmaradó üveg alján árválkodó véget már nem akart hazavinni szesszel kibélelt gazdája, így csendben én hoztam el az alkoholgőzös félhomályban. Sokat nem vártam tőle, mert egyszer egy Macduff sornak nekiülvén nem sok mindent hagyott maga után a lepárló, pedig volt köztük huszonegy éves is. Valljuk meg, nem valami szexy főzde, a neve is kissé bumfordi, durva. „Mit ittál? Egy Macduffot! Böff. Ö… oké.”. Nem minden „Mac” menő. Talán ezért is lehet épp igencsak diszkont áron hozzájutni egy hazai webshopban. Hogy ellent is mondjak magamnak, egy külföldi oldalon szétnézve arcpirító árakkal is találkozni Macduff címkés független palackozásoknál. Hivatalos kiadásként single malt formájában Glen Deveron néven sem különösebben sikerült magasra jutnia a skót whisky világának Reputáció nevű hegyén, de mondjuk úgy, hogy az alaptábor szélén elvan. Olyan kissé szomorú dolog, hogy egy lepárló nem a saját nevén adja ki hivatalos kiadásait. No mindegy, valaki Glen-t álmodott.
Egy este az első Maláta Műhely találkozónk tanulságait elemző megbeszélésünk közben szép csendben felittam a megörökölt maradványt. Meglepett! Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy mostanában kedvemre valók a kevésbé hordóhangsúlyos kiadások, jól esnek a párlatvezérelt, tiszta megjelenési formák. El is kezdtem szemezgetni a Douglas Laing Old Particular sorozatában. Ott egészen felülreprezentált ez a fajta megközelítés, és szerencsére ki lehet őket fogni baráti áron, mert kisebb rá az érdeklődés. Valahogy a jól meghordózott whisky populárisabb.
Kekszes, vajas, malátás illat, imádnivaló, ahogy mondja is a címke kóstolójegyzete: big, buttery! Tiszta, spirit driven. Az ízében is egy kis maláta, karamellás, erős, gépes édesség. A hordó nagyon gyöngéden támogatta meg, porondon a párlat. Kicsit így másképp nézek a Macduffra. Messze nem az az erőteljes, vastag párlat, mint egy Dalmore vagy Mortlach, hogy kettőt említsünk az északi és speyside-i régióból. A Macduff modern shell and tube konenzálót használ (a két említettel ellentétben), ami könnyedebb desztillátumot eredményez, mint a worm tube tradicionálisabb megoldása (lassabb hűtési folyamat), továbbá az üst karakterisztikája is a lágyabb irányba visz: magasabb nyakú (a nehezebb, olajosabb gőzök nem jutnak tovább a lepárlási körfolyamatban, visszaesnek, és nem haladnak a kondenzátorba), kerekdedebb, tágabb aljú kiképzés (nagyobb réz felületi érintkezés – nehezebb, kénes összetevők eltávolítását segíti). A Lyne arm kissé emelkedik, ez szintén a könnyedebb párlatok felé visz. A 68 órás fermentációs idő átlagosnak mondható, de semmiképp sem tartozik a hosszabbak közé (pl. a Strathearn 96-144 órával operál, ami megintcsak nehezebb, összetettebb párlatot eredményez).
Mindenesetre nagy komplexitást, bonyolultságot és mélységet ne ebben a könnyed refill hogshead Old Particular Macduffban keress, az élet szövevényes összetettségét azért nem kódolja magába. Egy könnyed, tiszta, vajas, malátás karaktermalt egy kis ipari ízű, olajos fricskával. Nálam ezekkel lopta magát a szívembe. Ebből kifolyólag az én nézőpontomból ezt is kár lenne elfedni egy erős hordózással (meg szokták tenni), legalábbis nem bánom, ha meghagyják olykor ilyennek is. Közel sem olyan masszív párlat, mint egy Ben Nevis, tisztasága, őszintesége mégis kicsit emlékeztet az imádott 18 évesemre, ami épp kifogyóban van. A szegény ember Ben Nevise. Vékonyabb, könnyedebb, légiesebb. Ben Duff.
Összességében annyira meggyőzött, hogy akciósan, lekuponozva vettem belőle egy palackkal. Későbbi eladásra, befektetésre elég szerény esélyűnek néz ki, az ilyesmit meginni kell (ha szereted). Az idősebb és/vagy karakteresebb hordókban érlelt párlatokra van inkább kereslet, esetleg a distillery neve húzhat még az esélyeken. Egy tizenkét éves, refill bourbon hordóban érlelt, halvány színű, kevésbé előtérben lévő malt nem jó hívószavak, ez esetben is nagyon kell keresni azt a bizonyos selling pointot. Ha van egyáltalán. De nem baj, jól van ez így! Ünnepeljük ezzel a Macduffal, hogy kicsit mind mások vagyunk. Akárcsak a whiskyk.
Tölgyesi Norbert
Macduff – Old Particular, 12y, 2009-2022, 48.4%, refill hogshead, DL 15575